Perzsi.blogja(novella,vers ,elbeszélés)

Nagy pelyhekben hull a hó,

ez olyan csábító,

egy önfeledt szánkózásra,

múltidéző  állomásra,

hol minden szép és jó volt,

mert a család ott volt,

minden sete sutaságával,

ferde karácsonyfájával,

melyen gomba díszek lógtak,

mégis adtak a jónak,

valami különös nyugodt hangulatot,

mosolyt, könnyeket, de biztonságot,

hogy együtt minden megoldható,

a megrepedt beigli fogyasztható,

mert nem csak a töltelék folyik ki belőle,

szintúgy  drága  nagyi szeretete,

ki göcsörtös kis kezével,

szívét gyúrta beléje...

2023.12.23

Csendesen szitál a tájra az égi áldás,

mázsás súlya alatt görnyed a lét rendesen,

betemet, s a sötét múltra fehér leplet húz,

nyúz, mint vörös hiúz egy élőholt  tetemet.

Dombok rejtekében dobpergés száll a széllel,

vérrel itatott völgyet takarnak a lombok,

csontok mesélnek letagadni kívánt bűnről,

dühről,melyet elhoztak a villanó botok.

*

Nyílzáporok  kereszttüzében holt hódító,

bitorló szándékot üvölt megannyi torok,

forog a szerencse, az őslakó vérbe fagy,

nagy a mészárlás, ki megárvult, az most zokog.

Idő homályába rejtett bűnök fakulnak,

halkulnak, és az új,  rezervátumban élő

hívő, emlékeiből feltámadó  új törzs,

 bölcs, mint a megolvadt , megtisztult  havaseső.

Szonett, megadott szavakkal.

Abroncs és bilincs

*

Mint vasabroncs, két karja úgy ölel,
súlya rogyaszt, mégis büszkén hordozom,
hisz nem teher, sokkal inkább orvosom.
Egyedül ő férhet hozzám közel.

Én bilincsként díszítem csuklóját,
perzselően tébolyult az örömöm,
égető vágyát érzem a bőrömön,
bimbóból varázsolt kinyílt rózsát.

Ennyi volt hát? Fáj e temetői csend.
Tán egyszer visszakapja, a dupláját,
s ha megbánta, megsúgja ösztönöm.

Fenn az égi sorskönyvíró újratölt,
idelenn sápadtan rebegünk hálát,
rossz vérünk elmossa a vízözön.

Adott, sorvégi szavak:

szédül,
alkonyat,
végül,
arcodat

másért,
akart
átért
kavart

avart
lejárt
enyhítsd

a dalt
medált
pendítsd

Kései e szerelem, szív megszédül,

tétova csókba pirul az alkonyat,

és én szemeimet lehunyom végül,

mégis látom lángoló kis arcodat.

Kedves! Még sosem epekedtem másért,

sosem volt, ki nálamnál jobban akart,

szerelmes dobbanásom hiszem, átért,

mégis, a múlt sötét árnya bekavart.

Tétován kotrom lábammal az avart,

el sem kezdődött az időm, már lejárt,

kérlek, lázam hűs kezeddel enyhítsd!

Egészen halkan dúdold a búcsúdalt,

és szíved felé rejtsd el ezt a medált,

ha kellek, mint egy gitárt megpendítsd!

Tegnap találkoztunk abból az apropóból, hogy 40 éve, tavasszal levizsgáztunk a tatabányai Vas László  Egészségügyi Szakközép és Szakiskolában.

*

Tegnap megállt az idő egy pillanatra,

és visszaemlékeztünk arra a napra, 

mikor együtt indultunk el a rögös úton,

mikor azt hittük, most rezgünk fullon.

Néztük egymás arcán a ráncokat,

hallgattuk a megvalósult álmokat,

vagy épp a kisebb kitérőket,

kit, hova sodort az élet.

Ahogy ott ültünk, szépen, sorban,

majdnem úgy, mint  névsor a naplóban,

s hallgattuk osztályfőnökünk szavát,

szívünket melegség járta át.

Volt kacagás, némi szomorka is,

mit Hajni néni szavakkal űzött ki,

és ebben a szűk két órában,

mindenki újra diákként ült a padsorban.

Eltűntek a ráncok, az elmúlt  évek,

egészen úgy néztünk már  ki, mint a tablóképen,

majd helyt adtunk  a reménynek,

hogy nemsokára a nyugdíjas évek  mesélnek.

( ez a friss nyugdíjasok dala, lányok,

az égiek vigyázzanak rátok!)

🦢