Május elsejei emlékek 3 felvonásban.

1972-73

Hűvös reggelre ébredtünk. A levegőben izgatottság érződött. A kinyitott ablakon át is csak foszlányokban hallatszott a készülődés. Május 1. Ez az a nap, mely egyszerre volt pihenő, s némelyek számára teher. A felnőttek némelyike kényszerűségből vett részt rajta. Minket, gyerekeket ez nem igazán érdekelt, bár hihetetlennek tűnt, mit nem lehet szeretni egy potyanapon. Mert nekünk az volt. Nem kellett beülni az iskolapadba, s a reggeli kötelező kisdobosi- úttörői  zászlófelvonásról is meg tudtunk lógni. Többnyire. Azon a szép tavaszi napon azonban " megszívtuk". A nem tudom kik úgy döntöttek, az össznépi buli a hegyen lesz megtartva. A hegyen, ahova csak protekciósok jutottak el gépjárművel, már ha a kezdetleges úton fel tudtak jutni. A többieknek maradt a mászás. Megpakolva szatyrokkal, nehogy már éhenhaljunk, ha felérünk. Természetanya úgy döntött, ő sem fog unatkozni, ezért előző este esőt zúdított a környékre. Bőségesen. Ebből kifolyólag a hegyoldal sártengerré változott. Ezen igyekezett a fél város feljutni a Turulmadárhoz. Egy idő után már nem számoltuk, hányszor csúsztunk vissza a hegy aljára. Végül sikerült, ha mocskosan is, de fenn voltunk! Ezen a reggelen gyarapodott a szitokszavakat tartalmazó szótáram is. Fent, meglepetés várt minket. Mindenféle árusok csábítottak minket portékájukkal. Sült kolbász, mustár virsli, hurka, szalonna, sör, üdítők. Külön élmény volt a fagyiárus, no meg a vattacukor és törökméz pavilon is. Összeragadt szájjal élmény volt részt venni a lufifújó versenyen, mert akkoriban nem gázzal töltötték a lufikat. Az ünnepi beszéd unalmas volt, mármint gyerekfejjel nem sokat értettünk belőle. A lefelé útra nem emlékszem teljesen, félig alvó állapotban csúsztam lefelé. Emlékezetes maradt, minden viszontagság ellenére, már csak azért is, mert izgulhattunk, mely osztályokat küldenek fel másnap szemetet szedni a hegyre. Nem minket küldtek, szerencsére, de mai napig nem felejtem, milyen siralmas látványt nyújtott a madárszobor és környéke a sok szemét alatt.

*

1978

Nyüzsgés, pezsgés, kacajok, tömeg és tömeg, és kajaillat. A felvonulás lefolyása előre megtervezett ütemben haladt. A fő útra a szinte főúti szintű mellékútról soroltak be a járművek. Minden volt ott. Rendőrség, Mentők, Tűzoltóság, Bányamentők, Vízművek, Véradó, Sütőipari vállalat...stb. Ez utóbbi kocsin pékek álltak, és a tyúklépésben haladó járműről frissen sült kifliket, pereceket adogattak le a járókelőknek, akik szinte ölre mentek egy-egy darabért. A kocsi oldalán egy hatalmas sült perec díszelgett, rajta nagy sószemekkel. Nekünk ki lett adva utasításba, nehogy a kocsi közelébe merjünk menni, ugyanis édesapám a Sütőipari vállalatnál volt autóvillamossági műszerész, s nekünk bejárásunk volt a pékekhez, akik rendszerint megleptek minket friss zsemlével, kiflivel. Na nem gyakran, apu nem szerette ha a munkahelyén lébecolunk. Viszont a tudat, hogy futunk a felvonuló kocsi után, az zavarta. Megértettem, s tisztes távolból követtük büszkén a kocsit, s néztük a fehér ruhás pékeket, akiknek nem volt túl őszinte a mosolyuk, mert felvonulás helyett inkább otthon pihentek volna... Mégis élményként maradt meg ez az elseje is.

*

1984

Csípős volt a reggel. Bosszúsan vettem tudomásul, hogy fel KELL vonulnom. Nem felejtem el, mennyire ingadozó volt a hangulatom. Kolleganőimmel az egyik társintézmény mellett találkoztunk. Mikor végignéztem rajtuk, kicsit oldódott a feszültségem. Hiszen itt vannak, összetartozunk, na jó, hát vonuljunk fel. Viszont mikor jobban megnéztük egymást, kezdett kínos lenni a helyzet. Erre az eseményre készültek el az új munkaruháink, amolyan köpenyféle. Életemben ilyen "ronda" munkaruhám nem volt még. A legfiatalabb dolgozó is,( én) , úgy nézett ki benne, mint egy elfuserált apáca és egy sztiptíztáncos keveréke. Így, együtt. Fehér gallér, fehér újszegély, kórházzöld vagy tejeskávészín keveréke tobzódott a ruhán, mely térdig ért. Mégis az ember lánya úgy érezte benne magát, mintha pucér lenne. Ezt tetézte, hogy bármilyen idő volt is, jelen esetben  hűvös, a tribün előtt jó pár méterrel le kellett venni a kardigánt. Parancsszóra. Életem egyik igen kellemetlen élménye volt, a figyelő szemek kereszttüzében, melyek égették a bőröm...