Nyíljon a sírodon virág!

Nyíljon a sírodon virág!

*

Lassan araszolt a temető hepehupás földútján. A közlekedés fárasztó és ijesztő volt számára. Jobb kezében a bot, a harmadik keze, a segítője, támasza. Évek óta nem járt itt. Senki nem kérdezte, kérte vagy hívta, hogy tartson velük, legalább ezen a napon. Egy évben egyszer. Jól tudta, az otthon gyújtott gyertya is megfelelő, emlékezni is bármikor lehet, mégis... Mégis az ő szíve vágyott erre a látogatásra, maga sem tudta kristálytisztán, hogy miért. Minden rokona temetésén ott volt anno. Azt utálta. Szívből.Főleg a nyitott koporsós temetést. Mikor a gyászoló tömeg úgy járult a koporsóban fekvő elhunythoz, mint valmi kiállítási tárgyhoz. Morbid szokásnak tekintette. Arról már nem is szólva, hogy bármennyire igyekezett nem odamenni, nem odanézni, a szeme sarkából mégis látott mindent. Az összatöpörödött testet,  a szeretett lény porhüvelyét, mely még az utolsó lélegzetvételkor is klasszisokkal jobban nézett ki, mint most itt, a hideg,díszes, ám  személytelen koporsóban. Aki ott feküdt a koporsóban, úgy nézett ki, mint egy viaszbábú. Nem! Nem így akart rá emlékezni!

Az emléktől összerázkódott. Mindjárt a sírhoz ér. Szerencsére ebédidőben kevesen vannak a látogatók. Nem szeretett volna senkivel sem találkozni. Rokonokkal sem. Végre odaért. Az emlékek szélsebesen járták át az elméjét. A hiány érzete könnyeket csalt a szemébe. Aztán lassan elmosolyodott. Keserédes volt ez a mosoly. Elhunyt nagymamája  szavai csengtek a fülébe: mit itatod az egereket? Jól van na, Nagyi! Most nem az egereket itatom! A sírodra ültetett virágokat öntözöm. A jácintot, amit annyira szerettél. Ami tavasszal üde lilán fogja hirdetni az életet, s illatát majd elhozza nekem a tavaszi szél...