Perzsi.blogja(novella,vers ,elbeszélés)

Ködpárától nyirkos hajnalra ébredt a város. Az ősz koŕán, nagyon korán érkezett. Civakodás, harc nélkül vette át a stafétabotot a nyártól. Attól a nyártól, "aki" úgy megkínozta az embereket. A nyár rezignáltan, már -már unottan nézte az elismervényt, amit az ősztől kapott a stafétabotért. Alaposan megnézte, mert nem ez lett volna az első alkalom, mikor a vén kujon átverésen töri a fejét. Minden évben kötelezi arra, hogy jól megérdemelt pihenőjét megszakítva visszajöjjön 1-2 hétre. Vénasszonyok nyaraként szerepelteti ezt az időt a szerződésben, pedig pusztán csak lusta még dolgozni. Hát nem, idén nem veri őt át.  Széles mosollyal nyugtázta, hogy most ilyen nem szerepel a papíron. Egy megvető, szánakozó pillantást vetett felé, majd hirtelen elillant. A sietségben észre sem vette, hogy elhagyta a selyemkendőjét. Azt a kendőt, amin türkiz hullámok között egy ringatózó csónakban egy  magányos  nő ült. Ez a kendő volt az, ami elindított az őszben valamit. Egy érzést, egy vágyat  egy akarást. Mindig is irigyelte a nyártól, hogy képes levetkőztetni az embereket. A nőket. Feltett szándéka volt, hogy ezt ő is megteszi. Képes rá, ebben biztos volt. Dúvadként rontott rá az első  női járókelőre. Tépte, cibálta a a kabátját, a haját, beleordított a fülébe, záporral öntötte nyakon. Nem történt semmi, csupán annyi, hogy a lány sietősre fogta a lépteit, s szinte futva igyekezett haza. Otthon levetkőzött, forró fürdőt vett,  s egy csésze forró teával együtt, bebújt a jó meleg takaró alá. Az ősz, mint egy gyakorló kukkoló, az ablakon át mohón leste minden mozdulatát. Be akart bújni a lány mellé, de egy rést sem talált a házon. Így csak a hallgatózás maradt számára.  Bosszúsan hallotta, amint a nő azt csicsergi a telefonba: Borzasztó ez az időjárás! Csontig fagytam, bőrig áztam, és a kalapom is ronggyá ázott. Nincs ebben az őszben semmi szép, bárki bármit is mond!  Az ősz elsápadt, s sárga leveleket festett a fákra.

Másnap, mikor munkába indult, nem tudta nem észrevenni, hogy az esőcseppek mint kis átlátszó gyöngyök, ragyogva csillognak a faleveleken, és a füvön. A felhők mögül kikandikáló napsugarak szikrázó ékszereket varázsoltak a fákra, a szivárvány kettős íve alatt átsétálva pedig a fűben szétgurult vadgesztenyék meleg barnasága is a lelkébe ívódott.  A piac mellett elhaladva nem tudott ellenállni, és vett 2 hatalmas fürt szőlőt, és pozsgás őszi almát is. Az egyikbe jóízűen beleharapott. Tovább sétálva tekintete egy plakátra vetődött. Gesztenyeünnep. Kíváncsian lépett közelebb.  Október 15. Kicsit szomorúan konstatálta, hogy az még 3 hét. Pedig de szereti a frissen sült gesztenyét!  Egy másik standnál már újbort kínáltak kóstolásra. Kicsit odébb meleg, őszi színű poncsók várták a vevőket, s mindenféle női kiegészítő kellette magát.. A bortól kimelegedve először a kendőjét vetette le. Majd a kiskabátot is. A lesben álló ősz csak erre várt. Körbelengte, a nyakát, dekoltázsát csókolgatta, a fülébe suttogott. A nő megborzongott, s sietősen kapta magára a levetett ruhadarabokat. Az ősz  toporzékolva követte, s amerre elhaladtak, mindenhol vörössé váltak a levelek a fán. 

A hétvégére teljesen beborult az ég. A szürke, néhol fekete felhők éjszakai sötétséget borítottak a tájra. Az ősz meglepve látta, hogy a nő mégsem rosszkedvű. Dudorászva pakolt bele mindenfélét a kosarába, és pici autójával elindult,  fel  a hegyen lévő víkendházába. Az apró kert tartogatott némi meglepetést. Sütőtök lapult meg a nagy levelek alatt, s a diófa is bőségesen telepotyogtatta termésével az alatta lévő kerti asztalt. A nő mindent leszüretelt, amit lehetett, falevelet gereblyézett,  rendet tett az apró kertben. Mivel kimelegedett, egyre több ruhát vetett le magáról, amit a vén ősz mosollyal nyugtázott. Na, tudtam, hogy sikerülni fog! Nem tud elleállni a szépségemnek!-susogta öntelt magabiztossággal. A nyitott ajtón át követte a nőt a házba, aki biztos kezekkel gyújtott be az pici kályhába, amin vizet melegített magának.  Az apró fürdőszoba azonban jeges hideget árasztott magából. Vastag törölközőbe, és fürdőköppenybe burkolózva sietett be a hálószobába. A kujon ősz,  dühében  a zsalugátert csapkodta, és a padlás tartógerendáit nyikorgatta. 

Reggel szinte myoma sem volt a tegnapi gondosan elvégzett munkának. Újabb hatalmas  kupac  falevél várt , hogy összegereblyézzék, s újabb adag dió várt felszedésre. Az idő szokatlanul meleg volt, szinte tavaszias. A  nő apró dresszruhát vett fel, élénk pinket, ami sehogysem illett bele az őszi színekbe. Mégis sikerült vágyat lobbantania. Előhozta a garázs mélyéről a napozóágyat, és kéjes nyújtózkodással végigfeküdt rajta. Ezt, pont ezt remélte a szakállas ősz! Óvatosan közelített a még  nyári barnaságot őrző idomok felé, és lágy, langyos szellő formájában simogatni kezdte azokat. A diófáról pár kósza levél a napozó hajára hullt. Az ősz nem mozdult. Dehogy tette, hiszen tudta, egy nagyobb lélegzet, és a lány beburkolózik. Finoman simított végig a bokáján, a térdére napfénykoszorút font, a combjai belső oldalára apró katicákat helyezett, amik  leheletfinoman csiklandozták a bársonyos bőrt. A köldökébe a varjúháj vörösen izzó virágát helyezte el, s dobott felé néhány barnuló diólevelet, majd felfelé haladva a domborulatok közé szórt néhany haloványrózsaszínű japán szellőrózsát. Ajkát sommal színesítette, csipkével bekente, s a szétnyilt ajkak közé kökényt helyezett. Arcára vörös szőlő levével pírt varázsolt, s hajába tollborzfűt rejtett.  Elégedett volt a végeredménnyel. Boldogan csodálta, mikor is gúnyos kacajt hallott meg maga körül. A nyár kacarászott egy bokor mögött elbújva. Te meg mit keresel itt?-kérdezte az ősz felháborodva. Ó, te szenilis vén kujon! A te műved ez, te, te félkegyelmű! Becsaptál. Ismét. A szerződésed megint simlis volt.  Vagy nem te írtad bele, hogy köteles vagyok visszatérni? Csak most mint indián nyár. Mennyivel is szebb név a vénasszonyok nyaránál! De most megfizetsz a csalárd paktumért. Időkorlátot nem írtál. Így most az indián nyár egy délutánig tartott. Köszönj el a lánytól. Többé nem fog örülni neked. - sugározta kaján mosollyal , és egy utolsó fényes felragyogás után eltűnt. Az ősz magába roskadva nézett a lányra, aki az utolsó napsugár után sorra vette magára a melegebb ruhadarabokat. 

Reggel mindent a helyére pakolt, lezárt, bezárt, és kis piros autójával hazaindult. A városba érve lassan haladt el a piac mellett. Egy idős néni  mézet árult. Gyorsan leparkolt, és izgatottan kérdezte: tessék mondani erdei mézharmatmézet is tetszik árulni? Igen kedveském, még maradt egy kis üvegnyi adag.-felelte a kedves arcú néni. A lány, mint egy kincset, úgy szorította magához a barnás színű szerzeményt. Vett még őszi körtét, és barackot, meg narancsteát is.  A  lakásban jó meleg volt, mégis sarkig tárta az ablakokat. Míg a teavíz felforrt, a szemben lévő parkot csodálta. A vörösesen lenyugvó napot, amint mesebeli fóliát húz a már halott falevelekre, melyek lehullván meleg avartakaróval örvendeztették meg a bogárvilágot, s adtak menedéket több süncsaládnak. Az előbb szerzett mézzel megédesítette a teáját, dióskekszet rakott kis tálcára, és visszasietett az ablakhoz. Még időben ahhoz, hogy a lassan távolodó vén ősz halhassa a halkan suttogott mondatot: De szép is ez az ősz!

Azon a nyáron te voltál a minden,

sokszor álmélkodtam azon a kincsen,

mi ifjonti hevességedből áradt,

de aztán aludtam rá párat.

Azon a nyáron nem adtam meg mit kértél,

cserébe elmentél, s titkon kinevettél,

megkaptad mástól 2x4 órában,

büntetlenül hancúroztál a kukoricásban.

Megpattant egy húr fájó szívemben,

s a többi ölelésed így lészen  idegen,

két marokkal téptelek ki magamból,

egy Isten véled sem szállt fel vértelen ajkamról.

Azon a nyáron  volt egy szerelem,

míg élek én, soha nem feledem,

mondták, sokáig sírtál utánam,

most rám vársz a túlvilági hupában.

Emlékszel? Arra a hűs tavaszi napra,

a virágszirmokkal borított parkra,

mely úgy szórta ránk a cseresznyefa virágát,

mint Isten , népére a mézízű mannát?

*

S emlékszel  arra az első édes csókra, 

mikor arasznyival a föld felett lebegtünk,

nem is akarván leszállni a földre,

önfeledten, magunk közt enyelegtünk?

*

Hová tűntek azok az érzések, vágyak?

Elvitte a változó idők hűvös szele,

de minden érintésünk ujjlenyomatát,

szelíd mosollyal őrzi az emlékek tengere.

A csendes kis zápor után páradús levegő sújtotta a napok óta lakásukba szoruló embereket. Nem kockáztattak, az ablakba könyököltek ki némi friss levegőt  szippantani. Némelyikük még nem fuldoklott eléggé, így rá is gyújtott, nem törődve azzal sem, hogy a füst beszáll a szomszédokhoz is. Sokan nem tartották be még az írott együttélési szabályokat sem, az íratlanokat meg pláne nem. Szájuk gúnyos kis mosolyra húzódott, mikor meglátták a karonfogva sétáló párt. Anyát és lányát. A lakótelepen éltek, s mindig adtak "okot" a gúnyolódásra. Különc öltözékük, ékes, sokszínű szókincsük, kifejezésmódjuk, magatartásuk sok embert irritált.Aranka már pici kora óta egyenranguként kezelte lányát. Kis minifelnőttet csinált belőle, eleinte akaratán kívül. A gyermek születése után nem sokkal maradt magára. Irodistaként gyarapította tudását a megyeházán. Peres ügyek, lakáskiutalás, szociális ágazat, nem volt számára olyan hely, ahol ki nem ismerte volna magát. Kisarankát nem tudni miért, nem fogadták be a társai. A homokozóban is jobbára édesanyjával játszott. Talán mégis volt egy oka. Túlontúl későn szólalt meg. Mindent értett, de nem beszélt. Édesanyjával valami különös jelrendszerrel kommunikált. A szemével beszélt. Majdnem öt éves volt, mikor kiejtette első szavait. Addigra azonban teljesen elmagányosodott, nem volt gyermek barátja. Így anyukája lett a mindene. Leste minden szavát, mozdulatát. Leutánozta mindenben. Kiharcolta, hogy egyforma ruhában lehessen szülőjével. Egy ügyes varrónő segítségével ez megoldható volt. 13 éves korára pedig egy méretű ruhát hordott filigrán kis anyjával. Az évek alatt magabiztossá vàlt, már-már túlontúl is.  Az utcán rászólt felnőttre, gyermekre egyaránt, ha szabályt szegtek. Tessék felvenni a szemetet, ne dobják el! Vigyázni kell a természetre! Ne tessék a kuka mellé dobni a szemetet! Ne a parkolóba mossák le az autót! Mindezt anyukájába kapaszkodva tette. Sosem hagyta el egyedül a lakást. A környék lakói eleinte tűrtek, majd páran megfenyegették az anyát. Feljelentések sora érkezett ellenük a hivatalba. S elkezdődött az adok -kapok játék. Évek teltek így el, mígnem az anya hirtelen kórházba került. Kisaranka nem mozdult ki a lakásból. Napokig nem látták, mígnem az egyik szomszédnak eszébe jutott, hátha élelem nélkül maradt. Vitt neki élelmet, s addig könyörgött, míg a lány megígérte, ha baj van, jelez. Aranka hazatérte után megváltozott a helyzet. Kisaranka egyedül vásárolt be, mindent egyedül csinált. Kétség nem fért hozzá, eddig is megtehette volna, képes volt rá, de nehéz volt kiszakadnia a biztonságos burokból. Nem akart semmit egyedül csinálni. Mikor az anya már képes volt újra sétálni, ismét kettesben járták az utcákat. Csak már nem szóltak senkihez a köszönésen kívül. Feltűnő ruházatuk, franciás fejfedőjük,( mint Audry Hepburn egyik szerepében, ahogyan ők mondták) túrabakancsuk, s hozzá térd felett két tenyérnyivel végződő nyári ruhájuk vonzotta a tekinteteket. S a gúnyos beszólásokat. Ősszel kisaranka eltűnt. Karácsonykor látták újra a lakók. Kiderült, felvették egy fővárosi egyetemre. Ez még nem is lett volna meglepő, de az már igen, hogy két és fél év alatt le is tette a diplomáját. Egyszerűen zseni volt. Hamar , nagyon hamar kapott vezető beosztást, s kúszott fel egyre magasabbra. Hirtelen sok "barátjuk" lett.  Friss gyülmölcsökkel a kertből, s egyebekkel halmozták őket el a környék lakói. Hamar átláttak a szitán. Mégsem emiatt bomlott fel a szülő-gyermek viszony. Kisaranka szerelmes lett. S ahogyan ilyenkor "lenni szokott" a fiú nem felelt meg az anyának. Egy technikumot végzett fiú nem megfelelő vőlegény. Kisaranka megszökött. Mindent hátrahagyva a fővárosba költözött. Hogy a fiú után ment -e? Senki nem tudja. Az azonban bizonyos, hogy Aranka a szökés után másfél évvel, meghirdette a pazarul berendezett lakásukat. Minden, hirdetésre jelentkezőt beengedett az addig átléphetetlen lakásba. Tömör fa bútorai, perzsasźőnyegei, több ezer darabos könyvtára, különleges virágai, minden , minden eladóvá vált. Egy évbe telt, mire sikerült eladnia. S egy nap eltűnt. Azóta sem tud róla, s lányáról senki semmit...

Kategória:Élet

Feszült volt a hangulat a faluban. Mindenki lehajtott fejjel, a másikra rá nem nézve sietett haza. Most nem volt idő a csevelyre. A fiatalasszony kék fejkendője alól halkan szólt ki:siessünk fiúk. Nagyobbacska lánya már türelmetlenül toporgott a tornácos házuk előtt. Sissen édesanyám! Már hallani a gépeket! Bent, a pici szobában hűvös volt, mégsem mertek begyújtani. Nehogy a kéményfüst elárulja őket. Hogy ne fázzanak annyira, a nagylány bedugta az ágyba négy kisöccsét, az egyetlen dunyhával jól betakargatta őket, ő maga pedig egy megmentett horgolt kendőt terített magára. Nem voltak mindig szegények, csak mióta a háború dúlt, mindent elcseréltek ennivalóra. A földjeiket már nem művelték, munkájuk gyümölcsét jó ideje elvették, ellopták  szétbombázták. Az udvaron álló pár gyümölcsfa, eperfa, diófa, sárgabarackfa termése volt minden kincsük. Az ólak régóta üresen álltak. Nem hallatszott sem röfögés, sem kotkodácsolás reggelente. Valamit, valahogyan csak főznöm kell nekik!-aggódott hangosan az anya. Kockáztatva az életüket, begyújtott a sparheltba. Csak gyorsan, egy kis puliszkát!-suttogta szinte magának. Közben két kis lurkó kiszökött a dunna alól. Nem  bírtak aludni, kimentek hát anyjukhoz a konyhába. Mentek vissza!-ripakodott rájuk az anyjuk. Sehogy sem bírta azonban rávenni őket. A lábos felé nyúlt, mikor az első bomba becsapódott a ház közelében. A puliszka a szélrózsa minden irányába fröcsögött végig a konyhán. Gyorsan! Ide, ide a konyhaasztal alá!-ide bújjatok!-kiáltotta a fiatalasszony. Megindult a szoba felé, hogy kihozza a tőbbieket, de azok már ott álltak az ajtóban. Ekkor csapódott be a második bomba. Az egyik, 4 éves forma kisfiú ijedtében felállt. Azaz csak állt volna, szűk volt a hely az asztal alatt. Jól beleverte a fejét, fel is repedt a bőre a  hajas résznél. Nem sírt, annál jobban félt. 

Egész este,  éjjel nem szólt, látszott, sokkos állapotban van.Másnap, mikorra minden elcsendesedett, végre kibújt az asztal alól. Megsimította édesanyja szoknyáját, majd megkérdezte:ééédesaanyám véége van? Az anya szeme könybe lábadt. Igen kisfiam, most vége van. Siratta az életet, a reményt egy jobb jövő reményét, és a fiát. Mikor férje hazaérkezett a határból, nem mondott neki semmit. Rájött az magától is. Undorodva húzódott el a fiától. Arrafelé falun szégyen volt hibásnak, fogyatékosnak lenni. Kizárták, kiközösítették azt, aki nem volt ép. Az apa pedig nem akarta, hogy a falubeliek a szájukra vegyék a családját, vele együtt őt is. Neki kellett az a pozíció, amiben eddig élt. Adtak a szavára, figyeltek rá, tisztelték, vagy legalábbis ezt mutatták. Nem kellett otthon szólnia, hogy ne mutatkozzon a fiú a faluban. Az anya es a fiú tökéletesen érezték, tudták, mit vár el tőlük. Ennek ellenére az apában napról napra nőtt a feszültség. Teljesen elhidegült, elidegenedett fiától.Az asztal alja a gyermek kedvenc búvóhelyévé vált, oda bújt el a világ elől. Már kamasz évei végén járt, mikor egyik este kiábálást halott a konyha felől.. Az apja veszekedett édessel, majd pofon is csapta. A fiú szélvészként repült anyja felé. Eléállt, és így szólt: nnnne bbántsa  éédest! Ne mmerészelje! Az apa keze megállt a levegőben. Majd egy pillanatnyi szünet után jól hasba rúgta gyermekét. Takarodj előlem te kis dadogós! A kamasz hétrét görnyedve vért hányt. Mikor magához tért, nekiment az apjának. Hosszú-hosszú évekig nem látták egymást ezután.

Kategória:Élet, Történelem