Perzsi.blogja(novella,vers ,elbeszélés)

Szőkésbarna haja, tengerzöld szeme mágnesként vonzotta a tekinteteket. Az apró, vékony kis Márknak olyan kisugárzása volt már most, 9 éves korában is, mint kevés felnőttnek.A  figyelem, az érdeklődés középpontjában állt többnyire.Áradt belőle az erő, a bölcsesség. Tekintete azt üzente:már felnőtt. Most azonban más miatt nézték. Az évnyitó ünnepségen csakúgy, mint minden ünnepségen az osztálysorban elöl állt. Így mindenki láthatta , hogy a jobb karja végig be van gipszelve. Kíváncsian méregették, találgattak. Márk ebből semmit nem vett észre. Üveges tekintettel nézte a tömegben azt a két embert, akik elkísérték őt az ünnepségre. A piros bĺúzos, mosolygó nőt, és a közönyös , hórihorgas férfit. Apját nem látta a tömegben, igaz nem is kereste.Szoktatta magát a hiányához...

Azon a sorsfordító, ominózus nap délutánján Márk izgatottan készülődött az énekkari próbára.Örült, hogy apja kivételesen nem gördít akadályt az útjába. Hányszor, de hányszor elmondta a fiának, hogy nem férfihoz illő a kornyikálás. Hogy válasszon inkább valami sportot, mint anno ő, a dzsúdót.Kis nyámnyila!-vágta fia fejéhez minden adandó alkalommal. Kis anyámasszony... , de itt elharapta a folytatást. Ketten éltek a lakásban, anyja még csecsemőkorában elhagyta Márko t.Béla targoncásként dolgozott egy nagyvállalatnál,napi 12 órában, kevés  ideje maradt a fiára. Már az is kegynek számított, hogy egyáltalán  engedélyezték neki a folyamatos nappali műszakot.Az állandó monoton életvitel, az elhagyatottság, a felelősség, felőrölték az idegrendszerét. Mosolytalan emberré vált, aki hétvégeken a pohár fenekére is nézett. 

-A kis klubhelyiség nem volt messze tőlük, két háztömbnyit kellett csak sétálnia.Fontos volt neki ez a próba. A város legjobb énekkarosai jártak ide, egy rádiófelvételre próbáltak, készültek. A nyári szünetben nehezebb volt megszervezni a próbákat, de akinek számított ez a lehetőség, az mind ott volt.Nem akart elkésni.  Félig futva tette meg az utat. A bokros részen majdnem hasra esett, annyira igyekezett.Megdöbbenve állt meg. Egy embert látott a bokrok között feküdni, akinek a lába a járdára lógott. Nem mozdult. Márk körülnézett, de rajta kívül csak két ember volt az utcán. Jóval messzebb tőle, a postánál ácsorogtak.Lehajolt a fekvő emberhez. Bűzös lehelet csapta meg az orrát. Ez a szag ismerős volt. Az alkohol förtelmes bűze, s valami más, csípős, szúrós  szagot is érzett.Legszívesebben elfutott volna. Mégis, gépies mozdulatokkal, óvatosan megmozdította a férfit.Hiába szólongatta, keltegette, a férfi nem reagált. Ahogyan a suliban tanították, stabil oldalfekvésbe tette a magatehetetlen testet. Mire végzett, csatakokban ömlött róla a víz. Összeszedte magát, s a posta felé futott, segítséget hívni.A mentők hamar megérkeztek. Miközben ellátták a férfit, a mentőtiszt elbeszélgetett Márkkal. Megdicsérte, s megígérte neki, hogy egyszer belülről is megnézheti alaposabban a mentőautót, a felszerelést.

A próbáról elkésett. Már vége volt, mire odaért. Természetesen megértették, miután elmesélte, mi történt.Tetszik amit tettél!-szólt hozzá egy copfos kislány, akit gyakran látott a próbákon.Annyira belemerültek a beszélgetésbe, hogy észre sem vették, majdnem 8 óra van.

A lakásban szólt a tévé. Márk egyedül vacsorázott. Nem magyarázkodott, minek is tette volna, hisz apját úgysem érdekelte sosem, hogy merre jár. A kiosztott feladatokat elvégezte, ez volt a lényeg.A szobájába lépve bivalyerős kezek ragadták meg.Hol voltál? Mit képzelsz magadról? -üvöltötte az apja, majd egy lendülettel a fal felé hajította a fiát.Nem érzett fájdalmat. Annyira megijedt, hogy sokkot kapott.Összekucorodva, a földön ülve töltötte az éjszakát.Reggel, mikor a fürdőszobába ment, megnyugodva észlelte, apja nincs már otthon. Most már fájt a karja. Bekopogott a szomszédhoz, mert nem tudta, milyen fájdalomcsillapítót vehet be. Julcsi néni rögtön látta , hogy nagy a baj. Kihívta a mentőket. Az ismerős mentőtiszt érkezett ki.Megdöbbenve vizsgálta meg Márkot. Nyugtatgatta, fájdalmat csillapított, majd átkarolva a fiút, lekísérte a mentőautóhoz. Neki kevés meglepetést okozott már az élet, de az ilyen helyzetekre még mindig nem volt felkészülve. Nem is lesz. Útban a kórházhoz végig dicsérte Márkot. Elmondta neki, hogy megmentette annak a férfinak az életét. Ha akkor  otthagyja a  bokrok alatt azt az embert, akkor az ma már nem él.Hipoglikémiás volt, azért ájult el. Ha nincs ellenedre, megosztom a történetedet. Becsületedre válik.-szólt mosolyogva  a mentőtiszt.  A traumatológián megállapították, két helyen is elrepedt a karja. A vállánál, és a felkarcsontjánál.Begipszelték. Közben kikérdezték, hogyan sérült meg. Nem akart, nem tudott hazudni. Már nem. Mikor hazaért, apja egy futó pillantást vetett rá. Észrevette a gipszet, de semmit nem kérdezett.

Pár hét múlva,szombat reggel ,hosszas csöngetésre ébredtek. Egy piros blúzos nő, és egy hórihorgas férfi állt az ajtóban. A gyámügyi hivataltól jöttek.

Kruth közönyösen szemlélte az űrt. Régóta élt ebben az űrhajóban. Minden napja ugyanúgy telt el, mint az előző. A laboratórium egyik vezetője volt. Ő volt felelős a klónok kifejlesztéséért, azok tökéletesítéséért. Hozzátok be Maint!-szólt parancsolóan. Szája mozdulatlansága ellenére a többi egyed szolgaszerűen engedelmeskedett neki. Main engedelmesen közeledett. Hívtál. Mi okból?-kérdezte telepatikusan. Igen. Itt az ideje, hogy megtudj pár dolgot a célbolygóról, ahova nyersanyagért megyünk.- közölte Kruth. A bolygóról mindent tudsz, a lakói érdektelenek, a lelőhelyet fogom megmutatni a  képernyő kijelzőn. Várj! Mielőtt rátérnél, kérdeznék azért pár dolgot. A bolygón élőkről.Hol tartanak? Mit hisznek a keletkezésükről, a létezésükről? Mit tudnak rólunk?-érdeklődött Main. Nem tudom miért foglalkoztat ez téged, de legyen. A fejlődésüknek még igencsak az elején járnak, a létezésükről sok elképzelésük van, a keletkezésükről pedig a többség úgy hiszi, hogy a Mester alkotta őket, saját képmására. Teremtőnek, Istennek hívják őt. Ó, hát még csak ennyit tudnak?- sóhajtott csalódottan Main. De miért?  Van egy könyvük,az abban leírtak többségét készpénznek veszik., s sokan igyekeznek aszerint élni.-mondta a tanító. Azt a könyvet ismerem. Lehívtam az archívumból. Elképesztő, hogy a nyilvánvaló jeleket sem ismerik fel benne. Hogy bele sem gondolnak, hogy a Mester miként tudott egy a semmiből megteremtett hímnemű bordájából nőneműt teremteni. Hogy az első párból hogyan lett rövid idő alatt rengeteg egyed. Hogy miként lehetséges az, hogy többféle faj alakult ki. Fekete, sárga, fehér, masztic, s egyébb bőrszín. A vércsoportok, különbözősége, az RH faktorok  ordító sokasága, semmi nem jelez nekik. De még a fiú fogantatása sem, a képességei sem. Ezért vagyok kíváncsi rájuk tanitóm.- szólt Main. A kíváncsiságod hagyatkozzon az archívumra, a bolygóra nem mehetsz le. Már csak azért sem, mert azok az egyedek fertőzőek.Ez parancs!-jelezte határozottan Kruth. Elmehetsz, holnap megérkezünk, s a nyersanyag beszerzését te fogod koordinálni. Idefentről.Main biccentett, s elhagyta az irányítótermet.

Kruth hosszasan nézett utána, majd igyekezett a gondolatait kordában tartani:Ha tudnád, hogy te is csak egy klón vagy! Ha tudnád,... nem, azt sosem tudhatod meg...S mást sem.

Megcsinálta! Mégis volt mersze hozzá, és sikerült! Maint valami szokatlanul jó "érzés" járta át. A kis kabin egy ligetes részen landolt. Main óvatosan nyitotta ki a zsilipeket. Az archívum szerint, a földlakók veszélyesek. Ha elkapnak egy idegent, bezárják, és kísérleteznek rajta. De hiszen mi is ezt tesszük minden egyes fajjal, akik mások mint mi! Most először gondolkodott el ezen. A csalitosból kilépve egy kis fából épített házat pillantott meg. Arrafelé indult el. Már kezdett sötétedni, s valahol el kellett bújnia.  Gyorsan vágódott be egy bokor mögé. A ház előtt két ember ült, egy padfélén, amit a lábukkal hajtottak. Main figyelmét nem kerülte el, hogy világítanak. Mint az égen a csillagok. Mindketten más színűek, de fénylenek! Csodaszépek! Nem értette mi a jelenség oka,erről nem írt az archívum.Mikor az emberek bementek a házba, Mainnak sikerült belopóznia a pincébe. Mint a filmekben, pont olyan volt a helyiség. Mosógép, rég nem használt bútorok, ruhák, kacatok. Otthonosan elrendezve, mintha egy lakható mosókonyha lenne. Jó lesz itt nekem.- gondolta Main. Innen tanulmányozhatom őket. A lépcső feljáróhoz imbolygott. Szokatlan volt a vékony, satnya kis testének a gravitáció. A nappaliból beszélgetés szűrődött ki. Mike! Ne tedd ezr! Ne menj el! - kiáltotta sírva Melanie. A fénye egészen vakító vörös volt, ami hullámzott körülötte, s hol halványodott, hol karmazsin színűre váltott. A vörös összes árnyalata ott pulzált a nő körül, s a levegőnek feszültség illata volt. Kintről motorzúgás hallatszott. A férfi elhajtott, hátra sem nézve. Melanie keservesen zokogott. Main majdnem leleplezte magát. Valami különös indíttatásból kifolyóan vigasztalni akarta a nőt. Eddig azt sem tudta, mi az a vigasztalás. Lehet, hogy már megfertőződött? Órák teltek el,míg Mike végre visszajött. Most kékeszölden világított. S rózsaszínes lila fény is vibrált körülötte, a hastájékon pedig narancssárgás, vöröses volt. Olyanok, mint a szivárvány. Minden színből van körülöttük, s az érzéseik szerint váltakoznak a külső burok színei.  Main fáradhatatlanul leskelődött tovább. Mike az ágyhoz lépett, s simogatni kezdte az alvó Melanie haját. Ne haragudj drágám! Nem kellett volna kiabálnom veled. Csókolni kezdte a nőt. Egyre hevesebben, követelőzőbben. Pillanatok alatt a földön hevertek a ruhák. A két test eggyé vált. Main izgatottan nézte őket, a pulzáló színek kavalkádját, a levegő illatát, és... és azt az óriási szín, fény és energiarobbanást, ami a két ember beteljesülését jelezte. Ez, ez a vakító, maghasadáshoz hasonló esemény lett a veszte. Tudatvesztése közben is érezte a kábító sugár jegességét.

Egy eldugott, zümmögő hangot hallató helyen tért tudatához. Rögtön tudta, hogy az űrhajón van. Valahogy sejtette, nem lesz nekik akadály a holléte felderítése. De ez a helyiség ismeretlen volt számára. Körbekémlelve arra jutott, hogy egy ismeretlen laborban van.Miért ide hozták? Hol van a tanító? Ordítanak a gondolataid.-hallott egy hangot a fejében. A tanítód küldött ide. Ez itt a megsemmisítő. Main nem lepődött meg. Persze, hisz súlyos szabálysértést követtem el, ráadásul megfertőződtem. A szabálysértésért nem jár likvidálás. De a másikért igen. A másikért? Nem elég az elkülönítés? - reménykedett még Main. Te még mindig nem érted? A lent megszerzett tapasztalataidért, a tudásért kell bűnhődnöd. S mert a gondolataid végig azt ordították, hogy ember szeretnél lenni.Main elméje tisztulni kezdett. Ha képes lett volna rá, elsápadt volna. Ott lent... ott látta, igen látta az összefonódó testeket. S látta az ágyék feletti részt. Azon egy kör alakú sebhelyet. Neki nincs olyan. Pedig a tanító azt mondta, az ember az ő művük. Hogy a saját képükre... Hogy ők már tökéletes példányok, míg az ember selejt. Selejt, mert az érzelmi, pillanatnyi döntései befolyásolják az egyén egész életét, és a bolygó létét. Hogy pusztítják a környezetüket, kizsákmányolók. Main végre rádöbbent. Ő egy klón . Egy jól megalkotott klón, akit munkára teremtettek, nem gondolkodásra. Megadóan fordította félre a fejét. Tedd a dolgod. Ekkor meglepő kérdés hangzott el.Férfi vagy nő szeretnél lenni?

Csilla alig látta a könnyeitől a fényképet. Gyűrött volt és kopott, most már könnyáztatta is.Egy gyönyörű férfit ábrázolt. Azt a férfit, akit ő elvakultan szeretett. Élete első szerelme volt. Azt hitte, sosem fogja tudni nem szeretni. Tévedett.

A kertkapu halkan nyikordult meg. Szinte csak lehelte magából azt a kicsi hangot, ami tudatta a lánnyal, hogy a fiú a szomszédban hazaért. Az éj kellős közepén lopakodott a házba. Nem volt már kamasz, de még felnőtt sem. Éjfélre ígérte magát, hajnali 3 óra lett belőle. Hiába na, hajtotta a vére. Otthon illedelmes fiúnak tűnt, miközben a valóságban félelmetes ragadozó volt.Akit akart, azt megszerezte magának. Tehette, tette is. Impozáns külsejének, erős termetének, angyalian tiszta szemének kevesen tudtak s akartak ellenállni. Csillát féltékenység mardosta. Biztosan megint nőnél, nővel volt. Nem tudott elaludni. Reggel karikás szemekkel ment a konyhába. Apja, aki tudta, hogy szerelmes Áronba, gúnyosan förmedt rá. Ne vágj ilyen világfájdalom képet! Nem tudta kezelni lánya érzelmeit, s úgy gondolta, jót tesz, ha igyekszik kiverni  Csilla fejéből a fiút. Kint a kertben rengeteg munka volt. Mindkét fiatal megfogta a munka végét. Áron természetesen észrevette a lány vonzalmát, de mindig elkerülte őt. Fájt ez Csillának,. Évek kellettek hozzá míg úgy ahogy , csillapodott a fájdalom. El sosem múlt. Sok sok évvel később találkozott a férfival. Mindketten alaposan megváltoztak. Más, nagyon más lett a férfi. Ugye tudod, hogy annak idején tetszettél nekem?Hogy sokat gondoltam rád?-kérdezte Áron. Nem, nem tudtam.- felelte Csilla elképedve. Talalkozzunk jó?Beszélgetünk, aztán majd alakul valahogy. Talán egy kis etyepetye is belefér majd. -vigyorgott magabiztosan a férfi. A nő ereiben megfagyott a vér. Nem az ajánlattól leginkább, hanem saját magától. Attól, hogy képes lett volna engedni. Napokig tépelődött. A be nem teljesült szerelem képessé tette volna arra, hogy minden józan ész ellenére belemenjen egy méltatlan helyzetbe. A szíve és az esze harcolt.

Hogy nem történt semmi, nem csak rajta múlott. A férfi ismét eltűnt. Úgy, mint régen. Csilla pedig nézte azt a gyönyörű arcot a képen, s nem értette, hogy lehet ilyen kristálytiszta szeme egy kalandornak.Egy kalandornak, akit ő Istennek látott és hitt. S ekkor felcsendült a fejében rég elhunyt apja kedvenc mondása:"Hinni a templomban kell!"

Aaron görcsösen rándult össze. Új volt neki ez az érzés. Maga az érzés, mint olyan, félelemmel töltötte el. Félelem? Már a szó is hátborzongató. Épp elégszer látta odafentről. Lassan feltápászkodott. Testét kisebb nagyobb sebek borították. Némelyik vérzett is. Milyen különös dolog ez is! Pirosas,és kissé édeskés, fémes ízű. Igen, megkóstolta. Itt minden olyan új. Pedig évezredeken át figyelte őket. Az embereket. Hogyan élnek, mit miért tesznek. A mai napig nem tudta kiismerni őket. Mindig felfedezett valami újat bennük.Óvatosan lépkedett a kertes házak utcáján. Itt nehezebb eltűnni, ha valakinek szemet szúrna

Csecsemősírásra lett figyelmes.  Tétovázott, de a kínzó tudásvágy, az ismeretek gyarapítása miatt érzett kíváncsiság győzött. Pontosabban mérlegelt. A kockázati tényezőket számlálgatta. Miután nem számított végzetes veszélyre, belesett a kerítésen.Egy apró mózeskosárban göndör, barna hajú kislányt pillantott meg, az udvaron Szelídgesztenye színű kis szemecskéiben fájdalom ült. Aaron látta ezt a kifejezést elégszer, sőt, többet is a kelleténél. Tudta, a pici  jó ideje lehet már egyedül, s elhagyatottnak érzi magát. Bizonyára már éhes és szomjas is.De hol lehetnek a szülők? A leglogikusabb dolgot cselekedte. Becsengetett.Sokszor csengetett. Nem jött ki senki. Ekkor becsengetett a következő házba. A szomszédnak nem kellett semmit mondani, futva sietett segíteni. Későn.Az idős hölgy, a nagymama már nem élt.  Az események felgyorsultak. Megérkezett az anyuka, szinte egy időben a mentővel és a rendőrökkel. Míg Aaront kihallgatták, végignézte az emberek reakcióit. Ez az, ami annyira elbűvölte.  Ott, fent, kedvenc szórakozása volt, hogy tippeket, fogadásokat kötött magával. Néha nyert, de sokszor nem. Hiába olyan "egyformák", mégis, ahányan vannak, mind-mind más.Szokatlan  volt csak az újonnan jött érzéseire hagyatkozni. Meztelennek érezte magát, hiszen itt lent nem hallotta a gondolatokat.Észrevétlenül akart távozni, de az anya, Ancsika megállította. Kérem, ne menjen el! Szeretném megköszönni a segítségét! Ha ön nem jár erre... Tudja, csak késő este értem volna haza a munkából. Hárman élünk itt. Éltünk.- sírta el magát a nő. Nem tudom, hogyan tovább. Dolgoznom kell, de hova teszem addig Pancsikát? Beletelt még jó 3 órába, mire elcsendesedett a ház. Aaron megetette a picit, ellátta és lefektette. Nem a művelet volt új neki, azt a memóriája tökéletesen rögzítette és tárolta. Az érintés, a szagok, a valós, tudatos szemkontaktus, ez mind-mind elementáris erővel hatott rá. Mennyi, de mennyi ember nézett már szembe vele! Csakhogy senki sem tudta, kit, mit néz, s azt sem tudták, hogy ő nézi és látja őket.Most a kicsi Panna viszont tényleg őt nézi, és látja is...

Már több mint  hét  éve élt velük, hátul a nyári kislakban. Ancsival úgy beszélték meg, hogy szállás és ellátás fejében Aaron lesz a kislány bébiszittere. Napi 13 órán át voltak együtt, csak kettesben. A férfinak ez kapóra jött. Megfigyelhette, hogyan fejlődik egy ember lelke. Gyakran látta, hogy már a zigótába beleinplantált lélek  növekszik, de hogy miként, azr még sosem látta a maga teljes valójában. Így,ebben a formában nem. Eddig csak láthatatlanként adhatott hozzá a lélekhez, ott ahol igényelték, most azonban  teste is volt hozzá. Teste, és fizikai valósága, kézzelfogható tettei szépen gyarapították a két nő lelkét. Öröm volt magát, a gondolatait felfedezni a pici lányban. A szavaiban, tetteiben. Okos, talpraesett leányka lett, aki örömmel készülődött az új tanévre..De még előtte izgatottan várta a szülinapi buliját. Aaron különös meglepetéssel készült. Egy üres , vastag naplót vett Pannának, mellé pedig matricákat, és egy játék a betűkkel társasjátékot. A nagy nap estéjén , bármilyen izgatott is volt a kislány, Aaron mégis csak akkor adta át az ajándékot, mikor mindenki elment már. Panni kérdőn nézett a férfira. Ezekkel mit kell csinálnom?  Szeretném, ha magad jönnél rá.- felelte a férfi. Mikor eljön az ideje, tudni fogod.  Ezen az estén Ancsika egyedül fektette le a lányát. Mire a kertbe ért, Aaron már mindent elpakolt. A nő hálás tekintettel köszönte meg, és finoman megérintette a karját. Ne, kérem ne. Sosem kérdezte ki vagyok, honnan jöttem.Nem kellett.-mondta a nő. Az első pillanattól kezdve tudtam, különleges élőlénnyel van dolgom. Különben nem kértem volna, hogy legyen az életünk része. De még most sem tudja, ki is vagyok. Sok mindent bevállaltam ezalatt a 88 hónap alatt, de ez meghaladja az erőmet.Aaron a  gyerekszobába ment, és lassan magába szívta a szoba és a kislány illatát. Tengernyi, kincset érő élménnyel,de nehéz lábakkal indult kifelé.Visszament Ancsihoz..El kell búcsúznom, nem maradhatok tovább.Nem akartam Pannit elszomorítani, főleg a mai napon nem.Kérem köszönjön el tőle a nevemben.A nő szeme megtelt könnyel. Szó nélkül ölelte át a férfit, majd hirtelen kiszakította magát a karjaiból, és a házba rohant.

Másnap reggel a kicsi lány hiába kereste a barátját.Anya,Aaron hol van? El kellett mennie. Kérte, mondjam meg neked, hogy szeret, és ne haragudj rá. Mindig veled, benned lesz. Tudom anya.-szólt a kislány. Már tegnap tudtam, hogy el fog menni. Láttam a szemeiben.- Fent, a végtelenben, halkan zümmögött a számítógép. Aaron a monitoron át látta a fogadott családját. Látta a nőt, azt a nőt, aki egy felbecsülhetetlen mondattal köszönte meg létezését, mikor  élőlénynek, különleges élőlénynek titulálta őt. Látta ahogyan Panni minden este beragaszt a naplóba egy matricát, és szépen , gyöngybetűkkel levelet ír.:Kedves Aaron!...

A kis öregasszony lassan lépkedett az ágya felé. Tulajdonképpen még nem is volt öreg, 60 éves sem volt. Az átváltozás mestere volt. Az élet tette ilyenné. Ha figyelmet, szeretetmorzsákat kapott, vagy dobtak felé, akkor akár 45 évesnek is  tűnt, viszont, ha bántották, mellőzték, képes volt 65-70 évesnek is tűnni. Csörsz. Igy becézték a környezetében. Ezt még egy régi ismerősétől kapta, aki a csirsz , csirió helyett így köszöntötte egyszer. Az évek folyamán lett ebből, Csörszike, majd Dzsörzike is, végül Dörzsike, mint a mosogatószivacs. Így passzolt össze az élete a nevével. Kevés pénzből tengődött, segítség nélkül éhenhalt volna. Mégsem volt elégedett. Nem a pénz, nem az élelem volt mi éltette, hanem a szeretet. Amiből sosem kapott. Nemhogy elegendőt sem, de minimálisat is alig. Többnyire magában kereste a hibát, de néha fellázadt, s az üres lakás falainak kiáltotta: Nem vagyok rossz, nem ezt érdemlem! Szégyelte ilyenkor magát, hiszen annyi, de annyi ember él egyedül, magányosan! Olyanok, akik hozzá hasonlóan nem kellenek senkinek. Akit szívesebben látnának már az újságok gyászrovatában, mintsem az élők között. Mégis, még kereste azt, amiért jobb neki itt, mint ott. Egészen addig, míg...

Közeledett a hétvége. 2 hete minden nap lázasan kereste a lehetőségeket, mit vegyen csekély pénzéből a pici unokájának? Nem könnyű feladat, hiszen mindene megvolt a gyereknek. Annak a kicsinek, aki ösztönösen vonzódott nagyanyjához, mert könnyen szót értett vele. Aki szívta magába a nagyi szavait, és kíváncsian érdeklődött mindenről, amit az idős felmenője mondott neki. Törte a fejét, kínlódott, aztán úgy döntött, süt egy különleges tortát. Olyant, amivel mind a három embernek kedvez. A picinek, és a szüleinek. Különleges tetejűt szeretett volna alkotni. Kék zseléset, amiben marcipán halak úszkálnak, békalencsés környezetben. Bízott benne, hogy meg tudja csinálni. Hiszen beleteszi majd a szívét is!Azt a szívét, amit napok óta egy jeges kéz markolt. Markolta, és közben azt suttogta a fülébe: úgyis kihagynak!És ő mégis készülődött, hátha van számára is hely...

Eljött a várva várt vasárnap. Kora reggel kimérte a tortához való összetevőket. Marcipánt nem kapott, így más megoldáshoz kellett folyamodnia. Ekkor csengettek. Idősebb gyermeke állt az ajtóban. Egy doboz fagyival a hóna alatt, amivel igazán meglepte Csörszit. Szívét melegség öntötte el, mígnem meglátott egy doboz ajándékot a hóna alatt. Kérdeznie sem kellett, tudta kié az ajándék. Na, megyünk, ma van manó szülinapja, oda vagyunk hivatalosak. Csörszi nem szólt semmit. Nem szólt, nem tudott. Torkában akkora gombóc volt, hogy levegőt sem kapott, nemhogy hang jöjjön ki a torkán. Ekkor, csak ekkor jutott el az agyáig, hogy őt meg sem hívták...