Végrehajtás alatt

A játszótér zsivaja most nem segített Ella közérzetén. Kislányával, Dórival mindennap ide járnak, délutánonként. Mióta özvegy lett, egyik napról a  másikra élnek. Férjével devizahitelt vettek fel annak idején a lakásra. A Gyed összegéből nem tudja törleszteni az adósságát. Közel 2 éve megy a huzavona. Ma azonban hivatalos levél jött . Három nap haladékot kapott, utána kilakoltatják őket. Ella rettegett. Nem tudta mit tegyen, hova menjen? Kihez fordulhat segítségért? Idegesen babrálta a nyakában lévő medált, amit rég elhunyt, szeretett édesapjától kapott még gyermekként. Egy angyalszárnyat formált, ezüstből. Minden alkalommal, mikor bajban volt, ebből a medálból merített erőt. Szinte hallotta apja nyugtató szavait: " Ha bajban vagy, nem tudod hogyan tovább, csak simogasd meg a szárnyakat, meglátod varázserejük van!" Gyerekként hitt benne. A gondolataiból Dóri hangja riasztotta fel. Anya, éhes vagyok, menjünk haza!Otthon vacsora után fáradtan ült be a kádba. Tisztálkodás közben vette észre, hogy nincs meg a medál. Sírva próbálta felidézni,hol hagyhatta el. Hát persze, a játszótéren még megvolt! Úgy döntött, másnap lemegy megkeresni.Reggel a bölcsödében nem tudta befizetni a jövő havi gondozási díjat, sem a havi étkeztetést. A kérdésre, hogy mi történt, őszintén válaszolt. Nem volt már veszítenivalója. A vezetőnő megdöbbent, s megígérte, segít amiben tud. Bárcsak előbb szólt volna!

A bőröndök útrakészen álltak.Pár ruha, és a legszükségesebb használati tárgyak. Ez minden amit magukkal vihettek. Anyaotthonban sikerült ideiglenes helyet szereznie számukra a lelkiismeretes bölcsödei vezetőnőnek. Dóri fel-alá futkározott a lakásban. Játéknak fogta fel, még úgy is, hogy látta, érezte anyja szomorúságát. Anya! Ahova megyünk, lesznek gyerekek? Lesz külön szobám? -érdeklődött élénken.Nem kicsim, mondtam, hogy többen leszünk egy szobában. Te velem fogsz aludni. Természetesen lesznek ott gyerekek. De te bölcsibe fogsz járni, ugyanúgy mint eddig-felelte Ella halkan. Hogy meddig lesz ez így, azt maga sem tudta. Összerándult, mikor meghallotta a csengőt. A végrehajtók érkeztek meg, hozták a hivatalos papírokat is. Rendőr is volt velük. Nem tudhatták, hogy nem lesz szükség rájuk. Ella a szomszédoknak sem szólt, el sem köszönt tőlük. Nem csinált "műsort", szép csendben hagyta el a lakást a kislánnyal együtt. Az utcán azonban megállt. Hosszasan nézte az erkélyt, ahol pár éve még boldogan altatta el a kicsi Dórát a naplementében. Ő így búcsúzott el a helytől, az emlékektől, a biztonságtól.Az anyaotthonban nem lelte a helyét. Szótlansága miatt nem ment a beilleszkedés. Nehezen viselte a magánszféra hiányát is.Dórinak szerencsére könnyebben ment. A pici gyermeki lélek simulékonyabbnak bizonyult. Eleinte hétvégenként visszajártak a régi játszótérre, de ahogyan egyre hűvösebb lett az időjárás, erről is leszoktak. Sokat kellett gyalogolni, fáztak is. Ella már a medált sem kereste, feladta. Feladta, ahogyan a reményt is, hogy egyszer kikeveredik ebből a helyzetből.Munkát nem talált, olyant nem ami gyerekbarát időbeosztást ígért, és annyi fizetést, hogy albérletbe tudjanak menni. Fél évben határozta meg a lakhatást az anyaotthon. Ha addig nem talál munkát, kilátástalan lesz a helyzetük. Ilyen esetekben az anyaotthonok igyekeznek egymás között megoldani a feladatot. Áthelyezni oda az anyákat, ahol van éppen hely. Ha ez nem sikerül, akkor a gyermek  bekerül az állam által üzemeltetett intézetbe. Az anya meg oda megy, ahova tud. Híd alá, hajléktalan szállóra, bárhova. Vészesen közeledett a Karácsony. Az anyaotthonban élők száma egyre gyarapodott, ahogyan minden évben menetrendszerűen ünnepek tájékán. Elláéknak esélyük nem volt a maradásra, ráadásul megfázott, s majd 40 fokos volt napok óta a láza. A betegszoba, ahova elhelyezték, még ridegebb volt, mint a háló. Egyik kora délután hívatta az intézmény vezetője. Ella szeretném bemutatni önnek Etelkát. A gyermekvédelemtől érkezett. Üljenek le, beszélgessenek nyugodtan. Ellával megfordult a világ. Egy szót nem hallott abból amit  Etelka mondott, mégis a homályon át tudta, hogy el akarják venni tőle Dórit. Ideiglenesen. Erre a végszóra kapta fel a fejét. Nem, ezt nem tehetik! Mindenét , mindenkijét elvesztette,most az utolsó  kapaszkodót az élethez, Dórit is veszítse el? Hogyan mondja el neki? Sírva rohant ki az ajtón.

Kint havazni kezdett. Csodás ,hófehér háttérkép egy nyomorúságosan sötét élethelyzethez. A játszótér felé futott, míg bírta szusszal.Meg-megcsúszott. A magas láz, a kétségbeesés, a közelgő, sivár kilátásokkal bíró ünnep, az emlékek, mind -mind egy őrült gondolatot ültettek a fejébe.El innen messzire! Olyan messzire, hogy senki ne találhassa meg! A lánya nélkül minden értelmetlen. Esélyt nem látott a kiútra ebből a helyzetből. Koszos aluljárókat vizionált, hideg, bűzös hajléktalanszállókat, közönyös, durva embereket. A játszótér mellett futottak a  vasúti sínek. Arra szaporázta a lépteit.Csak gyorsan, legyek túl rajta!-doboltak a szörnyű gondolatok a fejében. Ahogyan átvágott a téren, elfutott a homokozó mellett. S akkor egy villanást látott. Egy fényt, ami a homokozót belepő havon díszelgett. Megtorpant, majd egy belső sugallat  hatására  odalépett a  csillogáshoz. A hótakaró tetején egy félig behavazott angyalszárny szórta szét a rajta megpihenő fénysugarakat...