Tettedért jutalmul (Novella)

Szőkésbarna haja, tengerzöld szeme mágnesként vonzotta a tekinteteket. Az apró, vékony kis Márknak olyan kisugárzása volt már most, 9 éves korában is, mint kevés felnőttnek.A  figyelem, az érdeklődés középpontjában állt többnyire.Áradt belőle az erő, a bölcsesség. Tekintete azt üzente:már felnőtt. Most azonban más miatt nézték. Az évnyitó ünnepségen csakúgy, mint minden ünnepségen az osztálysorban elöl állt. Így mindenki láthatta , hogy a jobb karja végig be van gipszelve. Kíváncsian méregették, találgattak. Márk ebből semmit nem vett észre. Üveges tekintettel nézte a tömegben azt a két embert, akik elkísérték őt az ünnepségre. A piros bĺúzos, mosolygó nőt, és a közönyös , hórihorgas férfit. Apját nem látta a tömegben, igaz nem is kereste.Szoktatta magát a hiányához...

Azon a sorsfordító, ominózus nap délutánján Márk izgatottan készülődött az énekkari próbára.Örült, hogy apja kivételesen nem gördít akadályt az útjába. Hányszor, de hányszor elmondta a fiának, hogy nem férfihoz illő a kornyikálás. Hogy válasszon inkább valami sportot, mint anno ő, a dzsúdót.Kis nyámnyila!-vágta fia fejéhez minden adandó alkalommal. Kis anyámasszony... , de itt elharapta a folytatást. Ketten éltek a lakásban, anyja még csecsemőkorában elhagyta Márko t.Béla targoncásként dolgozott egy nagyvállalatnál,napi 12 órában, kevés  ideje maradt a fiára. Már az is kegynek számított, hogy egyáltalán  engedélyezték neki a folyamatos nappali műszakot.Az állandó monoton életvitel, az elhagyatottság, a felelősség, felőrölték az idegrendszerét. Mosolytalan emberré vált, aki hétvégeken a pohár fenekére is nézett. 

-A kis klubhelyiség nem volt messze tőlük, két háztömbnyit kellett csak sétálnia.Fontos volt neki ez a próba. A város legjobb énekkarosai jártak ide, egy rádiófelvételre próbáltak, készültek. A nyári szünetben nehezebb volt megszervezni a próbákat, de akinek számított ez a lehetőség, az mind ott volt.Nem akart elkésni.  Félig futva tette meg az utat. A bokros részen majdnem hasra esett, annyira igyekezett.Megdöbbenve állt meg. Egy embert látott a bokrok között feküdni, akinek a lába a járdára lógott. Nem mozdult. Márk körülnézett, de rajta kívül csak két ember volt az utcán. Jóval messzebb tőle, a postánál ácsorogtak.Lehajolt a fekvő emberhez. Bűzös lehelet csapta meg az orrát. Ez a szag ismerős volt. Az alkohol förtelmes bűze, s valami más, csípős, szúrós  szagot is érzett.Legszívesebben elfutott volna. Mégis, gépies mozdulatokkal, óvatosan megmozdította a férfit.Hiába szólongatta, keltegette, a férfi nem reagált. Ahogyan a suliban tanították, stabil oldalfekvésbe tette a magatehetetlen testet. Mire végzett, csatakokban ömlött róla a víz. Összeszedte magát, s a posta felé futott, segítséget hívni.A mentők hamar megérkeztek. Miközben ellátták a férfit, a mentőtiszt elbeszélgetett Márkkal. Megdicsérte, s megígérte neki, hogy egyszer belülről is megnézheti alaposabban a mentőautót, a felszerelést.

A próbáról elkésett. Már vége volt, mire odaért. Természetesen megértették, miután elmesélte, mi történt.Tetszik amit tettél!-szólt hozzá egy copfos kislány, akit gyakran látott a próbákon.Annyira belemerültek a beszélgetésbe, hogy észre sem vették, majdnem 8 óra van.

A lakásban szólt a tévé. Márk egyedül vacsorázott. Nem magyarázkodott, minek is tette volna, hisz apját úgysem érdekelte sosem, hogy merre jár. A kiosztott feladatokat elvégezte, ez volt a lényeg.A szobájába lépve bivalyerős kezek ragadták meg.Hol voltál? Mit képzelsz magadról? -üvöltötte az apja, majd egy lendülettel a fal felé hajította a fiát.Nem érzett fájdalmat. Annyira megijedt, hogy sokkot kapott.Összekucorodva, a földön ülve töltötte az éjszakát.Reggel, mikor a fürdőszobába ment, megnyugodva észlelte, apja nincs már otthon. Most már fájt a karja. Bekopogott a szomszédhoz, mert nem tudta, milyen fájdalomcsillapítót vehet be. Julcsi néni rögtön látta , hogy nagy a baj. Kihívta a mentőket. Az ismerős mentőtiszt érkezett ki.Megdöbbenve vizsgálta meg Márkot. Nyugtatgatta, fájdalmat csillapított, majd átkarolva a fiút, lekísérte a mentőautóhoz. Neki kevés meglepetést okozott már az élet, de az ilyen helyzetekre még mindig nem volt felkészülve. Nem is lesz. Útban a kórházhoz végig dicsérte Márkot. Elmondta neki, hogy megmentette annak a férfinak az életét. Ha akkor  otthagyja a  bokrok alatt azt az embert, akkor az ma már nem él.Hipoglikémiás volt, azért ájult el. Ha nincs ellenedre, megosztom a történetedet. Becsületedre válik.-szólt mosolyogva  a mentőtiszt.  A traumatológián megállapították, két helyen is elrepedt a karja. A vállánál, és a felkarcsontjánál.Begipszelték. Közben kikérdezték, hogyan sérült meg. Nem akart, nem tudott hazudni. Már nem. Mikor hazaért, apja egy futó pillantást vetett rá. Észrevette a gipszet, de semmit nem kérdezett.

Pár hét múlva,szombat reggel ,hosszas csöngetésre ébredtek. Egy piros blúzos nő, és egy hórihorgas férfi állt az ajtóban. A gyámügyi hivataltól jöttek.