Perzsi. blogja ( novellák, versek)

Az újság címlapja öles , rikító vörös betűkkel hirdette: "Ma este, a ligetben, a szabadtéri színpadon fellép az Oximoron & Identical!  A koncert ingyenes! " Alatta,  a plakát kicsinyített képén,  a zenekar énekese, Zénó állt terpeszben, kezében mikrofon. Határozottan jóképű volt, legalábbis Dia annak látta. Vállig érő, hullámos barna haja, barna szeme, finom ívű orra, husos ajkai, összhangban állt össze ovális formájú arcában. Mondták, kissé hasonlított  Kevin Costnerre. Na nem nagyon, éppen csak annyira, hogy a hasonlóság feltűnjön.Dia az együttes debütálása óta a rajongójuk volt. Most sem volt kétséges, hogy este ott lesz a koncerten. Az esemény,  az északkeleten elterülő város megalakulásának évfordulójára megrendezett ünnepség egyik fénypontja lesz. 

Dia lázasan készülődni kezdett. Hosszú, szőkésbarna, melírozott haját becsavarta, körmeit fényesre polírozta. A ruhásszekrény előtt sokáig időzött. Végül egy mustársárga velúrnadrágot, hozzá pedig egy fűzöld, háromnegyedes ujjú , derékfelé bővülő felsőt választott. Barna bársonycipőt és retikült készített ki hozzá. Fülébe apró, finoman kidolgozott gerberát mintázó aranyfüggőt helyezett, nyakába leheletvékony, szívmedálos láncot tett.Úgy döntött, a szájfényen kívül más sminket nem tesz fel. Megnézve a tükörképét, elégedett volt az eredménnyel.  Mivel még bőven volt ideje a koncertig, azt tervezte, beül a közeli cukrászdába megenni egy habos sarokházat.Megrendelte a süteményt, s épp hozzáfogott, mikor a mellette lévő asztalnál felfedezte az Oximoron & Identical menedzserét. Idősebb férfi volt mint a zenekar többi tagja, talán éppen ezért vitte oly hamar sikerre a zenakart. Egy csapat fiatal fruska vette körül, akik bántóan harsányak voltak Dia ízlésének. Gyorsan lapátolta magába a süteményt, a kávéját pedig már elvitelre kérte. Kapkodva fizetett, de még így is észrevette, hogy a menedzser nyíltan őt bámulja. Kint végre mélyet lélegzett, és elindult a liget felé. A tömeg nyomasztotta, igyekezett egy viszonylag levegősebb részt találni. Nem sikerült. Szinte mindenhol csókolózó párokat látott, kevesen lézengtek egyedül. Bár már 25 éves volt, ezidáig nem talált társat magának, ami eddig nem is zavarta.Most is inkább csak cikinek érezte, hogy itt egyedül sétálgat. Erről azonban nyomban elfeledkezett, mikor kigyúltak a reflektorok, és meghallotta Zénó hangját. Jó estét City, jó estét emberek! Boldog évfordulót nektek!-kiáltotta, majd fel is csendült az első slágerük, a : Hányszor kértem, hogy ölelj! című daluk.

" Hányszor kértem, hogy ölelj,

vagy magadtól lökj el,

feketén izzik a szemed,

forró a jéghideg szíved"...

Dia teljesen átadta magát a zenének. Egyre jobban ellazulva ringatózott jobbra,  balra, a zene ütemére, csakúgy, mint a körülötte lévő párok.Már nem zavarta, hogy egyedül van, élvezte ezt az estét. Az előre beharangozott másfél órás koncert hamar véget ért. A tömeg ráadásért tapsolt. Megkapták. Zénó közkívánatra most világslágereket adott elő. Dia örömmel fedezte fel, hogy egyik nagy kedvence, a You're the voice, John Farnhamtól a soron következő dal. Lelkesen, már-már torka szakadtából énekelt, önfeledten, mígnem észrevette, hogy mindenki őt nézi. Leó, a menedzser állt mellette, kezében egy mikrofonnal. Elétartotta, ám ő eltolta azt magától. Ekkor Leó kézenfogta, s maga után húzta. Nem akart még kínosabb helyzetbe kerülni, ezért hagyta, hogy a színpadra vonszolja a férfi. Ott egy gyors, félszeg pillantást vetett Zénóra. A férfi ránézett, röpke 4 másodpercig csak nézte a lányt, majd  hirtelen összerándulva a színpad másik felébe vonult, s többet ügyet sem vetett Diára. Rendkívül megalázó helyzetbe hozta ezzel a lányt, aki teljesen összezavarodott. Igen, összezavarodott, mert abban a 4 másodpercben határozottan azt érezte, amit a másik szemében is felvillanni vélt. A felismerést, miszerint ők egymásnak vannak teremtve, összetartoznak.Nevetséges vagy!-kiáltott magára Dia. Képzelődsz! Hisz immár rád sem néz, félrevonult. Úgy húzódott el a közeledből, mintha messziről bűzlenél! Dia legszívesebben lerohant volna a színpadról, ám a tömeg lent skandálni kezdett. Halljuk, halljuk! Minden erejét összeszedve énekelni kezdett, már csak azért is megmutatja! Emelt fővel fog innen távozni! Tudta, hogy kivételesen jó hangja van, különösen izgalmas, bársonyos felhanggal. You're the voice, énekelte újra és újra, immár harmadszor, mert folyton visszatapsolták.Egyre nehezebben, mert belül már a könnyeit nyelte. Végül sikerült meglépnie. A mikrofont egy gyors mozdulattal Leó kezébe nyomta, s rá sem nézve ugrott le a színpadról. Sikerült gyorsan elvegyülnie a tömegben, így már nem láthatta, hogy Zénó kutakodva keresi a szemével. Sápadtan állt a színpad szélén, kezeit a szeméhez emelve, de már nem látta a lányt. A koncertnek vége szakadt. 

A tágas, kétszintes ház pazarul volt berendezve. Ódivatú, ám patinás bútorok, hozzáillő modern kiegészítőkkel körülvéve, egyedi ízlésről tanúskodtak. Ez az egész Miának volt köszönhető. Az elmúlt 22 év spórolása, munkája, türelme volt benne. Pontosan 22 éve ment hozzá Zénóhoz, aki akkoriban kezdett ismertté válni a zenekarával. Csitrik, érett nők versengtek a kegyeiért, ő pedig nem győzte elhessegetni őket a férjétől. Bár Zénó még nem akart gyereket , ő mégis igyekezett teherbe esni. Sikerült, így korán megérkezett első és egyben egyetlen  gyermekük, Biuska. Csodaszép kislány volt, aki egy szempillantás alatt levette a lábáról az apját. S ez a rajongás a gyermek iránt , ez döntötte el a sorsát. Rabul ejtette, így Zénó megmaradt ebben a lagymatag házasságban, ami az idő múlásával inkább egy baráti és üzlettársi közösségé változott át. Mert Mia volt az együttes könyvelője, jogi képviselője, kapcsolattartója, asszisztense, mindenese. És Zénónak ez megfelelt így, jobb híján. Az évek észrevétlenül suhantak el, s mire észbekapott, már elmúlt 50 éves is. Még körbedongták a nők, néha egészen fiatalok is, de ő fásultságában szinte észre sem vette őket. Nem érdekelték az egyéjszakás kalandok, szerelemre vágyott. Vagy már arra sem, maga sem tudta. A depresszió démonja kísérte útján. Lánya már felnőtt, egyetemre jár, feleségével pedig a zenekaron kívül nem volt más témája. Egyik délután Mia elé állt. Ne szépítsük, ez így nem kerek. Még nem vagyunk aggok, te még csak alig múltál negyven. Váljunk el! Mia megdöbbent. Tudta, hogy férje már nem szereti, talán sosem szerette igazán... Tudta, hogy hibát követett el, mikor megszegte a megállapodásukat anno, és korán teherbe esett. Akkor pattant meg valami a férfiban. Mint egy csapdába esett állat, úgy viselkedett. De aztán Bius kárpótolta. Erre mégsem számított. Nem lángoltak az érzelmei már neki sem, de a presztízst nem akarta elveszíteni. Elvégre ő egy sztár neje, akit tévéműsorokba hívnak, akiről újságcikkek születnek, akit meghívnak az operabálba, jótékonysági estekre, stb. Ő a Valaki. Ez kell, jár neki. Kapuzárási pánikod van? Vagy valami fruska? Bár arról tudnék.- mondta gúnyos hangsúllyal. Egyik sem.-felelte Zénó nyugodtan. Számított rá, hogy neje nem fogja megérteni, miért akar válni, hiszen saját maga sem tudta a miértet megfogalmazni. Csak azt tudta, levegőre, szabadságra, élettérre van szüksége. Tudta  hogy neje miért van még vele. A ház a tietek marad, a gyereknek pedig hétvégén elmondom  mit döntöttem. -szólt Zénó határozottan.Mia ideges lett. Évek óta külön kasszán éltek, csak a közös dolgokra volt egy közös számla, meg persze Bius tanulmányaira. .Mivel ő volt a könyvelő is , tisztában volt azzal, hogy férjének bőven van mit a tejbe aprítania. Így az anyagiak sem  visszatartó erő. Ujjait tördelve járkált fel s alá a konyhában, de nem jutott eszébe semmi, amivel visszatarthatta volna a férfit. Már csak a lányában bízott, hogy majd ő segít lebeszélni az apját az őrült tervéről. Ekkor azonban Zénó megszólalt. Eszedbe se jusson. Túl jól ismerlek. Ha a gyereket felhasználod, vagy ellenem uszítod, nem állok jót magamért. Ismerhetnél már. Igen.-gondolta Mia. Ismerlek.

Hétvégén aztán Zénó beszélt a lányával. Biust nem érte váratlanul a döntés. Már annak is örülök, hogy idáig kibírtad. Évek óta attól tartottam, hogy elmész, még az érettségim előtt. Két  annyira össze nem illő ember vagytok, hogy csak a vak nem látja. Szeretlek benneteket, de rossz nézni, mennyire magányos vagy. Anya miatt ne aggódj. Nem a szívén esik seb, hanem a hiúságán. Túl fogja élni,hidd el! Zénó elérzékenyülve nézte a lányát. Mikor lett ennyire bölcs, ennyire felnőtt? Boldogan ölelte magához, úgy súgta a fülébe: köszönöm!  Körülnézek az utazási irodákban, és eltűnök pár hétre!Néhány nap alatt elrendezte a dolgait. A zenekari társak nem örültek, hogy az ő pihenője miatt le kellett mondjanak pár koncertet, mégis megértőek voltak. Menj, pihenj, hogy folytatni tudjuk!-bocsájtották útjára. Nem vitt magával sok holmit, mindene belefért egy nagyobb hátizsákba. Egy napfényes  csütörtöki napon indult el a motorján Szlovákiába, Fenyőházára. Előre örült, hogy ott senki nem ismeri, nyugta lesz mindenkitől.

Dia villámgyorsan rohant át az udvaron. Dodi! Hányszor kértelek, hogy ne száguldozz a biciklivel! Megint az ügyeleten akarsz kikötni?-dorgálta meg 5 éves fiát a nő. A kisfiú széles mosollyal nézett az anyjára. Ugyan anya! Ebcsont beforr!-hajtogatta kedvenc mondatát, amit oly gyakran hallott a vendégektől a villában. Dia elgondolkodva nézett rá. Kitől örökölte ezt a vakmerőséget a gyerek? Az apjától biztosan nem. Lassú, nyugodt ember volt az apa, akit Dodi már nem ismerhetett meg. Egy balesetben, hegymászás közben vesztette életét, közvetlenül a  pici születése után. Nagyon várta a gyermeket, főleg mivel Diával már mindketten a negyvenes éveik elején jártak.A sors azonban mást hozott számukra. A tragédia után Dia az újszülöttel  Rózsahegyre költözött, elhunyt párja távoli rokonaihoz. Ott azonban jogot formáltak arra, hogy az ő életüket aĺárendeljék a saját elképzeléseiknek. Ezért Dia fontolgatta ,  hogy visszaköltözik Magyarországra, de ismét másképp alakult az életük. Egy álláshirdetés került a látókörébe, mely teljes ellátást, lakhatást ígért. A fizetés csekély volt ugyan, de a környezet tökéletes volt egy kisgyermek számára. Így kerültek Fenyőházára. Végre sikerült nyakon csípnie a kis szeleburdi gyerkőcöt, mikor egy motor fordult be a villa elé. Szeme sarkából figyelte a jövevényt, miközben egyik kezével Dodit húzta maga után, másik kezével pedig a biciklit. A motoros mellé érve apró mosollyal, biccentve köszönt, mikor is ereiben megfagyott a vér. Azonnal felismerte Zénót. Az elmúlt 20 év szinte semmit nem változtatott rajta. Talán a haja színe lett fakóbb, és a tekintete. Igen, a tekintete határozottan homályos,   szinte élettelen volt. A férfi visszabiccentett, de szemében nem gyúlt fel a felismerés lángja. Dia egyszerre volt csalódott és megkönnyebbült. Csalódott, hiszen nyilvánvalóvá vált, hogy akkor, ott a színpadon az ő érzékei megcsalták őt, és megkönnyebbült, hiszen a felismerés kínos lett volna számára. Gyorsan bevonszolta kisfiát az épületbe, és eltűntek Zénó szeme elől. Másnap a kertben találkoztak ismét. A férfi most kipihentebbnek tűnt, a szemei is csillogtak  és már mosolygott is. Határozottan jót tett neki a környezet. A kis Dodit nézte, aki egy horgászbottal viaskodott éppen. Gyere, segítek!-szólt neki vidáman. A kisfiú pedig gondolkodás nélkül szaladt hozzá. Olyan közvetlen, barátságos volt mindenkivel , megszokta, hogy itt náluk előbb utóbb mindenki mosolygóssá, kedvessé válik. Dia aggódva nézte őket. Már csak az hiányzik, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz! Pedig minden kételye ellenére pont ez történt. Ahogyan teltek a napok, Dodi egyre jobban kötődött a férfihoz. Egy bensőséges kapcsolat alakult ki kettejük között. Egyik délután Zénónak remek ötlete támadt. Meghívta a távolabbi városba a kisfiút, egy amolyan kirakodóvásárra. Mindig vonzották az ilyen vásárok. A hangulatuk, a kincset érő portékájuk, ami másnak már kacat volt, és a velük járó izgalom miatt. Nem utolsó sorban pedig a piactéren helyt kapó kis büfésátrak illata, kínálata.... a nyál összefutott már a gondolatra is a szájában. Természetesen anyukáddal együtt mennénk, na mit szólsz hozzá?-kérdezte a gyermeket , miközben kacsintott. Dodinak több sem kellett, berohant a konyhába, ahol anyja dolgozott, és nyaggatni kezdte. Menjünk anya, menjünk! Hátha van ott egy kis lábbal hajtható autó is nekem! Dia sarokba szorítva érezte magát. Ha nemet mond, a fia rá fog haragudni. Menj, öltözz át, addig én beszélek a bácsival! A kertbe sietve aztán Zénóra támadt. Legközelebb, már ha lesz legközelebb, először nekem szóljon! Ne  hozzon kellemetlen helyzetbe!  Zénó csodálkozva kapta fel a fejét erre a nyers hangra. Mi üthetett a nőbe? Ezen morfondírozott, mikor meglepetésére Leó, a menedzsere hajtott be motorkerékpárján a parkolóba. Odasietett hozzá,s kérdőre vonta. Te mit keresel itt? Gáz van öregem. Haza kell jönnöd. Mia  lelépett a zenekar összes pénzével. Ha nem találjuk meg, s vesszük rá a jóvátételre, akkor nekünk annyi. Zénó elképedt. Ezt nem hittem volna. Nyugi, meg lesz a pénz. Ezt miattam tette. Így akar eltántorítani a válástól. Mindjárt jövök, csak beszélnem kell valakivel.-mondta , és a villa bejárata felé sietett. Ekkor lépett ki az ajtón Dodi, és ugrándozva szaladt a férfi felé, nyomában Diával, aki megfeszült, mikor meglátta Leót. Villámló tekintettel nézett rá, arca egyre vörösebb lett. Zénó nézte őket egy darabig, s nem értett semmit. Egészen addig, míg be nem ugrott neki egy régi kép. Egy kép, ahogyan Leó egy lányt húz maga után a színpadra. Elképedve nézett egyikről a másikra,  majd szó nélkül a szobájába ment, és összepakolt. A recepción leadta a kulcsot, és pár pillanat múlva már Leóval együtt motorozott ki a kapun. Dodi legörbült szájjal nézett fel az anyjára. Elment anya! El sem köszönt! Nem megyünk a vásárba sem! De, oda elmegyünk. Csak mi ketten.-szólt Dia, és ölbe kapta az elkeseredett gyermeket. Már sötét volt, mire a vásárból megérkeztek. Dodi egy lábbal hajtható kis retró autóval gazdagodott, mégsem volt jó a hangulata. Nehezen aludt el, akárcsak anyukája. Reggel aztán megtudták, hogy  Zénó nem mondta fel a szobáját. Ettől a hírtől Dodi kedve határozottan jobb lett, míg Diában vegyes érzések kavarogtak. Tehát visszajön. Esetleg... Vagy mégsem. Nekem ugyan egyre megy!-rántotta meg a vállát. Ami persze nem volt igaz. 4 nap múlva mégis hevesen dobbant meg a szíve, mikor meglátta a férfi motorját a villa előtt. Zénó  a kertben ült egy árnyékos helyen, és egy üveg jófajta sört iszogatott. Arcán különös árnyék vonult át, mikor meglátta a közeledő nőt. Dia ezt látva sarkon fordult, de Zénó utánaszólt. Ne! Kérlek ne menj el! Mesélni szeretnék neked. Kérlek!-esdekelt a férfi. Dia szó nélkül ült mellé. És a férfi belefogott. Még 30 éves sem voltam, mikor megnősültem. Hirtelen döntés volt. Akkoriban alakult az együttes, és én nem élveztem, hogy csüngenek rajtam a rajongók. Mióta eszem tudom, a nagy Ő-re vártam. Arra az egyre, akivel végigsétálok a nekem kijelölt úton. Tapasztalatlan voltam, naív és hiszékeny. Ebben az állapotomban ismertem meg későbbi nejem, Miát. Nem volt szerelem részemről, inkább olyan dacszövetség féle volt. Ő tudta, de elfogadta. Nőül vettem, azzal a kikötéssel, gyerek nem lesz, azaz sokáig nem lesz. Elfogadta, még így is elfogadott mindent. De aztán mégis teherbe esett, és megszületett a lányunk. És én nem bírtam, nem akartam elszakadni tőle. Azon az estén, mikor megláttalak, egy érzés hasított belém. Ő az! Őt kerestem, rá vártam! Nem láttam mást belőled, csak a szemed. Csak arra figyeltem. Kis híja volt, hogy magamhoz nem öleltelek. Visszagondolva, annyira nem voltam magamnál, hogy az sem érdekelt, több ezer ember figyel minket. De akkor eszembe jutott a lányom, aki akkor már 3 hónapos volt. És én tudtam, képtelen lennék otthagyni őt. Ezért eltávolodtam tőled, és a zenére koncentráltam. Mire  vége lett a dalnak,tudtam, hogy magyarázatot kell adnom a viselkedésemre. De addigra te már sehol nem voltál. Éveken át kísértett a szemed, és az a pár másodperc. Aztán pár éve úgy döntöttem, nem kínzom magam tovább. Kényszerítettem magam, hogy ne gondoljak rád. A koncertekről kitiltottam azt a dalt, a spontán kívánság dalokat száműzettem a koncertek végéről. Sikerrel jártam, hiszen bár eltelt húsz év, mégis  felismerhettem volna a szemed. De nem így történt. Ne haragudj rám.-mondta halkuló hangon a férfi. Nincs miért haragudnom. Nem ígértél semmit, még csak nem is beszéltünk egymással soha.-felelte Dia. Több volt az a pár másodperc minden kimondott szónál. Én így gondolom, érzem.-mondta Zénó. Mégis elmentél. Szó nélkül tűntél el.- mondta a nő. Igen, így volt. Nem értetted volna meg.... De mindent elrendeztem, és visszajöttem. Hátha ad a sors, és te még egy esélyt kettőnknek....

Tom fürkészve nézte a tisztet. Gondolom , te tudod a válaszokat a saját kérdéseidre. Nosza, halljuk hát!

Természetesen tudom, és csodálkozom, hogy neked, nektek nem tűnt fel pár dolog. Igen, elmentem, mikor megláttam, hogy nejed és lányod megérkezett. De nem árulkodni mentem, hanem elterelni. Hamis információkkal , a másik irányba küldtem a katonáim. Majd arra hivatkozva, hogy errefelé is körülnézek, visszajöttem. Nem akartam még felvenni veletek a kapcsolatot, de tudni akartam, mit terveztek. Tudnom kellett, hogy továbbra is távol tarthassam az egységemet. Belopóztam hát,és füleltem. De honnan tudtad az utat ide? Számtalan járat van a föld alatt... szólt Lali, majd hirtelen feleszmélve elharapta az ajkát. Honnan tudom? - kérdezte Alfi, a tiszt, majd Glória felé fordult. Nem ismertél fel. Ennek kifejezetten örültem, mikor a városban voltatok. Baj lett volna, ha akkor és ott minden kiderül a múltamról. Nézz meg jobban! Most sem rémlik semmi?-kérdezte reménykedve. Glória elképedve nézett rá. Miket hadovál ez itt össze? Fogalma sem volt, ki ez az alak, s honnan kéne ismernie. Megvetően nézett Alfira,  száját szólásra nyitotta. S ekkor Alfi jobb szeme heves tikkelésbe kezdett. Glória ezt látván ,  földbegyökerezett lábbal, merev testtartással reagált. De ez nem lehet! Te meghaltál! Tom tekintete hevesen cikázott neje és a tiszt között. Mi a fene folyik itt? Elárulnátok végre? És ekkor Glória mesélni kezdett. 

Majdnem annyi idős voltam, mint most Ana, mikor Alfi apja szemet vetett rám. Egy erőszakos, nagyhangú, pökhendi alak volt. A hadseregnél szolgált, s azt hitte, mindent és mindenkit megkaphat. Aki nem hódolt be az akaratának, azt különböző módokon ellehetetlenítette. Így jártunk mi is. Nem érdekelte, hogy 15 éves, szinte még gyereklány vagyok, s mit sem tudok az életről.Mániákusan ragaszkodott ahhoz az elképzeléséhez, hogy korengedéllyel feleségül vesz, s háztartásbeliként  követem mindenhova. Mai napig nem tudom, hogyan és honnan volt ekkora befolyása, de feljebbvalói mindent elnéztek, s elintéztek neki. Egy erős védőháló volt körülötte. A zaklatásai egészen addig fajultak, hogy kénytelenek voltunk hamis személyazonossággal bújdokolni. Évek teltek így el, mikor is az élet úgy hozta, hogy vsszatérhettünk ide, a hegyaljai városunkba. Akkor ismertem meg Tomot, s hamar összeházasodtunk. De nyugalmunk nem tartott sokáig, mert Ana születése után közvetlenül, felbukkant ő, Béla. Kiderült, hogy miután mi eltűntünk a szeme elől, egy másik bakfist szemelt ki magának. Marikát, aki aztán szült is neki egy kisfiút. De annak a fiúcskának Martin volt a neve.-nézett kérdően Alfi felé. Igen, anyám így nevezett el. De miután apám elüldözte, s kisajátított magának, megváltoztatta a nevemet is. Így lettem Alfréd. Glória könnyes szemmel nézte a fiatal tisztet. Mi másra emlékszel még? Rád.-felelte Alfi. Igen, igen!-kiáltott fel Glória. Mikor visszajöttünk Hegyaljára, te már kiskamasz voltál.Amikor a gondjaimra bíztak, még nem tudtam, hogy Béla fia vagy. Nehéz időszak volt. Ana kisbaba volt, te meg már 9 éves vásott kölyök. A sors fintora volt, hogy én lettem a nevelőszülőd. Mégis, igyekeztem széppé tenni számodra azokat a heteket. Főként, hogy tudtam, csak 3 hónapot maradhatsz nálunk. Nem értettem, hogy miért, de elfogadtam. Aztán, évekkel később érdeklődtem utánad. Persze csak titokban, hisz hivatalosan nem kaphattam felvilágosítást. Az egyik ügyintéző azt mondta végül, hogy külföldre csempészett ki az apád, majd hosszas könyörgés után azt is hozzátette, hogy meghaltatok.  Nem egészen így történt.-felelte Alfi.  Apám a hivatása folytán kiküldetésbe került. Új otthonom az Örményeknél, hideg, rideg és ismeretlen volt.Apámat aztán valamiért szupergyorsan leszerelték. Gondolom az egészségi állappta miatt. Ő  terjesztette el aztán a halálhírünket is, mivel tovább akart állni, onnan is. Csoda tudja hová, de ez már nem sikerült neki, ugyanis elhunyt egy agyvérzés miatt. Én , a bürokrácia útvesztői miatt csak sokára kerültem haza. Még eltöltöttem pár évet egy állami intézetben, majd onnan egyenesen egy rendvédelmi iskolába nyertem felvételt, kimagasló tanulmányi eredményeimnek köszönhetően. Mielőtt folytatnád ezt a megható tündérmesét, ugyanmár mondd el szépen, ha te felismerted a nejem, akkor mégis miért veretted össze, mikor nálatok volt a városban?-kérdezte Tom indulatosan. Te túl sokat képzelsz rólam.Nem én vagyok ott a mindenható, a főnök. Ha megróbáltam volna tenni valamit, én is lebukom. Visszatérve a második kérdésetekre, hogyan találtam itt lent rátok? Amikor Glória magához vett, te nem laktál velük.-nézett rá Tomra a tiszt. Valami áthelyezésről beszélt nekem Ria.- mondta ki gyengéd hangon, azt a becenevet, melyet nevelőanyja csak azoknak engedett meg, akik közel álltak hozzá. Glória a név hallatán elpirult. De rég hallotta , hogy így szólítják! Akkoriban gyakran hoztál ide le a barlangba.. Hetente többször fordultunk meg itt, csak mi ketten. Ana otthon maradt a nagyszüleivel. Nem tudtam miért hozol magaddal, és azt sem, mit hoztunk a hátizsákokban, de örömmel jöttem. Ezek a kettesben töltött órák, sokat jelentettek nekem. Mindig meséltél. A családodról, férjedről, szülőkről, és a barátaidról. És én örültem, úgy éreztem, közétek tartozhatok. Nem tudtam, nem sejtettem, hogy milyen kevés ideig fog tartani! Kint, az Örményeknél a ti emléketek tartott életben. A remény, hogy egyszer majd ismét veletek lehetek. Nem hittem, a jelek ellenére nem hittem, hogy egy újabb világégés részben keresztezi majd a terveimet.  De végül is itt vagyok, itt vagyunk. És, ha... , de a mondatot nem tudta befejezni, mert egészen a közelükben, egy robbanás zaja dördült fel...

Folytatása következik.

A levegő is megfagyott körülöttük. Jó pár mádodperc telt el, mire Ana felocsúdott az iszonyatból.

 Őrjöngve ölelte át anyját, miközben torka szakadtából üvöltött. -Maga szemétláda! Mit csináltak az anyámmal? Miért bántották?  - Nem működött együtt velünk. Nem válaszolt a kérdésekre.-felelte Alfi, a tiszt. Most elmehetnek, de nem veszítjük önöket szem elől. Remélem, érthető voltam!-szólt éles hangon, majd intett. Vezessék el őket! 

A hazafelé tartó út kínkeserves volt. Glória nehezen vonszolta magát. Nem a testi sérülései fájtak elviselhetetlenül, hanem a lelkiek. Csendben tették meg azt a pár kilométert a pici lakig. Otthon Papus már türelmetlenül várta őket. Mikor meglátta a lánya összetört tekintetét, és a sérüléseit, keze ökölbe szorult. Fejével intett, menjenek ki a kertbe. Ana dühösen szisszent fel. Nem, ezt ne csináljátok! Nem vagyok már gyerek, nem hagyhattok ki mindenből! Mi lesz velem, ha egyszer szétszakadnánk? Semmire nem készítettetek fel! Ez hatott. A két felnőtt összenézett, és egyszerre mondták ki: igaza van! - Gyere, de tudd, mostantól minden más lesz. -Ha nem kapnak ma el a városszélen, értünk jöttek volna. Apád három napja megszökött. Azt gyanítják, hazaindult, hozzánk. Figyelni fognak minket. Ezért most 10 percünk van összepakolni és eltűnni. Itt mindannyian csapdában vagyunk. - mondta Glória. -De ha apa ide jön, itt keres minket? Egyáltalán, honnan tudja, hogy itt élünk? -kíváncsiskodott Ana. Azt nem tudja, hogy itt élünk. Azt tudja, hol fogunk találkozni. -felelte Glória, majd sebes pakolásba kezdett. Csak a megmaradt élelmiszereket, és egy váltás ruhát pakolt össze. Ana!- a plédeket,  az elsősegélycsomagot, és a vízkészletet pakold be! Papus, te pedig úgy készülj, hogy külön úton fogsz járni!  Hozd a rejtett térképet, megmutatom!-szólt a határozott utasítás. Pár perc múlva, egy gyors, könnyes búcsú után, hárman kétfelé indultak. Már esteledett, mikor egy rendezetlen, elburjánzott bokros területre értek. Glória leguggolt, úgy tett, mint aki a cipőfűzőjét köti, lopva körülnézett, majd egy határozott mozdulattal egy bokor tövébe rántotta az elképedt lányát. Ana úgy megijedt, hogy elfelejtett kiáltani. Egy sötét, nyirkos alagútfélében találta magát, ahol egy hevemyészetten elkészített fáklyaféle adott csak némi fényt. Fogalma sem volt, mikor készíthette ezt elő az anyja. Az, mintha csak hallaná lánya gondolatait, megszólalt. -Nem én csináltam. Már régóta ide van készítve. Évek óta mindig van aki gondoskodik a menekültekről. Így volt ez már kamaszkoromban is, de akkor még csak játék volt. Ártatlan, kamaszkori kincskereső játék a barlangban. -Barlang? Milyen barlang?-kérdezte szájtátva Ana. Most figyelj, jegyezd meg az utat. Kérdezni ráérsz később is, ha addig nem jössz rá magad mindenre. -mondta Glória, majd lassan araszolva elindult. A fáklya gyér fényében egy félelmetes, ám annál izgalmasabb világ tárult eléjük. Nyirkos sziklafalak, sáros, csúszós utak, nesztelenül futkosó apró árnyak között vezetett az utuk. Ana erősen szorította anyja kardigánjának az övét, amibe belekapaszkodott. Pisszenni sem mert, a hideg rázta az izgalomtól. Időérzékét elvesztette, így maga sem tudta mennyi ideig botorkáltak  ebben a rejtett világban. Alaposan elfáradt, mikor is egy szűk sikátorszerű rész után hirtelen egy tágas barlangba értek. Meglepődve pislogott, szemének szokatlan volt a most erősnek tűnő fény. A barlang falait számos jó minőségű fáklya világította be. Ezeknek a fényében kirajzolódott egy kb 12 fős társaság, akik meglepetten nézték a jövevényeket. Egy rasztafrizurás alak lépett oda hozzájuk, s megszólalt: kik vagytok, és hogyan jutottatok be? Glória nem szólt semmit, csak átnyújtotta a nála lévő térképet. A raszta rápillantott, majd elmosolyodott. -Már vártunk benneteket. Igaz?-kérdezte, miközben Anáék háta mögé nézett. A két nő egyszerre fordult meg, s ekkor Glória sikoltva borult a homályban álló férfi nyakába. Ana értetlenül nézte a jelenetet, mígnem rájött  ki az ismeretlen. Lesoványodva, bozontosan, mégis kétséget kizáróan , édesapja, Tom ölelte át Glóriát. Hosszú ideig ölelték, csókolták egymást, mire Tom végre lánya felé fordult. Gyere nagylány, hadd lássalak!- Ana óvatosan nyúlt a felé nyújtott kéz után. Bár mindennap, lefekvéskor igyekezett felidézni rég nem látott apját, most mégis egy idegen állt előtte. Tom megérezte lánya vívódását. Ne félj, lesz időnk megismerni egymást. -Lesz? - kérdezte Glória hitetlenkedve. Oly rég nem merte ezt hinni, remélni! - Lesz.-mondta Tom, s a barlang közepén lévő tűz felé invitálta a családját. Mindent elmondok, de előbb ismerkedjetek meg a többiekkel. Apropó! Papus hol van? '- kérdezte meglepetten. -Már itt kellene lennie. Külön úton jöttünk, biztonsági okokból.-felelte Glória. Mintegy végszóra a szűk sikátorjárat felől hangos nyögés hangzott fel. Egyszerre rohantak a nyílás felé, s világítottak be rajta. Azonban ott,  legnagyobb elképedésükre, nem volt senki.

Folytatása jövő hétvégén következik.

Ana szótlanul ült a dzsip hátsó ülésén. Mellette egy jól megtermett gépfegyveres ült, talpig védőfelszerelésben. Arcát textilkendővel rejtette el, csak a két szeme világított ki belőle, mely most megvetően nézte a lányt. Bár látszólag ő volt az erősebb, testbeszéde gyengeségéről  árulkodott. Törzse a lány felé fordult, de hátradőlve elhúzódott attól. Lélegzetet is alig vett, és sütött róla a feszültség. Undorodott és félt is egyben Anától. Ezt a feszültséget az elől ülő tiszt is érzékelte, aki megszólalt. Mindjárt a városba érünk, a parancsnokságra. Készüljön fel, ki fogjuk kérdezni. Anyámmal mi lett?-kérdezte elcsukló hangon a lány. Őt is beviszik, hisz ő a fő gyanúsított a szabályszegésre.-mondta a katonatiszt. Nem sokkal ezután, egy külsejében kopott, magas, sokemeletes épülethez értek. Még lepusztultságában is szép volt az építmény. Valaha kultúrális központ lehetett.Impozáns boltívei,  robosztus oszlopai sejtelmes szépséget sugároztak. Áradt belőlük a történelem illata. A míves kapun belépve  Ana egy kevésbé szép belső udvaron találta magát. Egykor pompázatos flóra foglahatott itt helyet, de mára szinte minden kihalt. A falak tövében néhány túlélő kövirózsa bújt meg. Egy üvegfalú kis helyiségbe vezették be , ahol a berendezés puritán volt. Egy db kétajtós nagy szekrény, két szék  és egy íróasztal. Ez volt minden, mit Ana látott. A tiszt nem kínálta hellyel, így kissé megszeppenten nézett rá.  Rossz előjelnek vette az udvariatlanságot. Kezdjük!-csattant fel a férfi hangja. Neve, jelenlegi állandó vagy átmeneti lakhelye, családtagok neve, minden, ami azonosításkor szükséges. Ana összezavarodott. Miért kérdezi ezeket? Miért nem ragadja meg csuklójánál fogva, hogy a chipleolvasó alá tegye a kezét? Neki ugyan nincs beültetve semmilyen chip, ő még NW (naturwomen), de ezt kevesen tudják. A hosszúra nyúlt csendben a tiszt hangja mennydörgésként csapott le rá. Hülyének néz maga engem? Csak a vak nem látja , hogy nincs chipje. Ne játszadozzon velem, ne húzza az időt, mert megbánja! Jól gondolja meg a válaszait. Ha csak egy is különbözik attól, amit az anyja megad, sosem látják többé egymást! A fenyegetés hatott. Ana gyorsan sorolta a kért adatokat , ám újabb és újább kérdések záporoztak felé. Az apja hol van? De hiszen ezt önnek jobban kell tudnia! Biztosan már évekkel ezelőtt beleültették a chipet! A tiszt szája széle megrándult, majd hirtelen sarkon fordulva elhagyta a szobát. Ana remegve álldogált tovább, és egyre zavarodottabb lett. 8 éve történt, hogy folyamatos kóborlásuk  és bújdoklásuk közben elkapták őket. Az akkor még gyerekcipőben járó, de egyre "tökéletesedő" rabszolgarendszer elején jártak. A hatalom kötelezővé tette a városba települést, s példát véve a múlt eseményeiből, lakásokat utalt ki, társbérletekbe kényszerítette az embereket. Az egyedülállóak úgynevezett ágyrajárók lettek, a gyermektelen párok szobabérlők, a családok pedig társ vagy  jobb esetben lakásbérlők. Ebben a zsúfolt világban szenvedtek az emberek. Járványok tizedelték meg őket annak ellenére, hogy a kötelező védőlöttyöt  es a chipet mindenki megkapta. A többségük gyorsan észrevette, ez nem értük van, pusztán csak látszat. Hogy nem lázadtak fel, nem menekültek el, annak csak egy oka volt. Az éhínség. Annyira kevés volt az élelem a nagy rablás óta, hogy csak a hatalom által birtokolt, gyárakban előállított, laboratóriumban kikísérletezett vackok szolgáltak némi táplálékot az embereknek. A  még használható vetőmagok, és állatállomány szigorúan ellenőrzött és "megbízható" kezekben volt. Hogy ne legyen túl nagy a káosz  pár növény termesztése engedélyezve volt a városból kintrekedtek számára. Ők cserekereskedelmet folytattak a városi hatóságokkal. Jobbára burgonyát, fehérrépát, almát, uborkát, és hüvelyes terméseket termeszthettek. Azonban még ez az élelem sem volt tiszta. A 3. világégés idején, az égből permetezett vegyifegyverek elérték céljukat. A levegővel, vizzel keveredve beépültek a termőföldbe , és ez minden növényre, állatra, emberre kihatással volt. Ezt a csökkent értékű táplálékot természetesen a városlakók kapták meg. A termesztők munkája megfelelő ellenérték volt ahhoz, hogy őket a hatalom ideig, óráig békén hagyja, valamint minimális egészségügyi ellátást is igénybe vehettek. Mikor 2029-ben Glóriát és családját elkapták, egy gengszterszövetséget ajánlottak nekik. Úgymond vagy rabositják Tomot, a családapát élete végéig, vagy az egész család városlakó lesz.  Különösen szükségük volt a férfira, lévén egy élelmiszermérnök mindig hasznot hoz ezekben az időkben. Glória minden erejével tiltakozott, de mindhiába. Tom döntött. Ingyen dolgozó rab lesz, napi 16 órái munkával. Cserébe családja szabad marad, és vidéken, vagy városhatáron kívül élhet.  Törvényten kívül, de viszonylag szabadon. Ana ekkor látta utoljára édesapját. 

A lány fejében kavarogtak a gondolatok. Miért kérdezte a tiszt, hogy hol van az apja? Hiszen a belé ültetet chip alapján tudnia kellene. S mellé még saját érzésein is el kellett gondolkodnia. Miért volt szimpatikus neki a tiszt? Miért borzongatta meg a hangja és a tekintete ót? Ijedten rezzent össze  mikor az ajtó hangosan kivágódott, és azon belökdösték a szemmel láthatóan bántalmazott édesanyját.

Folytatása következik

Meleg májusi este volt. A tavasz minden balzsamos illatát bevetette, hogy kicsalogassa a lányt az udvarra. Sikerrel járt. Nila felkapta a vékony kendőjét, és örömmel lépett ki a majdnem sötétbe. Szinte menekült a benti füsttől, és a társaságtól. Apja üzleti partnerei, a rokonok, szomszédok nem kötötték le, sokkal inkább zavarták a harsányságukkal. Semmi újat nem mondtak, mindig ugyanaz volt a téma. Ráadásul még neki kellett volna szórakoztatnia a tinédzser fiúkat,  ahhoz meg pláne nem volt kedve. Elvégre ő már 16 éves is elmúlt. Mindjárt végzős lesz a suliban , s végre dolgozó nő lesz. A maga ura. Jaj, mennyire várta már! A ház előtt pár méternyire egy ezüst rezgőnyárfa állt,  szinte az egyetlen fa a környéken. Errefelé, az alföldi sík vidéken szerették az átlátható, szinte már puszta jellegű udvart. Kivéve Nilát. Ő rajongott a fákért, minden növényért.Úgy tervezte, kertész lesz, bár szülei nem lelkesedtek az ötletért. Leült hát a fa melleti függőhintára, és álmodozva tervezgette a jövőt. Az égbolt tiszta volt, számos csillag ragyogtatta fényét a világra. A házból kiszűrődő fény meg-megcsillant a nyárfa ezüstös levelein.Tökéletes képet nyújtott az álmodozáshoz, ez a puritánságában is festői környezet. A tornácon pompázó virágok , a nemrég vásárolt  és dobozokban tárolt korai fűszernövények illata összekeveredve a mindenséggel, örökre beleivódtak a lányba. Szemét lehunyva fordította arcát az ég felé, s mormolt el egy néma fohászt: Add uram, hogy boldog legyek! Add, hogy megtalálhassuk egymást azzal, aki nélkül nem tudnék élni! Adj gyermekeket, pici tornácos házat, egészséget és szabad életet! Igen, szabadságot, anélkül mit sem ér semmi... Talán eljut oda a fohász, ahova küldtem. Talán teljesül.-súgta bele az éjszakába. S egyszer csak válasz érkezett. Néma, láthatatlan, de szinte tapintható válasz, egy érzés formájában. Minden idegszálával érezte, hogy van mellette valaki... Nem lélegzett, nem szólt, csak valahogyan mégis ott volt. Nilát boldogság járta át. Tehát van aki  vár rá,  a téren és időn  is túl. Valaki , valahol most ugyanúgy társát keresi, mint ő.

Níla! Gyere befelé!-dörrent fel apja hangja a háta mögött. Milyen tiszteletlenség magukra hagyni a vendégeket! Ráérsz később álmodozni! Úgyis mindig azt teszed! A lány teste nagyot rándult, mintha ostorral vágtak volna végig rajta. " Szabadság, szabadság!" - súgta maga elé, szinte némán, míg a ház felé vonszolta magát.

Az üres hinta pedig halkan ringott tovább a balzsamos májusi éjben, míg a lány utolsó sóhaja magával vitte a vágyakat, álmokat a messze fénylő csillagok felé...