Külsőleg ikrek (Novella)

Lili sietősen lépkedett a kórházi folyosón, a nővérpult felé. Telefonhoz hívták. Halló! Szia lányom!-hallotta az ismerős hangot. Szia Anyu! Baj van otthon? Nincs baj, miért kérdezed? Nem szoktál a kórházi vonalason keresni. Nem, persze, hogy nem. Kivéve, ha a mobilod kikapcsolod. -mondta Margaret. Ne haragudj, kiment a fejemből. Valami fontos dologról van szó? Lili, hát elfeledkeztél  nagyi szülinapjáról? Pedig tudod, hogy elvárja az egész családot. A helyi újság szerkesztője is jön, elvégre nagyanyád a legidősebb a városban, a maga 95 évével. Jó anyu, megyek. Vasárnap? Nem! Szombaton, 11 órára gyere, az újságírónő 13 órára jön. Addig is lesz mit tennünk.Rendben, ott leszek, de most leteszem a telefont, mert lassan itt a következő betegem. Menj csak, bár még mindig nem értem, miért nem jössz haza dolgozni. Ebben a kisvárosban is van szükség gyógytornászra. Ezt már elmondtam sokszor-mondta Lili, majd letette a telefont. Eddig sem volt jó a kedve, most még a tudat, hogy a hétvégét otthon tölti, még inkább beárnyékolta a napját. Ha hazamegy, látni fogja az ikertestvérét, Mimit is. Igyekezett minél kevesebbet rágondolni, de most nem tudta kikerülni. A kezelő felé haladva, felidézte azt a napot, amikor is végképp megváltozott az élete.

-Egy tágas tetőtéri szobában , rózsamintás pléddel letakart ágyon feküdt MImi. Szőke , hosszú hajfonata, zöldeskék szeme első pillantásra ugyanolyan volt, mint ikertestvéréé, Lilié. Csak aki jól ismerte a két lányt, az tudta, hogy a hasonlóság csak látszólagos. Lili csendes, szelíd kislány volt, akinek a tekintete okosságot, megértést sugárzott. És valami beletörődésfélét is. Az az érzése támadt az embernek, ha Lilire nézett, hogy láthatatlanná akar válni.

Ezzel ellentétben Mimi, hangoskodó,követelőző volt. Még csak 5 évesek voltak, mikor szánkózás közben felborultak, s Mimi jobb lába szilánkosra törött. Onnantól kezdve  körülötte forgott a világ. Otthon mindenki leste a kívánságát, kényeztették, hiszen sajnálták sántasága miatt, amit a rosszul összeforrt csontok okoztak. Meg is lett az eredménye. Egyik orvost váltotta a másik, senkit nem tűrt meg hosszabb ideig maga mellett a beteg. Ekkor történt az is, hogy a  mesebeli, tetőtéri, csupa ablak szobájukból Lilit átköltöztették egy jóval kisebb, sötétebb szobába, le a földszintre. Miminek lett volna szüksége a lenti szobára, a mozgása miatt, de kiharcolta magának a tetőteret, mert onnan messzire látott.Szülei magántanárt fogadtak, ám Mimi öntörvényűsége, hangulatingadozásai miatt, csakhamar lemaradt a tanulásban. Így Lilit  beíratták a helyi iskolába. Szeretett ott lenni, addig sem kellett testvére ugráltatását, piszkálódását elviselnie.

Egyik nap hazafelé, észrevette, hogy a nyitott tetőtéri ablak párkányára galambok szálltak le.Két nagyobb, és egy pici. Megszaporázta lépteit, és felszaladt Mimihez. Mimi, Mimi, nézd, galambok, ott! Adjunk nekik enni!

Ezek az én galambjaim-jelentette ki Mimi. De hiszen ma vannak itt először, szólt halkan Lili. Akkor is az enyémek.Csak én adhatok enni nekik, szólt Mimi, és mankóira támaszkodva az ajtóhoz bicegett. Mama, mamuci, hozz ennivalót, galambjaim vannak!-kiáltotta, majd félrelökte Lilit. Ettől kezdve, ha a galambok jöttek, Lilinek ki kellett mennie a szobából. Nem számított, hogy mit mesél az iskoláról, nem számított a társasjáték, a kifestő, semmi sem.

Egy délután, Mimihez új orvost hívtak, nézze meg, mérje fel, mire van szüksége a lánynak a gyorsabb gyógyuláshoz.Az orvos kiharcolta, hogy Mimit elvigyék a kórházi vizsgálóba. Otthon csak Lili maradt, és a  bejárónő. Játssz szép csendben, kérte Molly a lányt. Lili felszaladt a tetőtéri szobába, hátha ott vannak a galambok. Ott voltak, búgtak, pislogtak, s Lili rögtön hozott nekik eledelt. Belefeledkezett a nézelődésbe, így nem vette észre a közeledő kocsit. Annál inkább Mimi. Ő már messziről látta az autóból Lili fejét az ablakban, és a galambokat is.Nem szólt egy szót sem.

Másnap Lili iskola után felsietett a testvéréhez. Ahogy benyitott az ajtón, szörnyű látvány terült elé. A pici galamb élettelen teste hevert a szőnyegen, Mimi ágya mellett. Szólni nem tudott, hang nem jött ki a torkán. Csak kérdően nézett testvérére. Az megvonta a vállát, és elfordult felőle. Ekkor lépett be Margaret is, és észrevette a tetemet. Hát ez? Miért van a szőnyegen egy galamb teteme? Nézett kérdően a lányokra. Lili kitekerte a kisgalamb nyakát, mert azok csak tőlem fogadtak el ennivalót-szólt Mimi. De hát ez nem igaz!-kiáltotta Lili, és potyogtak a könnyei.Menj ki a szobából-szólt Margaret.

Lili sírva rohant le a szobájába. Vacsoránál néma csend volt. Ahogyan ezentúl mindig, ha Lili megjelent. Soha, egyetlen szóval sem említette senki a történteket, de onnantól Lili számkivetett volt a saját családjában. Így élte gyermekkorát, s mikor 14 éves lett, kapott az első alkalmon, és bentlakásos gimnáziumba kérte a felvételét. Sikerült. Az elkövetkezendő évek sem tudták azonban  feledtetni vele az otthoni légkört. Oly sokszor elgondolkozott azon, mit tehetett volna, hogy másképp alakuljanak a dolgok. Hogyan lehetett volna jobb testvére Miminek? Talán még nem késő-gondolta, s beiratkozott a főiskolára, gyógytornászi szakra. Hátha egyszer tud segíteni a testvérének...

Most, 32 évesen pedig már jó szakemberként a Megyei kórházban dolgozik, ahol szeretik a betegek.Gondolatai immár ismét a jelenre összpontosultak. Holnapután otthon lesz, addig még ajándékot is kell vennie nagyinak, s a többieknek is valami apróságot.

Szombaton reggel gyomorgörccsel ébredt. A kézzel horgolt kendő, amit nagyinak vett egy kézművestől, már be volt csomagolva. A könyv is Miminek, s a parfüm az anyjának. Minden útra kész volt, csak ő maga nem.Taxit hívott, és a pályaudvarra vitette magát. Fél órával a megbeszélt idő előtt ért a városba. Nem akart előbb érkezni, ezért beült egy cukrászdába. Kávét rendelt. A percek lassan teltek.Végül csak be kellett csengetnie.

Bent kicsit hűvös volt, Lili  legalábbis fázott. Köszöntötte a nagyit, és felment Mimihez. Meglepődve nézte testvérét. Olyan mint ő, mégis... Idősebbnek tűnt Lilinél. Ráncosabb, a haja fakóbb, a szeme pedig mintha sötétebb lenne. A mankót még mindig használta, bár már alig bicegett. Inkább a biztonságérzet  miatt volt vele. Nem találták a közös hangot.

-Lányok! Gyertek le, itt az újságíró, és a fényképész is! -kiálltott fel Margaret.

Miután a vendégek elmentek, a család asztalhoz ült, s csendben elfogyasztották az estebédet. Az ajándékozás is megtörtént, s ekkor Margaret belefogott abba a beszélgetésbe, amit Lili várt is, de félt is tőle. 

Van az itteni kórházban üresedés. Hazajöhetnél. Nem szeretnék, anya-mondta Lili feszülten. Halkabban, nagyanyád elaludt a fotelban-sziszegte Margaret. 

Megismétlem, nem szeretnék hazajönni, suttogta mostmár Lili. Ugyan! Nem volt szép amit tettél, de gyerek voltál, és szerencsére kinőtted. Biztosan ezért is mentél egészségügyi pályára, hogy feldolgozd gyerekkori tetted, és jóvátedd. Lili mellkasa nehezen mozgott, levegőt alig kapott. Hagyd már a csudába anya! Nem ő tekerte ki a galamb nyakát, hanem én!-szólt flegmán Mimi.Margaret üveges szemekkel nézett a lányára. Mimi meg csak unottan vonogatta a vállát, s minden magyarázat nélkül lassan felbicegett a szobájába.

Lil nem akart hinni a fülének. Bevallotta! Csak úgy egyszerűen bevallotta azt a tényt, ami az ő eddigi életét megkeserítette. Egy mázsás kő esett le a szívéről. Legszívesebben magához ölelné Mimit. De miért is ne tehetné meg? Gyors léptekkel futott fel a tetőtéri szobába.Mosollyal az arcán lépett be. Mimi az ágyán ült, és egykedvűen nézett ki az ablakon. Mimi, Mimikém! Lili boldogan huppant le testvére mellé az ágyra. Miért árultad el?  Miért most?   Mert már nincs jelentősége.Neked mindened megvolt, ami nekem nem.   Barátok, a szabad mozgás, a suli.Nekem meg a többi.Mindent megkaptam anyától. Azt is, ami téged illetett volna. Mindent. Sosem fog téged szeretni, erről gondoskodom.

 Hát nem változott, mégsem változott!Lili szemét elöntötték a könnyek. A könnyein át, még homályosan látta, hogy egy női alak áll az ajtóban...