Perzsi.blogja(novella,vers ,elbeszélés)

Hideg volt és csend. Hidegrázós csend. Egy eddig sosem látott folyosó  legtávolabbi sarkában, az ablak alatt feküdt egy ágyon. Egy ütött-kopott ágyon, melyen már festék is alig volt mutatóban. Egy szál lepedővel volt letakarva, ami most lecsúszott, egészen a bokájáig, ezzel láthatóvá téve a lestrapált, agyongyötört testét. Kamilla remegni kezdett. Már megint milyen vizsgálatra hozták? Miért nem hagyják már végre békén? Feldagadt kezével igyekezett elérni a lecsúszott lepedőt. Nem tudta, de érezte, hogy arca lángba borul a szégyentől. Meztelenül van! Kétségbeesetten pillantott körbe, hátha lát egy nővért, vagy betegkísérőt, de a félhomályban szinte semmit sem látott a hályogos szemével. Pár gyötrelmes perc után rájött, egyedül nehéz lesz innen felkelnie, mégis próbálkozott. Nagy sóhajjal nyugtázta, hogy már nincs bekötve újabb infúzió, ami napok óta akadályozta az önellátásban, a szabad mozgásában. Végre nagy nehezen talpra állt. Élvezte, hogy elgémberedett végtagjaiba visszatér a keringés. Szúrt, fájt, égetett, de lüktetett benne az élet! Lassan, araszolva lépegetett , a kezével a falnak támaszkodva haladt előre. Egy ajtónál megállt, bekopogott. Néma csend volt. Újból kopogott, majd mikor nem jött válasz, a feliratot vizslatta, élénken. Proszektúra. Háromszor olvasta el. Lassan merte felfogni, mely hely folyosóján van. Meghaltam? De hiszen élek! Érzem, hogy élek! Élek, mert fáj mindenem! -suttogta maga elé. Érezte, hogy eluralkodik rajta a pánik, miközben szemeivel kiutat keresett innen. Ekkor pillantotta meg az ágy végében a dossziét, amiről az előbb leszállt. Visszacsoszogott az ágyhoz, és belelapozott az iratokba. Parka Kamilla 57 éves nő, elhunyt 2023 10.hó 30-án. A halál oka: Szívmegállás. Na, ez nem lep meg! Az a hülye szívem!-motyogta félmosollyal. Összeráncolt szemekkel igyekezett visszaemlékezni a pillanatra, arra, fájt -e? Mi váltotta ki a rohamot? Az emlék húsbavágó volt. Mindenre tisztán emlékezett. A kórteremben feküdt, jobb karja kikötve, rögzítve, az infúzió miatt, ki ne tépje magából. A táskája tőle balra, a kis széken az ágy mellett. A telefont sikerült belőle kihalászni a szabadon maradt kezével. Kikereste a fia számát, és hívta. Kérte, beszéljen az orvossal, hogy mikor engedi ki, mert szeretne ott lenni az unokája születésnapján, de a fia félbeszakította: nem is biztos, hogy lesz szülinapi buli. Ha igen, csak pár embert hívunk meg rá.-mondta a jól ismert hangsúllyal. Kamilla ismerte ezt a hangsúlyt. Azt jelentette, nincs ott helye. Ahogyan a nagyobbik unokája születésnapi bulijára sem hívták meg, úgy itt sem akarják látni. Gondot okoz az utaztatása, a jelenléte. Ekkor érte a roham. Furcsa érzés volt. Mintha az összevissza szívritmus beszélt volna helyette. Nem tartott sokáig. Szinte megkönnyebbülés volt érezni, hogyan lassul és lassul a ritmustalan dobbanások láncolata, míg egyszer csak egy sóhaj kíséretében utolsót dobbant. Még látta az orvos arcát, ahogyan tétovázva belenyom a branülbe egy adag injekciót, aztán minden sötét lett. S azután itt, a folyosón eszmélt fel. Mivel egyre jobban fázott, körülnézett, hátha talál valamilyen ruhát. És talált! Egy nagy zsákban mindenféle női és férfiruhák hevertek, a sarokban. Sebtében turkált belőle, szépérzékének köszönhetően sikerült nagyjából összeillő darabokat kiválogatnia. Cipőt és táskát is talált, így egészen elfogadhatóan nézett ki. Mire felöltözött, a terve is készen állt. Juszt is ott lesz a szülinapi bulin! Bármit is tesznek, az unokáknak tudniuk kell, hogy a nagyi szereti őket! Az épületből akadályoztatás nélkül jutott ki. Abban az időben szerencsére nem toltak le újabb "hullát". Kint újból szerencséje volt. Egy ismerős taxist sikerült fognia, akivel születésüktől kezdve ismerték egymást, és így megegyeztek, hogy a fuvart este fizeti csak ki neki. Így jutott el a fia házáig. A  ház előtt több autó parkolt, nagy volt a jövés menés, ezért a kapu tárva- nyitva volt. Besomfordált, s leült a garázs mögé, a takarásban lévő padra. Élénken fülelt, hátha meghallja, mit beszélgetnek. Mindenki ott volt a családból, csak ő hiányzott. Édeske!-hallotta fia, mély baritonját. Itt 11 teríték van, de csak  tizen vagyunk! Egyet leveszek, jó? Ne vedd le! Az a mamáé!-kiáltotta idősebbik unokája. Ne beszélj butaságokat Bimbi!-szólt a fia idegesen. Mama nem jön! Vajon megmondták neki, hogy meghaltam?-morfondírozott Kamilla. Végül a teríték maradt. A tálalásnál nagy volt a nyüzsgés, mindenki azon variált, ki hova üljön. Volt elég hely a nagy asztalnál, jó idő lévén a kertben ebédeltek. Kamilla nyugodtan sétált oda az asztalhoz, és szó nélkül ült le az egyetlen megmaradt teríték mellé. Hangosan kínálgatták egymást, járt a merőkanál körbe-körbe az asztalnál. Egészen addig, míg hozzá nem ért. A nászasszony természetes mozdulattal nyújtotta a merőkanalat: tessék Kamilla, szedjél magadnak! Pár pillanatig minden olyan természetes volt. Pár pillanatig... addig, míg Kamilla fia sápadtan ki nem ejtette kezéből a kanalat.

A nagyáruházban hosszú sor állt a pénztár előtt. Tessék átfáradni   az önkiszolgáló kasszákhoz!-csattant fel az egyik eladó cseppet sem kedves hangja. A sor nem mozdult, az eladó morogni kezdett: ennyi értetlen időmilliomost! Pechjére az egyik vásárló meghallotta szavait.Mit képzel magáról? Ha nem tudná, erre senki nem kötelezheti a vásárlókat! Mi van az idősebbekkel, akik nem értenek a technikához? Esetleg bankkártyájuk sincsen?-intett a fejével egy szemmel láthatóan 80 év feletti néni felé, aki most ért a pénztársor elejére. Az meg ugye eszébe sem jutott, hogy a technika miatt az ön állása is veszélyben van? És még mi vagyunk az értetlenek!-mondta a tagbaszakadt ötvenes úr, piros arccal.A többiek némán figyelték a a jelenetet, ám arckifejezésükkel helyeseltek. Lassan haladt a sor, annak ellenére, hogy a kasszás erős, gyors tempót diktált. Ez volt a dolga, vezetői utasításra. Csak úgy pattogtak, csúsztak -repültek a termékek a keze alól, néha teljes erőből nekivágódva a szalag végén elhelyezkedő sávnak. Néha pedig lecsúszva a szalagról, nagy erővel repültek le a termékek a földre. Úgy, mint most az idős néni kis dobozos tejföle. Egy szisszenő hanggal tudatta a környezetével, hogy ő bizony megrepedt. Megrepedt, és a tartalma kifolyott a földre, egészen pontosan a néni lába elé. Senki nem förmedt rá a pénztárosra. Nem, hiszen neki a tempó elő volt írva, meg volt tőle követelve. A néni kétségbeesetten toporgott. Most mi lesz? A pénztárgépbe már be volt ütve a tejföl ára, de tejföl volt, nincs. Körbenézett, hátha valaki megmondja, mi ilyenkor a teendő. A sorbanállóktól azonban hiába várt segítséget, sőt halk morajjal jelezték türelmetlenségüket. A pénztáros intett a kezével, s ott termett egy takarító, azonban , hogy most ki kell fizetni a terméket vagy sem, arról tájékoztatást továbbra sem kapott a néni. A biztonsági őr, aki eddig távolról nézte a jelenetet, most odasietett. Ekkor szólalt meg a néni: nem az én hibámból esett le a tejföl! A pénztáros arca torz grimaszba fordult. Szólni akart, de az őr közbelépett. Tessék csak fizetni, majd félreállni, s megmutatni a táskáját! A néni azt hitte, rosszul hall. Őt megkárosították, s most még meg is akarják alázni? Nem fizetem ki a tejfölt.-makacsolta meg magát. Idős vagyok, de nem hülye! Tudom, hogy vannak kamerák. Nézzék vissza , hogy miért esett le a tejföl! -szólt reszkető hangon, de higgadtan. Mit totojázik néni! 200 forint nem a világ! Mi meg itt várunk maga miatt!-fordult át együttérzőből gonoszkodóvá az előbbi tagbaszakadt férfi. A néni tanácstalanul álldogált, mikor is az őr felcsattant: Mutassa a táskáját!-majd jól átkutatta annak a tartalmát. Ezután  a kabátzsebeket üríttette ki. Eredménytelenül, semmi lopott holmit nem talált. A néni megkönnyebbülten sóhajtott fel, de ekkor az őr , hogy felsőbbrendűségét fitogtassa, megszólalt. A pulóvere ujját is tűrje fel!  Azt hiszi nem vettem észre, hogy a bal kabátujját folyton lefelé húzgálja?A kis néni megrökönyödve nézett rá. Bal alkarját  egy szokatlanul széles,pompás, díszített bőr pánt fedte, igazi mestermunka. Talán emiatt figyelt fel rá az őr. Ugyan már! Mit rejthetnék ide?-kérdezte a néni halkan, de különös hangszínnel. Ez a hang megütötte az őr fülét. Nocsak, gondolta, kapás van! Kaján vigyorral szólt:vegye le! Nem!-ellenkezett a néni. Hangja határozott, éles és fájdalmas volt. Akkor kihívjuk a rendőrséget!- vigyorgott az őr. Ebben a pillanatban szakadt el a cérna egy sorban álló fiatal anyánál. Hagyják békén végre! Sok oka lehet, hogy nem veszi le a pántot!! Ugyan mi? - kérdezte most a pénztáros. Egy seb, bőrhiba, gyógypakolás lehet alatta az izületek miatt, stb. Nos, leveszi vagy sem?- kérdezte újból a biztonsági őr, most már hivatalos hangon. Nem veszem le.-mondta a néni könnyes szemmel.Jó három perc múlva megérkezett az üzletvezető is. Kérem hölgyem... Nem! Hívják csak ki a rendőröket! Ez túlzás lenne!-sutyorogta az üzletvezető az őrnek. A sorban állók közben lincshangulatba jöttek. Ekkor a fiatal anyuka odalépett a nénihez. És nekem meg tetszik mutatni mi van a pánt alatt? -nézett esdeklően a nénire, aki megérezte a nőben a segítő szándékot, hát bólintott egyet. A fiatal nő óvatosan nyúlt a pánt felé, s takarva a többiektől a nénit, félrehúzta a díszes pántot. Elakadó lélegzettel, könnyes szemmel nézett a nénire, mikor megpillantotta az immár fedetlen alkart. Azt az alkart, melyen egy sorszám állt. Egy sorszám,amilyet ma már kevés ember visel a testén, beletetoválva  a bőrébe és örökre a lelkébe. Egy sorszám, melyet anno oly könnyedén és előszeretettel osztogattak  Birkenauban, 1943 tavaszán.

a-36xxx

Részlet a készülő novellámból.

" Noé csendben feküdt a rekonstrukciós ágyban. Nem volt fáradt, csak rezignált. Most még a kedvenc zenéi sem vidították fel. Az első száz-százharminc év még érdekes és szórakoztató volt számára. Élvezte a "halhatatlanságot", a lehetőségek végtelenségét, az új és még újabb barátokat, barátnőket, és a pompás  luxust, amivel észrevétlenül is körül tudta venni magát. Mikor felkeresték őt egy eddig senki által nem ismert faj képviselői, az örök életet ígérték neki, s mellé a titkos megfigyelői státuszt. Egy olyan feladatot, mely azokat szűri ki, és figyeli meg, akik a BST technológiát alkalmazzák.( Üres lap technológia, mely az időutazás egyik formája, s segítségével át lehet írni a történelmet). Nem gondolkozott sokat, vállalta a feladatot. Nem is annyira az örök élet vezérelte a döntésében, sokkal inkább a kíváncsiság. Ám minél többet látott és tapasztalt, annál inkább úgy tűnt, hogy a sötétség katonája lett."

Egészen vidám jelenség volt, ahogyan átfutott az úton a fehér pöttyös, piros, enyhén fodros szoknyájában, hozzáillő fodros ujjú kis halovány rózsaszínű blúzában. Divatjamúlt öltözéke ellenére üdítő jelenség volt, bár ő ezt nem tudta magáról.Szőkésbarna, lófarokba fogott haja, a ringó léptei ütemére röpködött a feje körül, mint egy rakoncátlan kiscsikó sörénye. Nem volt nagy forgalom, szerencsésen átért az úton. A vizek városának egy kis kertes utcácskájában lakott a nagymamájával, Márta mamóval. Papó már hatodik éve van, hogy meghalt. Szülei még apró csecsemőkorában disszidáltak, külön-külön, s azóta sem adtak hírt magukról. Zsófi nagy sóhajjal lépett be a kapun. Tudta, hogy szidást kap a csavargásért. Mamó tudja, hogy ilyenkor a tóparton ücsörög, vadludakat etet, és ábrándozik, mégis mindig perlekedik.Felnézett a "házra" s megborzongott. Bár szeretett itt lakni, mégis, az ilyen álmodozással töltött órácska után hidegnek, ridegnek tűnt az építmény. Nem klasszikus ház volt ez, hanem.a régi időkből visszamaradt malom épülete, hozzátoldva egy gabonatárolóval. Ez a masszív épület lett átalakítva házzá. Volt valami bája is, mégis úgy nézett ki, mint a régi idők őre. Zsófi!-csattant fel bentről mamó hangja. Azonnal gyere be! Zsófi lesütött szemmel állt meg a nagyi előtt. Megint a tónál álmodoztál? Hát nem mondtam elégszer, hogy az álmodozás az élet megrontója? Felesleges dolgok helyett inkább tanulnál! De hiszen kész a leckém mamó! - szólt halkan a leány. Az ismétlés sosem árt! Törekedj arra, hogy a legjobb legyél! - replikázott Márta mama. Zsófi elkomorodva ment a szobája felé. Az apró, tetőtéri helyiség barátságos, napfényes kuckó volt. Szeretett itt lenni, most mégis szívesebben lett volna máshol. Az apró asztalkán tankönyvek sorakoztak. Élelmiszerbolti eladónak szánták. Hiába mondta apró kora óta, hogy àllatgondozó szeretne lenni, azonbelül is lógondozó. Nagyszüleit ez nem érdekelte, s négy éve mamó ragaszkodott, hogy kereskedelmi iskolába jelentkezzen. Csak ezt a jelentkezési lapot volt hajlandó aláírni. Nem volt hát mit tenni, beadta a lapot, s bánatára fel is vették. Most egyetlen vigasza az volt, hogy végzős, és mindjárt maga mögött tudhatja ezeket az éveket. Tanult hát szorgalmasan, hogy nagyanyja kedvére tegyen. Teltek a hetek, hónapok, közeledett a vizsga ideje. Cseppet sem izgult, hiszen minden a fejében volt. Felvette kis ünneplő ruháját, s indulás előtt a konyhába sietett elköszönni mamótól. A földön fekve találta, eszméletlenül. Mentőt hívott, majd összepakolt pár szükséges dolgot egy nagy táskába, és a kórházba sietett. Elkésett. A vizsgáit is lekéste. A temetést egyedül intézte, kínkeserves volt. Ahogyan maga a szertartás is, ahova, ha lehetett volna, nem ment volna el. Betegesen írtózott a temetőktől. Pár hónap múlva, a hagyatéki tárgyaláson derült ki, hogy az ódon épületet az eltűnt anyjára hagyták mamóék. Zsófinak még haszonélvezeti joga sincs, viszont lakhatási lehetősége van, míg szülei elő nem kerülnek, vagy míg Zsófi nem kéri a halottá nyilvánításukat. Nem sírt, legbelül tudta, hogy mamóek sosem törődtek bele gyermekük " eltűnésébe". Hogy mindig visszavárták. Ősszel lehetőséget kapott arra, hogy letegye a kereskedelmi vizsgáit. Nem élt vele. Volt benne valamiféle dac, ellenállás. Ne butáskodj gyermek!-dorgálta őt az igazgató. Kitűnő tanuló voltál, s egy szakma sokat ér manapság!Hova mész dolgozni végzettség nélkül? Zsófi megrántotta a vállát. Ez nem az én álmom volt!-mondta, majd elsétált az elképedt igazgató mellett. Napokig nem mozdult ki otthonról, csak az újságokat bújta, hova, melyik gazdaságba vennék fel képzetlenül. Nehezebb volt, mint gondolta. Időközben lazításképpen végigtakarította az épületet, s az udvaron is mindent rendbe tett. Végre egy novemberi napon rátalált egy hirdetésre. Egy bakonyi gazdaság keresett kisegítőt, bizonytalan időre. Személyesen jelentkezett, és felvették. Kevés volt a fizetés, de ez nem annyira aggasztotta. Sokkal inkább az ingázás az otthon és a gazdaság között. Sosem maradt annyi ideje, hogy kipihenje, kialudja magát. Karácsony előtt jött a megoldás. A kis falucska polgármesteri hivatalának a karbantartó munkása, Zsolt, felajánlotta, hogy a hivatali autón hozza és viszi ezentúl, s mivel jó fej, nem kell fizetnie sem érte. Jóképű férfi volt, egészen hasonlított az álmaiban elképzelt jövendőbelijére. Zsófi nem akarta elfogadni a lehetőséget. Fülében csengett nagyszülei intő szava: semmi sincs ingyen az életben, ezt tanuld meg! Zsolti mérges lett a visszautasítás hallatán. Hülye liba, hát akkor fagyj meg!-sziszegte a fogai között, és otthagyta a lányt a buszmegállóban. Zsófi könnyeit nyelve toporgott, s magában motyogott. Miért? Minden olyan jól alakult, de most hogyan tovább? Másnap, Karácsony első napján, mikor is neki nem volt szünet, cidrizve állt ki a buszmegállóba, hajnalban. Egy kocsi fékezett le mellette. Az ajtó kivágódott. Zsolt ült benne. Egy szót nem szólt, csak a szemével intett, s Zsófi immár fenntartások nélkül szállt be a járműbe. Tavasszal, mikor vége szakadt az idénymunkának, a gazdaság búcsút vett a lánytól. Fájó szívvel vette tudomásul, hogy mindent kezdhet előröl. Otthon, az apró szobájában elővette a házvezetési könyvet, s kalkulálni kezdett. Egészen belemerült, s csak sokára riadt fel a csengő hangjára.  Kint már sötét volt, nem látta ki érkezett. Megdöbbenésére Zsolt állt ott, egy bőrönddel a kezében. Szia! Beengedsz? Összezörrentem a főnökkel, mert mindennel elszámoltatott. Felmondtam. Itt lakhatnék nálad pár hétig? -kérdezte, azaz inkább kijelentette. Zsófi szólni sem tudott, nem is mert, már bent is volt a férfi a házban.A pár hétből hónapok lettek. A lakótársból pedig vőlegény. Zsófi még fel sem ocsúdott, Zsolt már az esküvőt szervezte. Zsófi ezekben az időkben nem volt magánál. Mintha ez nem is az ő élete lenne, nem volt szinte semmi beleszólása a dolgokba. Hogy miért hagyta? Azt már maga sem tudta. Talán kényelemből... Karácsony után volt az esküvő. A Szilvesztert már együtt ünnepelték egy kölcsönkapott balatoni villában, többedmagukkal, jobbára ismeretlenekkel. Itt döntötte el Zsófi, hogy a következő tanévben elkezdi az állatgondozói iskolát. Tervét Zsolt tudomásul vette, de nem bólintott rá. A mézesheteket követően álláskeresésbe kezdtek. Zsófi egy áruházban kapott lehetőséget mint árufeltöltő, Zsolt pedig a megyeszékhelyen volt mindenes, a polgármesteri hivatalnál.  Húsvétkor derült ki, hogy Zsófi babát vár. Sírt és örült is egyszerre. Örült a babának, de szomorú volt, hogy ismét le kell mondania az iskoláról, az álmáról. Ősszel megszülettek a babák, mivel időközben kiderült, hogy ketten vannak. Ez dupla öröm volt Zsófinak, és dupla gond. Anyagilag épphogy csak kijöttek a havi bevételből. Zsolt egyre több fusimunkát válalt, hogy pénzhez jussanak. Egy idő múlva Zsófi észrevette, hogy férjét nem terheli meg a pluszmunka. Minden hívásnak eleget tett, s a házigazdákkal, főleg a nőkkel jó kapcsolatot ápolt. Egy kis szerelnivaló, egy kis sütemény, na jó, még egy kávé is belefér, aztán ha már vacsoraidő van, a vacsorahívásnak sem mondott ellent. Bárhova ment, egy idő után mindenhol ott ragadt. Családját alig látta, nem is nagyon hiányoztak neki.  Zsófi, hogy javítson a helyzeten, korán bölcsibe adta Áront és Ábelt, s visszament dolgozni. Most már bánta az elmaradt vizsgát, azzal több lenne a keresete. Ám hiába az igyekezete, Zsolt nem hagyta abba a fusizást, a házhoz járást. Ekkor döntötte el, hogy mégis végigviszi az álmát, s esti sulin elvégzi az állatgondozói szakot. A gyakorlati részét letudta a városi lovardában, ahova az ikreket is magávál vitte hétvégenként. A gyerekek örültek, volt aki ott is felügyelt rájuk, Zsolt pedig jól érezte magát otthon, egyedül. Még a főzést is magára vállalta, no meg a hétvégi fusizás is jól hozott a konyhára, de ebből a pénzből Zsófi alig látott valamit. Teltek az évek, s végre az áhított vizsga is sikerült. Immár papírral a kezében hőn vágyott szakmájáról, jól kereső állást is kapott a híres, felkapott lovardában. Legalább anyagiak terén jól álltak már. Úgy tűnt lassan helyreáll minden. Zsolt egyre több időt szánt a fiúkra, akik már hetedikesek voltak. Vitte magával őket a házfelújításokhoz, mindenhova, hogy lássanak, tanuljanak. Zsófi eleinte nem bánta, maradt ideje a házra, kertre, és magára is. Azonban mikor az emberek suttogni kezdtek, kellemetlen érzése támadt. Azt pletykálták, a fiúk nem csak munkatapasztalatokat szereztek, hanem életviteli, gondolkodásmódi mintát is. A svihákságról, a könnyű,de kacskaringós utakról, a gyors meggazdagodásról, a kéz kezet mos kapcsolatokról. S mire Zsófi észbekapott, a két kamasz már mindent elsajátított, s fenntartások nélkül követték apjukat a kikövezett úton. Próbált velük beszélni. Zsolt szóba se állt vele, rácsapta az ajtót. A fiúk pedig kiröhögték. Mert, mi bajod van azzal amire apa tanít minket? Inkább menjünk veled a lószart potyogtató kedvenceidhez, s legyünk mi is lószagúak mint te? Zsófi elsápadt. Erre nem számított. Erre nem, hogy ilyen stílusban, gúnyolódva, és lenézően viselkednek vele. Úgy döntött, harcolni fog. Elválik, de a gyerekeit nem adja! Ettől kezdve rendszeresen átjárt a megyeszékhelyre. Váratlanul bukkant fel ott, ahol a családja épp szerelt valamit. Mindig volt indoka. Nálatok felejtettem a kisház kulcsát. Szükségem van legalább az egyik gyerekre a cipekedéshez a  tüzelő behordásához, stb. Elképedve kellett tapasztalnia, hogy sehol nem látják szívesen, hogy fintorognak, mikor meglátják. Mit fintorognak? Éles tőrként hasított bele a felismerés, miszerint az az ominózus mondat, amit a fiai vágtak a fejéhez, hogy ő lószagú, bele lett verve a kuncsaftokba. Megsemmisülten ment haza. Nem tudott szabadulni a képtől, s fiai gúnyos mosolyától sem. Hol rontottam el? Hogyan tudta ennyire átnevelni Zsolt a fiúkat? S legfőképpen: miért? Természetesen beadták a válópert, s a fiúk nyilatkozata, kérése szerint a kizárólagos felügyeletet a fiúk felett Zsolt kapta meg. Ez volt az első sokk Zsófi számára.A második sokk akkor érte, mikor a fiúk elköltöztek az apjukhoz a szomszéd városba, egy  80 nm²-es lakásba, amit mint kiderült, Zsolt vett a spórolt pénzéből. A fusimunkákból félretett pénzéből, amihez szerinte Zsófinak semmi köze nem volt. A harmadik sokk akkor érte, mikor ügyvédi levelet kapott, miszerint volt férje igényt tart a ház felére. Részint gyermektartás címén, hisz még van pár év a gyerekek  nagykorúságáig. Most azonban Zsolt mellélőtt. A házat Zsófi nagyszülei a gyermekükre, Zsófi édesanyjára hagyták a végrendeletükben. Akiről senki nem tudja, hol van, él e egyáltalán. Mikor ezt Zsolt megtudta, tombolni kezdett. De nekem kell a részem! A lakásom fele hitelből van! Zsófiból kibújt az elmúlt évek minden megpróbáltatása. A megcsalások, a hazugságok, a gyerekek ellene nevelése... Gúnyosan mosolyogva mondta: ahhoz, hogy enyém legyen a ház, előbb holttá kell nyilváníttatni az anyámat. Az pedig évekbe fog telleni. Addig annyi gyerektartást fizetek, amennyit a bíróság mégítél, s ameddig megítéli. Egy nappal sem többet, s nem tovább. Zsolt nekiment Zsófinak. Ütötte vágta ahol érte, majd végül belerúgott a földön fekvőbe. Te lószagú cafka!-ordította még búcsúzóul. Ezután csendes, de szomorú napok köszöntöttek rá. Gyógyírt csak a munkája hozott. Fiai nem látogatták, hiába hívta őket. A telefont sem vették fel neki egy idő után. Teltek a hónapok, alig hallott valamit felőlük. Annyi azért eljutott hozzá, hogy Zsolt magukhoz költöztetett egy harmincas szőke ciklont, akin minden mű volt. A haja, szája, körme, szempillája, még a mellei is. Nem izgatta, ha nekik megfelel, legyenek boldogok. Egyik délután az udvaron tevékenykedett, mikor a két fiú megjelent. Úgy jöttek be a kapun, mintha sohase mentek volna el. Épp csak mormogtak valami köszönésfélét, majd a szobájukba siettek. Ott ledobálták a cuccaikat, s már robogtak is a konyha felé. Zsófi értetlenül sietett utánuk. Mi történt? -kérdezte aggódva. Nem válaszoltak, a hűtőben kotorásztak nagy lelkinyugalommal. Mi történt?-csattant fel most már ingerülten az anyjuk. Elegünk van apa nőjéből, úgy döntöttünk, visszajövünk. Igen? Úgy döntöttetek? Azok után, ahogyan velem bántatok? És meg sem kérdeztetek! Hogy képzelitek ezt? -kérdezte Zsófi, miközben nem tudta visszatartani a könnyeit. Az anyánk vagy, kötelességed minket eltartani, befogadni.-vetették oda neki az ikrek. Igen??-kiabált Zsófi. És ezt ki mondja? Ti vagy az apátok? Mély csend volt a válasz. Zsófi már tudta honnan fúj a szél. Rendben van. Nem raklak ki benneteket az utcára. De felhívom a figyelmeteket, három hónap múlva nagykorúak lesztek. Ha nem tanultok tovább, se tartásdíj, sem lakhatásotok nem lesz. Nálam nem. Nem jött be apátok számítása, s a per is elfog húzódni még egy jó ideig. Innen egy fillér nem fogja apátok markát ütni. Ha az enyém lesz a ház tulajdonjoga, akkor is én döntöm el, ki fog utánam örökölni.-mondta Zsófi, majd magukra hagyta őket. Reggel nyomukat sem találta.  Keserűen teltek a hetek. Nehezen fogadta el, hogy nem tudta rendezni a viszonyukat a fiúkkal.Aztán a sors kegyéből megismerkedett egy csendes, visszahúzódó emberrel, Andrással. Döcögve indult a szerelmük, s még maguk sem tudták hogyan tovább, mikor házuk felett körözni kezdett a gólya. Megriadtak, de örömük ennek ellenére határtalan volt. A kis Lulu akkor született meg, mikor a bírói határozat is a ház tulajdonosi viszonyáról. A ház immár Zsófié, jogerősen is. Rejtély, hogy honnan tudhatták meg Zsolték, de megtudták. S a két fiú ismét megjelent. Mosolyogva, hízelegve, ugrásra készen. Mindenáron Zsófi kegyeit keresték. Hatalmas virágcsokorral, kiöltözve kértek bebocsájtást a házba. Élénk élménybeszámolójukat csecsemősírás szakította félbe. Mi volt ez?-kérdezte Áron elhűlve. Igen, mi volt ez a hang?- kontrázott rá Ábel. Zsófi boldog mosollyal invitálta be őket a gyerekszobába. Ő itt Lulu, a húgotok. A férjemet, Andrást is bemutatnám, de három napra Ausztriába irányította a munkahelye. Az ikrek feje előbb vörösre, majd lilára váltott. Neked elment az eszed? Ebben a korban gyereket vállalni! S minket meg sem kérdeztél!-ordította Áron magánkívül. Már miért kellett volna benneteket megkérdeznem? S hogy merészelsz itt ordibálni? -sziszegte Zsófi, miközben a síró picit kikapta a kiságyból, és magához szorította. És az örökségünk? Azzal mi lesz? Ugye ennek nem lesz része benne?-intett a csecsemő felé a fejével Ábel. Hát benneteket csak ez érdekel? Az örökség, a pénz? Lelketlenek vagytok! Menjetek innen, és vissza se gyertek!-kiáltotta Zsófi sírva. Távozásuk után igyekezett megnyugodni, de nem ment. Valami rossz előérzete volt. Éjfél felé telefoncsörgésre ébredt. A Győri kórházból hívták. Andrást a hazafelé tartó úton baleset érte. Nem élte túl. Zsófi hónapokig nem tért magához a fájdalombíl. Automatikusan tette a dolgát. Öt hónaposan bölcsibe adta Lulut, s a munkába menekült napközben. A lovak mellett enyhült a fájdalma. Már másfél éves is elmúlt a kislány, mikor ismét levelet kapott egy ügyvédi irodától, melyben az állt, hogy Zsolt követelést nyújtott be a ház egy részére, mert, hogy pénzt fordított rá a házasságuk alatt. Zsófi válaszolt az ügyvédnek, miszerint ő meg követeli Zsolt fusiból származó,eltitkolt, azután adót nem fizetett jövedelmének a felét, amiből lakást vett magának. A harc újra fellángolt, s várható volt, hogy  előre láthatóan évekig fog tartani. Ez már sok, túl sok volt Zsófinak.  Úgy érezte magát, mint egy kifacsart citrom. Az élet facsarta ki. Mert hagyta. Senki nem tanította meg neki, hogyan ismerje fel a zsarnokokat. Hajszál híján beleroppant. Ránézett a totyogó,két éves lányára,  Lulura, és döntött. Disszidálni fognak.Eladta a házat, bútorzattal együtt.  Az eladásban egy ismerőse segített,így senkinek nem volt tudomása róla. Egy fővárosi, idősebb pár voltak a vevők, akik régóta vágytak ebbe a városba. Mire a kulcsátadásra került a sor, megvolt az új otthonuk is. Egy olyan hely, ahonnan nincs kiadatás. Ahol új személyazonosságot is kaphatnak. Ahol elbújhatnak a zsarnokság, kapzsiság, lelketlenség, és igazságtalan törvények  elöl. Mert ha itt maradnak, Zsolt nem hagy nyugtot nekik, ebben Zsófi biztos volt. Egy levelet hagyott fiainak, s megkérte az új tulajdonosokat, hogy adják át, ha idejönne a két fiú. A levél egyetlen mondatból állt. Sziasztok, én elmentem!

A Flores Izland-Santa Cruz-i reptéren nagy volt a nyüzsgés.  Egy negyvenes anya és pici lánya lépett ki a repülőből. Megcsapta őket a  szél, amit ők a szabadság szelének emlegetnek azóta is.

Nem akart emlékezni. Túlságosan fáj, s  már nem bírná ki. 13 éve élt egyedül, emberi arcot ritkán látva, hangot alig hallva. Nem így tervezte anno az életét. Zsenge lánykorában szerető férjről,hosszú, boldog házasságról,s  fiúgyermekekről álmodott, no meg egy családi házról.  Ebből egy álma valósult meg. A fiúgyermekek. Lányra sosem vàgyott, attól tartott, rá hasonlítana. Azt nagyon nem szerette volna. Mások ugyan szépnek titulálták, de az ő tükre mást mutatott. Pedig most, magányában, jól jönne egy lánygyermek. Vele megoszthatna olyan dolgokat is, amit a fiúkkal nem lehet. A fájdalom mégiscsak belenyilalt a szívébe, mikor a fülébe csengtek azok a szavak, melyek előre megfontoltan az ő bántására voltak hivatottak: Ha lenne lányod, most jó kis rabszolgád lehetne!-mondta anno röhögve az egyik fia. Zsu szeme könnyekkel telt meg. Hát mit vétettem én nekik? Miért bántanak? Erején felül teljesítve, egyedül nevelte fel gyermekeit. Sosem éheztek, nem fáztak, megvolt mindenük. Nem márkás cuccok, de nem nélkülöztek. Ha néha segítségre szorult, ritkán kapott. Keményen bánt vele az élet, mégsem panaszkodott. Néha szerette volna kiönteni a szívét, de senki nem volt kíváncsi rá. Pár beszélgetés egy barátnővel, ennyi jutott neki, egészen addig, míg fel nem hangzott az oly ismerős mondat: de hisz te olyan erős vagy! Megoldod ezt is! Belefáradt. Azonban az élet nem állt meg. A fiúk kamaszkora maga volt a pokol. Nem fogadtak szót. Sem szép szó, sem sírás, düh, ígéret, semmi nem használt. Tegýétek rendbe a szobátokat!-kérte őket. Kinevették. A szennyestartóba tedd be a ruhát fiam! Ne a szobába egyél, de ha mégis, kérlek vidd ki a mosogatóba a tányért! Nem és nem. Öntörvényűek voltak. Pontosabban ezt csak Zsu hitte, egészen addig, míg ki nem derült, hogy apjuk, de még Zsu saját szülei is azt ültették bele a fiúkba, ez nem az ő dolguk. Hogy a háztartás vezetésé női feladat,  nem illik a férfiakhoz. Aztán egyik nap ezt a fiúk a fejéhez is vágták. A te dolgod, takarítsd el! Zsuban megpattant valami. Nem pakolt el. A fiúk szobáját ellepte a szennyes ruha, a mosatlan tányérok, a bent ledobott cipők. Hetek teltek el, mire észbekaptak, s rendet tettek, de nem tanultak belőle. A következő évek sok veszekedéssel teltek el.Nem hallgattak anyjukra, kinevették, sokszor kigúnyolták, s lenézték, mert nem vitte semmire. S nekik e semmi közepén kellett élniük. Ebben a hitükben megerősítette őket Zsu mindkét szülője, akik érdembeli segítség helyett inkább kerékkötők voltak. Szó szerint adták a lovat a fiúk alá, s szidták Zsút. Aztán hirtelen kirepültek, megnősültek.Eleinte úgy tűnt javul a kapcsolatuk, az egyik meny jó kapcsolatot alakított ki anyósával. Zsu meg is szerette, s szíve örömmel telt el. Hátha minden rendbe jön! Kapott ölelést, jó szót, figyelt a szavára a kis fiatalasszony. A kisunoka érkezését is egy ajándékkönyvbe rejtett ultrahangos képpel tudatták cele. Úgy tűnt, minden jól alakul. Miután a pici megszületett, még akkor is jól mentek a dolgok. Aztán... Nem tudja mi történt, mi változott meg, de már a második unoka születése előtt kezdtek elmaradozni. Igaz, addig is ritkán találkoztak, ritkán telefonáltak, de mára megszűnt minden kapcsolat köztük. Szintúgy , mint a másik fiával. Azzal a fiúval, aki maga sem tudta eldönteni miért öli Zsut kegyetlen szavakkal, de csinálta.  Nem tudott meglenni hosszabb ideig Zsuval egy helyiségben. Minden apróságon felidegesítette magát, főleg akkor, ha Zsu nem értett vele egyet valamiben. Ilyenkor bosszút állt. Rávágta Zsura az ajtót s hónapoikig nem kereste, nem hívta, immár sokadik alkalommal.  Így nem látja, csak tudja anyja nyomorát, csakúgy mint a testvére. Tudják, hogy Zsu szinte éhezik, de míg nem látják,  nem kell tudomást venni róla. Tudják, hogy a lakás el van hanyagolva, hogy mozgáskorlátozott anyjuk sem bevásárolni, sem takarítani nem tud jó ideje, de hát nem az ő problémájuk. Míg távol tartják magukat tőle, míg nem kell nézniük, addig nem létezik, nincs. 

A kapucsengő élesen pittyent egyet. Csókolom, meghoztuk a burgonyát! Zsu ajtót nyitott, s szégyenlősen nyújtotta át a pénzt. Köszönöm!-súgta hálásan. Szerencséje volt. Tegnap talált egy szórólapot a postaládájában. Burgonyavásár! 1 kg most csak 200 ft! -állt a hirdetésben, nagy betűkkel. Gyorsan rendelt 15 kg-ot. Most egy ideig lesz mit enni. Aztán ha elfogy, hát elfogy. Eltűnik nyomtalanul, mint az élet...