Perzsi.blogja(novella,vers ,elbeszélés)

Perzsi.novella (?)

Lassú menetelés a pokol felé.

*

Fejét ölébe hajtva,száraz könnyeket hullajtva ült a háztömb előtti lépcsőn. Fizikai fájdalmat érzett. Bőrét csípte a levegő. A levegő rosszindulattal teli  csípőssége. Ó, Uram! Miért? Miért tűnik úgy, hogy magunkra hagytál minket? Bess kérdően, mégis haragos szemmel nézett az ég felé. S ekkor mintha megállt volna az idő... Fehéres-sárgás, nem evilági színű fénycsóva vetült a lába elé. Látni nem látott, de érzett valakit. -Szia Bess!- szólalt meg Ő. Hallottalak. Mindig, mióta megszülettél. Azért jöttem, hogy teljesítsem a kérésedet.  Ugyanis unlak titeket. Ti mindent jobban tudtok, jobban csinálnátok, mint én. Most mit csodálkozol? Azt hitted az én megértésem, türelmem végtelen? Hát tévedtél. Tied a kormánybot egészen addig, míg nem könyörögsz azért,  hogy visszavegyem. Nem lesz könnyű dolgod, mert ti emberek bolondok vagytok. Ám megígérem, ha sikerül olyat tenned, rendelkezned, ami mint egy lego, passzol a nagy egésszel, akkor azt megtartom. Veled együtt. Bessnek ideje sem volt szólni, Ő huss, eltűnt.

*

Megőrülök!-fogta a fejét két könnyzápor között. Hogy kell kikapcsolni  a hangokat? Minden fohászt, szitkot,kívánságot mindent, de mindent hallok!

Bess fel s alá rohangált a szobában. Végül sikerült leülnie a gép elé. Lássuk csak, a legégetőbb kérdés most a háború megszüntetése. Nem be, hanem meg.Mióta ember él a földön, mindig volt háború. Mit ember! Eddig minden élőlény mely itt helyt foglalt, mind háborúzott. Mindig ugyanazért. Hatalomért, pénzért. Életek nem számítottak. Az nyert, aki fondorlatosabb volt, nem a leggazdagabb. Aki trójai faló mintájára szétterjeszkedett, hogy aztán elhitesse a világgal, hogy ő nélkülözhetetlen, hogy kiváltságos, okos és érdemes őt követni. Becsület, élet, tisztesség, szavahihetőség, megbízhatóság... ugyan már! Esetleg papíron, hogy jól mutasson. Mert az írott szó biztosíték.(hihi) Hogy mégsem úgy történik minden, ahogyan le van írva? Kit zavar? Az a fontos, mit hitetünk el az emberekkel. Bess látta, itt nagy a gond.Betiltom a háborút. Nem, nem tiltom. A tiltás ellenkezést vált ki szinte mindenkiből. Megkérem őket. Nosza, írt is gyorsan minden kormánynak, legyenek kedvesek nem háborúzni. Aláirás:Bess az istenhelyettes. Körberöhögték.Akkor befenyített. Már tiltott. Cserébe megfenyegették. Nem tudtak, de nem is akartak háború nélkül élni. Hiszen önként jelentkeznek most is. Zsoldosok, jó pénzért. Pénzért? Pénzért ölni bárkit? Lélektelenül rálőni a másikra? Mindegy ki az... Csak az arcát ne kelljen látni... vagy akár azt is. Azt is? Akkor nem is a pénzért... Tehát be kell szüntetni a pénzt is. De mi legyen a génekkel? Az öldöklési hajlammal? S mi legyen azokkal akik az amúgy évtizedek alatt elcsitított géneket gyűlöletkampánnyal tudatosan, módszeresen életben tartottak s tartanak?Mi legyen a nyerészkedőkkel? Bess már kezdte megérteni, hogy elkapkodta a dolgot. Egy esélyt látott a kiútra. Elrendelte a széleskörű tájékoztatást. Az igazság tájékoztatását. Így esett meg, hogy a médiában csak minden téren tiszta hírek , és emberek kerülhettek be. Bemutatásra kerültek, s ezáltal ellehetetlenedtek a korruptak, a csalók, a rossz szándékúak. Az emberek világszerte látták mit tettek eddig velük a háttérből. S ezt nem akarták többé. Lassan, de egyre gyorsuló ütemben vetették ki maguk közül a korpát. Kezdtek érzékennyé válni. Vágyták, akarták a jót. Építettek.Szó szerint sugározták a jót.Minden téren. A követendőt. 

*

Fáradt volt. Várta, hogy Ő jelentkezzen, és megdicsérje. Nem jött. Teltek-múltak az évek, s az emberek jólétükben ki -kisiklottak. Ugyanúgy viselkedtek mint régen. Úgymond kis színt vittek a megszokott hétköznapokba. Ugyan már! Néhany kis kisiklás nem számít! Legalább emlékeztet minket arra, mit veszíthetünk!Elfelejtették, hogy sok kicsi sokra megy... S egyszer csak újra szürke lett az ég....

*

Sírva hivta Ő-t. 

Kérlek, nem bírom tovább!

-Itt vagyok. Rövid volt ez a pihenőm.

Úgy döntöttem, megtartalak. Bess meglepve kapta fel a fejét. De hiszen semmit nem sikerült megoldanom!-kiáltotta letörten. 

De igen. -válaszolta Ő. Bizonyára rájöttél, hogy minden körforgásban van. Ültök egy körhintán. S míg megtesztek egy kört saját magatok döntik el, hogy a következő körben hol fogtok elhelyezkedni. Ha csak ücsörögtél volna mikor kinevettek, mert békét kértél, majd parancsoltál, s nem tettél volna semmit, saját magad lökted volna lejebb. Lejebb, majd  a következő körben esetleg  megint lejebb. A semmittevés, a hárítás, hogy semmit nem tudtok tenni, ez maga a földi pokol. Rajtatok múlik minden.Az együttes halk suttogások hangorkánná tudnak duzzadni. A többi pedig az én dolgom. S most Istenhez "nem méltó " módon megyek s eszem egy körömpörköltet.

*

2022.03.18

Kép :pixabay:KELLEPICS

Kép az első hsz-ben

Perzsi novella:S a fegyverek elnémulnak (?)

(Utópisztikus vagyakozás)

*

Vologya! Mi a fészkes fenét csinál?-ordította teli torokból a parancsnok. Tudtommal megtiltottam, hogy fellépjenek a netre! Önök háborúban vannak, ha nem vette volna észre! Maga meg ledér nőcskéket nézeget?! Parancsnok úr jelentem,...  -fogja be! Volt szólni? Adja ide azt az agybutító kütyüt!- sziszegte már ellilult fejjel a feljebbvaló. Heves mozdulattal tépte ki a telefont a katona kezéből. Gyors, futó pillantást vetett a kijelzőre, majd egy pillanatra ledermedt. Felocsúdva éktelen nevetésben tört ki. 

Ezt nem hiszem el! Ilyen nincs! -röhögött harsányan, már-már fuldokolva. Ki ez a nő? Valami eszement? 

Vologya halkan mert csak megszólalni.-Meglehet uram. Mindenesetre azt állítja, ő meg tudná akadályozni a háborút.

-Hogyan? Elvarázsolja az ellenfelet is? Vagy csak minket?-csapkodta visongva a térdét a parancsnok. Nem tudom uram.-mondta Vologya. Őt kellene megkérdezni. 

Majd ha megmarhultam! Hogy rajtunk röhögjön az egész világ?- fújtatott mostmár mérgesen Pjotr. Munkára! Gépfegyvertisztítás!

A telefoncsörgés bántóan hasított a csendbe. A vezérkari főnök videóhívást kezdeményezett. Pjotr vigyázállásba vágta magát. Jelentett, majd feszülten várta az újabb parancsot. 

Pjotr Mihalkovics parancsnok! Egyes értesüléseink szerint a katonák feszültek, ami nem is csoda. Ezért elrendelem,  hogy a holnapi támadás  előtt a mai délutánjuk szabad legyen. Azt csinálnak, ami jólesik nekik. Használhatják akár az internetet is. Megértette? 

Igen uram!-vágta ismét haptákba magát Pjotr. 

Vologya és társai kihasználták az alkalmat. A titokzatos nő oldalát vizslatták, nevetve ugyan, de érdeklődéssel. Pjotr parancsnok szája lebiggyedt. Nem szégyenlik magukat? Katona létükre egy zavarodott nő szavait isszák a békéről? Mi van magukkal? Kik, mik lennének az egyenruha, a hadsereg nélkül? Megmondom. Jelentéktelen kis porszemek. Nullák. Dupla nullák. -szólt, majd kiköpött egyet. A katonák szemlesütve hallgatták. Egyiknek sem volt bátorsága szólni.

Másnap hajnalban tankok hangjára eszméltek fel. Az éj leple alatt megérkezett a város szélén lévő fedett focipályához az ellenfél. Nem támadtak, szép csendben megálltak a város határánál. Pjotr nem értett semmit. Idegei pattanásig feszültek. Ekkor az ellenfél  parancsnoka, Lev, tárgyalást kezdeményezett. Átlépve a határt, Pjotr sátrába siettek,ami a fedett  futballpálya kivetítője alatt állt.

- Nem tudom mennyire volt ideje  figyelni a világ híreire , de némely ország erősen ellenzi a nemzeteink közti háborút. Barbárnak, gyilkológépnek hívnak minket. Elszigetelődni kívánnak az országainktól. Kiközösítenek. Ezért a mi vezérkarunk úgy gondolja, mutassuk meg az emberi oldalunkat. Az a nő, az a háborúellenes blogger, váltig állítja, ő meg tud állítani minket. Látszólag menjünk bele a kísérletébe. Úgyis elbukik. Ám a világ utána nem mondhatja, meg sem próbáltuk a békekötést. Mi katonák tartsunk össze!-mosolygott Lev. Legyen.-szólt Pjotr. A kivetítő életre kelt. Egy középkorú nő halk szavakkal beszélt  a háború borzalmairól. Az élő videóchat gyorsan ontotta a kérdéseket. Nitta szeme megakadt az egyiknél. Nem hitt a szemének! A monitorján egy felkérést látott a harcoló egységek parancsnokaitól. Állitsa meg a háborút. Ha tudja. Nitta izgatott lett. 

Uraim, köszönöm a lehetőséget. Kérem , hogy a képemet tegyék a kivetítőre, és mindenki hallja amit mondok.

A harctéren a katonák értetlen arccal álltak. Zavarodottságuk csak nőtt, mikor kideült, most ennek a nőnek az utasításait kell követniük.

Nitta bársonyos hangja szöges ellentétben állt a kialakult feszült helyzettel. 

Kérem, hogy a határvonalnál sorakozzanak fel. Az ellenfelek mindegyike álljon szemben egy ellenfelével. Hozzanak asztalokat, vagy plédeket a földre, s teritsenek meg reggelihez.-szólt mosolygós hangon Nitta. Ne kapkodjanak. Szabad megkínálni a szemben ülőt. Jó étvágyat kívánok!

Vologya küszködött önmagával. Nem értett semmit. Mindjárt halálra ölik egymást, s akkor ez a nő itt szórakozik velük. Eljátszatja velük az utolsó reggeli forgatókönyvét. Szép emlék marad az utókornak. De az nekik már semmit nem fog jelenteni. Alig bírt pár falatot lenyelni. Közben lopva a szemben ülő ellenfélre tekintgetett. Megállapította, hogy annak sem fűlik a foga most a közös reggelihez. Hogy oldja a feszültséget, odanyújtott neki egy darab sajtot. A másik hálás pillantással köszönte meg. Vologya most a többieket nézte. Szinte mind lehajtott fejjel falatozott. Csendben, komótosan. Mintha húzták volna az időt. Így telt el kb 40 perc. Ezután Nitta megszólalt. Egészségükre. Most kérem, hogy  hang nélkül, szurkolás nélkül szkanderezzenek a szemben ülővel.Adjanak bele mindent! Nem számít ki győz.

Vologya Pjotr parancsnokra nézett. Látta diadalittas, kipirult arcát. Biztos volt benne, hogy előre elkönyvelte magában a győzelmet. A "verseny" elkezdődött. Izmok feszültek, izzott a levegő. Negyedóra múltán már kevés pár küzdött. Ekkor Nitta újból megszólalt. Kérek szépen még egy menetet. A katonák ismét egymásnak feszültek. Már nem csak a levegő szikrázott, hanem a tekintetek is. Enyhe izzadtságszag terjengett. Gyöngyöztek a homlokok, fújtattak a katonák.

Köszönöm.-szólt Nitta. Kérem, hogy most némán, és mozdulatlanul nézzenek farkasszemet egymással. Lehet pislogni, de félrenézni nem. Addig tegyék, míg nem jelzek. Vologya majdnem hangosan felnevetett. Ez a nő bolond. Szintúgy azok is, akik ezt engedik. Mi értelme van ennek? Felállt, távozni készült. Ekkor Nitta felkiáltott. Nem erről volt szó! Pjotr és Lev egyszerre mutatott a székre. Leülni! Aki feláll, hadbíróság elé kerül. Vállaltuk a kisérletet! Vologya megszégyenülten ült le. Néma csendben nézte a szembenülő szemét. Haragot latott benne. Ugyanezt látni az én szememben is.-gondolta meglepve. Tovább kutakodott a másik szemében.Látott benne szomorúságot, fájdalmat, kíváncsiságot, és igen , félelmet is. Vajon mi lehet a civil életben? Szívesen megkérdezte volna. Szája szólásra nyílt, de ekkor meglátta, hogy a másik, alig észrevehetően megrázza a fejét. Észbekapott. Hosszú percek teltek így el. A tekintetek meglágyultak.  Szerepet kapott a kíváncsiság, az együttérzés, megértés. Újabb percek múlva újból megjelent a félelem. Amolyan féltésféle. Biztosan képzelődöm.-gondolta Vologya. Hiszen nem is ismerjük egymást. Húsz perc elteltével Nitta halkan megszólalt:Köszönöm Uraim! Isten legyen önökkel!-mondta,majd szó nélkül bontotta a vonalat.  Éppen időben. Időben, mert Vologya bizony ismét parancsot szegett volna. A szeme sarkában kibuggyanni készülő könnyek miatt még a hadbíróságot is megkockáztatta volna. Egy katona nem sír. Nem sírhat. Főleg nem az ellenfél előtt.Lassan tápászkodtak fel az asztalok mellől. Egy gyors oldalpillantást vetett a másikra. Megdöbbenve konstatálta, hogy a másiknak is  könnyezik a  szeme. Fejét lehajtva kullogott el. Lev még váltott pár szót Pjotrral, majd visszatért az övéihez.

Másnap a hadszíntérre  megérkezett a tűzparancs. Mindkét félnek. A lövészárkok megteltek a fiúkkal, apákkal, férjekkel, szomszédokkal, barátokkal.

Tűz!-ordította Pjotr. A válasz néma csend volt. Süketek maguk?-azt mondtam, tűz! A válasz ugyanaz volt. Csend. Sűrű csend. Lev okosabb volt. Ő megértette a tegnapiakat. Ki sem adta a tűzparancsot. S a fejük felett keringő műholdak délután az egész világ felé a halomba rakott fegyverek képét mutatták. 

*

A világtanács tagjai sietősen távoztak. Menekültek.Nem erre számítottak. Legvérmesebb álmukban sem gondolták, hogy egy egyszerű kísérlet sikerül. A pénzcsap eldugul, a média pedig behódol. Behódol a békét akaróknak, az életnek.

*

Elnémul a fegyverek szava,

mindenki boldogan tér haza,

s ölelés jár  öldöklés helyett,

az élet diadalt ül a halál felett.

*

Minden jog fenntartva!

*

https://www.facebook.com/101609401536140/posts/502067948156948/

2022.03.05

Pásku Erzsébet

*

https://youtu.be/aJPouR_lSmM

Vizslató szemmel leste az utcát. A fővárosi nyüzsgésben témát keresett. Témát, amivel  kitűnhet a többi "vadász" közül.Vadásznak hívták magukat, pedig mások szemében hiénák voltak. Den óvatosan, már-már szeretettel tartotta okostelefonját a kezében. Luxuskategóriás készülék volt. Kellett is, hiszen a Theta csak jó minőségű képeket, videókat vesz meg, s közöl le. Barna gombszeme gyors pislogással pásztázta az utcát. Még hűvösek voltak a nappalok, de ő kitartóan állt, várta az "eseményt". Nem kellett sokáig várnia. Egy arra száguldó motoros nagy csattanással gàzolt el egy , a járdán sétáló nőt. Az emberek lassan közelítettek a helyszín felé. A motoros kábultan, de láthatóan nagyobb sérülés nélkül ücsörgött a járda szélén. Den izgatottan videózott. Ez az! Ezt tuti megveszi a tévé! A déli híradóba már be is kerülhet! A fiatal nő segítségkérően nézett egyenesen Denre. Láthatóan nagy fájdalmai voltak. Szólni sem tudott, csak a kézfejével.próbálta odainteni a férfit. A bámészkodók megkönnyebbült sóhajjal nyugtázták a jelet. Nem őket akarja a nő, nekik nem kell segíteni. Den meredten nézte a nőt. Nem mozdult. A tömegben valaki felkiáltott:Segítsen  már neki! Én?-kérdezte döbbenten Den. Én csak a munkám végzem! Más is segíthetne! Ekkor ért oda egy rendőr. Miután szétoszlatta a tömeget, megkérdezte:hívott már valaki mentőt?  Hirtelen lett tér és levegő. Majdnem mindenkinek sürgős dolga akadt.A rendőr értesítette a mentőket. A kiérkező rohammentő sajnos már későn érkezett.A nő  már nem élt.A  motoros sokkos állapotban volt, őt kórházba szállították. Den is távozni készült, mikor a rendőr megállította. Jegyzőkönyvet vett fel. A férfi idegesen pislogott az órájára. Mindjárt 11 óra, s a délelőtti anyagot már csak 15 percig lehet leadni. Türelmetlenül válszolgatott a kérdésekre. 5 perccel a határidő előtt, sikerült átküldenie a videót a csatornának. Reménykedett benne, hogy bekerül a déli hírekbe...

A metró melletti kis kifőzdébe sietett. Kapkodva evett, valami főzeléket. Aznap először evett, de reményei szerint nem utoljára.  Bízott benne, hogy az ő anyaga lesz a nyerő, s ha igen, akkor még délután is megy téma után. Eddig még senkinek sem sikerült egy nap kétszer is híradóképes anyagot produkálnia. Neki fog. Biztosan fog. S akkor este nagy lakomát csap a haverokkal a klubban.  Órájára nézett. 5 perc múlva dél. Gyorsan fizetett, s a mozgólépcső felé sietett. Lent a várakozó tömegben úgy helyezkedett, hogy lássa a nagy kijelzőt. Könyökölt, sziszegett, taposott. Látni akarta bekerült e a híradóba a baleset. Sikerült magát egészen előre, a peron széléig küzdeni.  Jóval a biztonsági sávon kívül volt.Innen kiválóan látta a vetítőt. És igen! Igen, a felvétele bekerült! A bemondó szavait ugyan már nem hallotta, mert közeledett a metró, de látta a feliratot. A videót készítette: Den Work. Szája mosolyra húzódott. Táltosnak érezte magát. Igen, ma még biztosan sikerül még egyszer bekerülni! Érezte, hogy így lesz. A lassuló szerelvény felé megindult a tömeg.Egy éles sikoltás keveredett a beérkező metró hangjával. Egy fiatal férfi zuhant a metró elé. Leszakadt, görcsbe rándult kezében  egy luxuskategóriás telefon volt.

A 18 órási hírek újabb szörnyűségről számoltak be. "Kedves nézőink!  Tragikus baleset történt a metróban! Az áldozat az a Dan Work, aki a déli hírekben bemutatott balesetet videózta. Egyes feltevések szerint öngyilkos lett. Nem tudta feldolgozni, hogy a délelőtt elhunyt nő tőle kért segítséget.Kérem ne feledjék, mindig fő a biztonság! Továbbra is várjuk a  nem mindennapi eseményekről szóló videóikat!"

Nina gyomra görcsbe rándult. A tévé napok óta az emlékezés, az elmúlás témájával foglalkozott. Bárhova kapcsolt, nem tudta kikerülni. Peti fia, hangosan berregve szaladt át a szobán. Nehezen állta meg, hogy rá ne kiabáljon.Holnap magával kell vinnie, nincs akire  bízza. Nem ilyen pici gyermeknek való hely a temető.Még élénken emlékezett arra, őt mennyire megviselte az első alkalom, amikor is kikísérte az anyját a sírokhoz...

Egy hatalmas őszirózsacsokor állt az asztalon. Nina a széken ült, illedelmesen várt. Nem mert mozdulni. Sosem bántották fizikailag, a kis lelkét azonban módszeresen törték össze a családtagjai. Szerelemgyereknek hívták. Többnyire a háta mögött, de az utóbbi időben már az sem érdekelte őket, ha meghallja. Mikor először kérdezett rá, mit jelent az a szó, nem válaszoltak. Aztán ahogyan nődögélt, megértette a szó jelentését. Azt azonban már nem, hogy ő mit vétett. Miért bánnak úgy vele, mint egy bűnbakkal? Megkapott mindent. Majdnem mindent. Kivéve a szeretetet. Sosem mondták neki, hogy szeretlek. Nem ölelték át, ha ő ölelt, eltolták maguktól. Ha puszit adott, letörölték az arcukat. Ha bújt volna, eltolták. Minek kell nyalakodni?-kérdezték ilyenkor.Az életvidám, izgága kislány emiatt egyre inkább magába roskadó, szomorú gyermekké vált. Sötétedett, mikor elindultak. A temető teljes díszében pompázott. Mécsesek tömkelege világított mindenhol. A szél a nyitott mécsesek lángjába bele-belekapott, imbolygó árnyak vetültek a sírokra. A virágok látványa, az illatok, így együtt békés hangulatot árasztottak. A nagyszülők sírboltjánál, miután elhelyezték a virágokat, Matild , az anya, imádkozni kezdett. Az imádság hosszúra nyúlt, Nina már fázott. Mocorogni kezdett. Anyja ráförmedt: Nem bírod ki, ugye? Fázol? Pedig itt nincs is hideg. Ott lent, intett a sír felé, na ott hideg van! Előbb utóbb mindenki odakerül. Te is.-szólt keményen az anyja.Nina ledermedt. Félni kezdett. Innentől kezdve mozdulni sem mert. Napokig izgatta gyermeki fantáziáját ez a mondat. Aludni nem tudott, legyengült, lebetegedett. Közel két hétig gyötörte magas láz. A láztól és  félelmében, hogy most aztán tényleg  ő is a sírba kerül, félrebeszélt. Mikor felépült, már nem volt a régi Nina.Ezután minden évben kitalált valamit, hogy ne kelljen kimennie a temetőbe. A nagyszülei, szülei temetése kész tortúra volt számára.

S most itt áll, tépelődve. Rajta kívül nincs más, aki gondozná a sírokat. Élénken emlékszik rá, mennyire adtak az ősei a külsőségekre. Mennyire figyeltek arra, mindig legyen friss virág a sírokon. Mekkora szégyen volt, és pletykaalap is, ha valakinek a sírjáról hiányzott virág. Főleg halottak napján. Nina megborzongott. Minden porcikája tiltakozott. Sosem értette, hogy miért nem az élőkkel foglalkoznak, amikor az még közöttük van. Miért holta után  kap csak figyelmet egy-egy ember. Figyelmet? Másnap lassan öltöztette fel Petikét. Amennyire tőle telt, beszélt a picinek arról, mit fog látni, és miért mennek oda. Beszélt a mennyországról, angyalokról is, csak hogy elfogadhatóbb legyen a gyermeki léleknek minden benyomás. A pici nyűgös volt.  Mindenáron magával akarta vinni a csíkos plédet, ami még Nináé volt gyermekkorában. Ráhagyta, most nem volt ereje a szócsatához. A temető kapujában jött rá, hogy idegességében nem hozott semmit. Se virágot, se mécseseket. A feszültségtől sírva fakadt. Ekkor vette észre, van egy kis bódé a sarkon, ami előtt koszorúk sorakoznak. Nagyot sóhajtva lépett oda. Miután sikerült mindent megvennie, a sírbolt felé lépkedett, erősen szorítva Petike kezét. A pici a plédet félig a földön húzva csetlett -botlott utána. Miután meggyújtotta a mécseseket, s a virágokat elhelyezte,, gondolataiba merült. Arra eszmélt, hogy fia rángatja a kezét. Tessék picim, mit szeretnél?-kérdezte halkan. A kisfiú anyja felé nyújtotta a csíkos plédet, és a sírra mutatott. Hideg van anyu, nem takarod be őket?

Az öreg bérház belső udvarának egy eldugott zugában üldögélt Nicsakni  néni. Kezében egy kopott tábla volt, amiről már majdnem teljes egészében lemálott a felirat:Magánbizományi. Ezt a táblát pucolgatta, fényesítgette már órák óta. Mióta szeretett férje 25 éve elhunyt, a néninek nem volt ki a négy kereke. Férje nagy tiszteletnek örvendett életében. Becsüs volt, s a nagy  Bizományi Vállalatnál dolgozott. A környékbeliek mindig megsüvegelték, szivarral és egyébb apróságokkal kedveskedtek neki. Sok múlott ezen, mikor még megmaradt értékeiket vitték hozzá a zaciba. Mindenki pár forinttal többet remélt, s gazsulált ki. Az öregnek  saját gyermeke nem lévén, jó szíve volt irántuk.Jelentős vagyonát nem irigyelte másoktól. Mikor meghalt, mégis meglepően kevesen mentek el a temetésre. Már nem tartoztak neki.

 Nicsakni néni, becsületes nevén Irma, a temetést követően hetekig nem jött ki a lakásból. Nem hiányzott senkinek, szinte teljesen elfelejtették. Ezért lepődtek meg nagyon, mikor egyik délután hangos kalapálással egy táblát szögezett az ajtaja mellé. Magánbizományi. Az idősebbek rögtön látták, megbuggyant az öreglány. A gyerekeknek azonban tetszett a különös viselkedés, s rendre ugratták szegény fejét. Hogy van ma Irma néni? Ma is megy a piacra pénz vetni? Ugyanis a néne egy alkalommal egy marék pénzt szórt szét a piacon. Látszólag minden különösebb ok nélkül. A kis ŕáncos arcú anyó nem válaszolt sosem.Csak minden reggel kiakasztotta a táblát, s alá ült egy kissámlira. Egy nap az egyik suhanc rákérdezett. Mi az a magánbizományi? Hát mi lenne? Bizományi. Az enyém. Ezért magán. -felelte érces hangon. A suhanc kinevette, majd elfutott, elújságolni a többieknek az újabb bolondériát. Ám egyik nap egy kisfiú bátran odalépett a nénihez. Vannak üveggolyóim. Megveszed?Oszt mire kell neked az a pénz?-kérdezte Irma néni. Anyukámnak veszek ajándékot. Születésnapja lesz. Megveszem!-dünnyögte a néni. A fiú letette a maréknyi golyót a sámli melletti kosárba. Irma néni rápillantott, majd felkiáltott:Nicsak, ni! De szépek! Híre ment az esetnek.Jöttek sorban a lakók, főleg a fiatalok. Egyre több minden került a kosárba:szájharmonika, könyv, óra, üvegből.készült virág, hímzett kendő, csupa "értékes" tárgy. Irma néni minden vételnél rácsodálkozott az új szerzeményre:Nicsak, ni! Így ragadt rá az új név:Nicsakni néni.Így ment ez hosszú éveken át. Az egykori gyerekek felnőttek,sokan elköltöztek, jöttek újak.A különös nénit , különös szokásával azonban mindenki ismerte már. Az új lakók is.  A magánbizományi gyarapodott, Irma néni pénze pedig egyszer csak  elfogyott.A lakásban lévő, férjétől örökölt vagyontárgyakat szép lassan eladogatta. Egy-egy darabot megkönnyezett. Utolsóként azt a festményt adta el, ami egy pillangót tartó kislányt ábrázolt egy réten.Ennek eladása különösen fájt. Kiült még pár hétig az ajtaja elé, de mikor már harmadik alkalommal nem tudott fizetni a szerzeményért, feladta. Többet nem akasztotta ki a táblat. 

Eltelt vagy két hét is, mire feltűnt a lakóknak a hiánya. Bekopogtattak hozzá, de nem nyitott ajtót. Masnap rátörték. Ott feküdt az éhségtől legyengülve a díványon, s nem szólt egy szót sem, csak nézett könnyes szemmel a behatolókra. Körülötte mindenhol dobozok. Tele értékes "kacatokkal".Minden erejét összeszedve feltápászkodott, s igyekezett letakarni a kincseit. Az évek alatt felvásárolt szerzemények mindegyike a lakásban volt. Nem vált meg semmitől. A kiérkező orvos kórházba utalta. Mikor hosszú hetek után hazatért, nagy volt a csend a körfolyósos házban. Nem várta senki. De reggel megszólalt a csengő. Az üveggolyót áruló "kisfiú" állt az ajtóban.Csókolom  Nicsakni néni! Meg tetszik ismerni? Hogyne ismernélek meg fiacskám! Hiszen pont olyan színe van a szemednek,  mint a legszebb üveggolyónak amit hoztál! Mit szeretnél tőlem? Ne tessék haragudni, de visszavásárolnám a golyókat. Nem eladóak!-kiáltotta a néni. Kérem szépen! Tetszik tudni, van egy 9 éves fiam. Meséltem neki arról, milyen volt itt az élet, mikor itt laktam. S ő kérte, vigyem el neki a golyókat. Nicsakni néni nem szólt semmit. Bement a szobába, s a golyókkal tért vissza. Viheted, de nem eladó egyik sem. És ez így ment egész nap, meg még másnap és harmadnap is. Jöttek a régi fiatalok. Mindegyikük  meg tudta magyarázni, miért kéri vissza a saját apróságát. Nicsakni néni egyre szomorúbban, de mindet visszaadta. Egyik reggel a postás csengetett. Betétkönyvet hozott, amin egy nagyobb összeg állt. Ezt a bankban tetszik tudni majd beváltani. -mondta mosolyogva. Itt valami tévedés van!-suttogta maga elé a néni. Én kitől kapnék pénzt? És miért? Azt hogy kitől, azt nem tudom.-mondta a postás. De azt, hogy miért, lassan az egész város tudja. Beérett a pénzmag, amit  a piacon, és itt is el tetszett ültetni!-lengette meg búcsúzóul a sapkáját a postás. Egyik csoda követte a másikat. Valamilyen rejtélyes okból kifolyólag az eladogatott tárgyait is visszakapta. Nem mindet, de a legkedvesebb, a festmény érkezett meg először. Másnap korán reggel a lakók kalapálás hangjára ébredtek. Mikor lenéztek az udvarba, látták, hogy az ismerős tábla ott lengedezik a földszinti ajtó melett. Elötte ül  Nicsakni néni, kezében ronggyal, s mosolyogva tisztitgatja a táblát...

2021.Október.14