Perzsi.blogja (novella,vers ,elbeszélés)

A pihenőhelyiségben vágni lehetett a füstöt. Hiába volt kijelölt dohányzó, a legtöbb irodista ezt a helyiséget használta. Juli nem dohányzott, nem is szeretett ide bejönni. Amilyen gyorsan csak tudta, felforralta a teavizet, amit már az épület előtti padon fogyasztott el. Különcnek tartották érte.Gyomorgörcse egyre csak fokozódott,hiszen az irodavezető behívatta megbeszélésre.

Roland fel sem emelte a tekintetét, mikor Juli belépett a szobába.

Tanácstalanul toporgott, hiszen nem kínálták hellyel.Az asztalon dossziéra figyelt fel, amin az ő neve állt. Rossz érzése támadt. Öt perc. Ennyi kellett ahhoz, hogy munkájáról dicshimnuszt zengve, mégis kirúgják. Ennyi kellett ahhoz hogy munkanélküliként átmenetileg kilátástalanná váljon az élete. Az asztalához érve, míg összepakolta kevés holmiját, visszagondolt az itt eltöltött hónapokra. Minden olyan jól kezdődött...

A koncert tökéletes volt. Juli örült,hogy Mari,a lakótársa elrángatta a négy fal közül. A főiskolán padtársak voltak,jó barátság fűzte össze őket. Szinte már testvérek voltak. Mindketten kisvárosból kerültek fel Budapestre,így könnyebben megértették egymást. A suli utàn  rövid időre elszakadtak egymástól. Mari hazaköltözött,de fél év múlva felhívta Julit. Segíts kérlek!Kaptam munkát Pesten,de kell hozzá egy lakcímkártya,ottani lakcímmel. Julinak ez kapóra jött. Gyere ,lakj velem! A társbérlőm elköltözött,s drága nekem egyedül az albérlet. Így,a sorsnak köszönhetően,ismét együtt voltak. Julit a gondolataiból egy gitárakkord ébresztette fel. Mosolyogva nyugtázta,hogy barátnője nem tétlenkedett. Régóta tetszett neki a gitáros,s lám most már neki szól a zene. Észre sem vette,hogy a hangfalak mögül ,két acélszürke szempár figyeli.Gyorsan telt az idő, de a  koncert így is elhúzódott. Mari!-kiabált egyre izgatottabban,gyere,lekéssük az utolsó buszt! Majd én hazaviszlek.-szólt egy érdekesen izgató hang Juli háta mögött. Hirtelen perdült meg,majdnem sikerült fellöknie a fiút. Ne ilyen hevesen "kisasszony".-mondta mosolygós hangon a férfi. Tibor vagyok,mutatkozott be,miközben még mindig mosolygott. Érdekes,a szürke szín hideg,mégis,ennek a férfinak mennyi melegség van a tekintetében!-mélázott el Juli. Esetleg... Jaj, ne haragudj,Juli vagyok!-ocsúdott fel a lány. Köszönöm az ajánlatot,de a barátnőmmel jöttem.Tudom,de ő már elment Gyurival,kicsit kettesben akarnak maradni.Engem kért meg,hogy szóljak neked. És én szívesen hazaviszlek.Juli habozott,végül elfogadta az ajánlatot. Az a szempár megnyerően csillogott.  Mikor megpillantotta a motrot,leblokkolt. Félt a motroktól. Ült már rajta, le is esett róla,menet közben s  törte össze magát.Nem érezte magát biztonságban. Nem-nem, fel nem ülök erre.-suttogta,szinte csak magának.Tibor azonban meghallotta. Gyere,ne félj,még sosem hagytam el senkit. Ez,pont ez a mondat nem hiányzott!Juli remegni kezdett. Tibor most már aggódva nézte. Sejtette,tt komoly dolog történhetett. Tudod mit? Menjünk gyalog,ha nem vagy fáradt. Útközben beszélgethetünk. Hazafelé sok minden szóba került. Tibor hangtechnikusi munkájáról mesélt,Juli pedig a munkahelyéről,s az álmáról,hogy egyszer rendezvényszervező lesz. Arról,hogy miért fél a mortokról,egy szó sem esett. A kapuban megnémulva ácsorogtak még kicsit,majd jó éjt kívànva elköszöntek egymástól. Majd hívlak!-szólt vissza Tibor. Juli csak csendben,mosolyogva  bólintott. Nem merte remélni,hogy a férfi betartja a szavát. Ezért kellemesen meglepődött,mikor három nap múlva hívta őt a szépszemű. Kicsit zsúfolt az életem most a koncertek miatt,de szeretnék majd találkozni veled,ha engeded. Addig is,felhívhatlak néha?Persze,nagyon várom.-felelte Juli.

A munkahelyén mindent elvégzett,minden nem szeretem munkát rásózhattak,bírta,csinálta,s még mosolygott is hozzá. Boldognak érezte magát,szárnyalt,kivirult. Lerítt róla,hogy szerelmes. Szerda délelőtt   feszült volt a hangulata.Már négy napja nem hívta fel Tibor. Aggódni kezdett. Gondolatai elkalandoztak,meg sem hallotta,hogy szólongatják. Juli!Ébresztő!-kocogtatta meg az asztalán egyik nagyhangú,agyonsminkelt  kolleganője a tollát. Hagyd már!-replikázott a másik kollega,nem látod,hogy szerelmes? Mikor lesz az esküvő?-ugratta ,elhúzott szájjal. Esküvő?-nevetett fel gúnyosan a kikent nő. De hisz EZ egy nővel él együtt. Biztos ő is olyan... olyan szivárványos.Tudod... nevetett fel harsogva,a többiek megelégedésére. Juli nem tudott megmozdulni,szólni sem.Lefagyott. Mikor kicsit összeszedte magát,kiment az épület elé. Ekkor megszólalt a telefonja. Tibor volt az. Egyszerre érzett örömet,és kétségbeesést. Habozott,végül felvette a telefont. Hagyta,hogy Tibor beszéljen. Ő most nem tudott,nem akart megszólalni. Nem felejtettelek el,csak szólni akarok,még három napig távol leszek. Győrben van most a zenekar. De hétfőn találkozunk. Jó? Túl josszú volt a csend. Baj van?-kérdezte a férfi. Nincs,csak elgondolkodtam-hazudta Juli. Elköszönt,és visszament az asztalához. Még csak 13 óra van,valahogy ki kell bírnia a hátralévő három  órát. A mosdóba sietett,nem bírta tovább sírás nélkül. A telefon kitartóan csörgött. Végül felvette. Nem akarta a férfit terhelni,mégis kibuktak belőle a szavak. Akadozva,de elmondta mi történt délelőtt,s hogy bánnak vele hetek óta a munkatársai. Tibor nyugtatgatta. Majd kitalálunk valamit. Ólomlábakon cammogott az idő,de csak véget ért a munkaidő. Utolsóként lépett ki az ajtón. El akarta kerülni a többieket.A buszmegálló felé indult,mikor hosszas dudálás verte fel a csendet. A hang irànyába nézett,s meglepve vette észre,hogy Tibor elé jött. Motorral. Szinte repült felé. Nem érdekelte a sok kíváncsi pillantás,nem érdekelte a motor,csak Tibor ,és hogy minél előbb eltűnjön innen. Szó nélkül ült fel a férfi mögé. Hazaérve fáradtan dőlt le. Hogy kerültél a munkahelyem elé?-kérdezte elhaló hangon. Úgy éreztem,melletted a helyem.A fiúk megértettek,nem tartottak vissza. De hát az esti koncert..aggódott Juli. Megoldják.-szólt Tibor. El kellene gondolkodnod azon,hogy munkahelyet válts. Szeretnék,de csöbörből vödörbe?Még van fél évem hátra a rendezvényszervezői tanfolyamból. Addig kibírom valahogy. Te tudod,de gondold át-biztatta a férfi. 

És most itt áll,munkanélküliként,és nem érti,miért rúgták ki. Az irodavezető annyit mondott,hogy kollegái szerint összeférhetetlen,de mivel kiváló munkaerő,közös megegyezéssel válnak meg egymástól. Elgondolkodott egy munkaügyi peren,hisz tudta,nem volt joguk kirúgni. De azt is tudta,nem fog harcolni. Tibor ismét elé jött,mikor felhívta és elmondta mi történt.. Most egy szürke Opellel. Gyere szállj be,elmegyünk ebédelni,utána meg a bátyámhoz.Azt hiszem,van számodra egy állásajánlata. Hogyan?Ilyen hamar?De hisz... Ne aggodalmaskodj már,miután beszéltünk felhívtam,ő ajánlotta,hogy keressük  fel. Már öt óra is elmúlt,mikor ebéd utáni sétájukból egy városszéli épülethez értek. Inkább nézett ki raktárnak,semmint irodának. Juli csalódott volt. Tibor làtta az arckifejezésén,nem erre számított. Tudod a bátyám is most váltott. Ma mondott fel,ès jövő héttől minden erejét erre a vállalkozásra fogja fordítani. Ő lesz a cégvezető. Rendezvényszervezői céget alapított. De még sok itt a munka. Hallgasd meg az ajánlatát,s utána dönts. Egy festés alatt álló ajtó előtt apró,gyors csókot lehelt a lány ajkára,majd beléptek a helyiségbe. Juli értetlenül nézett. A szobában,az íróasztal mögött Roland ült.

Szőkésbarna haja, tengerzöld szeme mágnesként vonzotta a tekinteteket. Az apró, vékony kis Márknak olyan kisugárzása volt már most, 9 éves korában is, mint kevés felnőttnek.A  figyelem, az érdeklődés középpontjában állt többnyire.Áradt belőle az erő, a bölcsesség. Tekintete azt üzente:már felnőtt. Most azonban más miatt nézték. Az évnyitó ünnepségen csakúgy, mint minden ünnepségen az osztálysorban elöl állt. Így mindenki láthatta , hogy a jobb karja végig be van gipszelve. Kíváncsian méregették, találgattak. Márk ebből semmit nem vett észre. Üveges tekintettel nézte a tömegben azt a két embert, akik elkísérték őt az ünnepségre. A piros bĺúzos, mosolygó nőt, és a közönyös , hórihorgas férfit. Apját nem látta a tömegben, igaz nem is kereste.Szoktatta magát a hiányához...

Azon a sorsfordító, ominózus nap délutánján Márk izgatottan készülődött az énekkari próbára.Örült, hogy apja kivételesen nem gördít akadályt az útjába. Hányszor, de hányszor elmondta a fiának, hogy nem férfihoz illő a kornyikálás. Hogy válasszon inkább valami sportot, mint anno ő, a dzsúdót.Kis nyámnyila!-vágta fia fejéhez minden adandó alkalommal. Kis anyámasszony... , de itt elharapta a folytatást. Ketten éltek a lakásban, anyja még csecsemőkorában elhagyta Márko t.Béla targoncásként dolgozott egy nagyvállalatnál,napi 12 órában, kevés  ideje maradt a fiára. Már az is kegynek számított, hogy egyáltalán  engedélyezték neki a folyamatos nappali műszakot.Az állandó monoton életvitel, az elhagyatottság, a felelősség, felőrölték az idegrendszerét. Mosolytalan emberré vált, aki hétvégeken a pohár fenekére is nézett. 

-A kis klubhelyiség nem volt messze tőlük, két háztömbnyit kellett csak sétálnia.Fontos volt neki ez a próba. A város legjobb énekkarosai jártak ide, egy rádiófelvételre próbáltak, készültek. A nyári szünetben nehezebb volt megszervezni a próbákat, de akinek számított ez a lehetőség, az mind ott volt.Nem akart elkésni.  Félig futva tette meg az utat. A bokros részen majdnem hasra esett, annyira igyekezett.Megdöbbenve állt meg. Egy embert látott a bokrok között feküdni, akinek a lába a járdára lógott. Nem mozdult. Márk körülnézett, de rajta kívül csak két ember volt az utcán. Jóval messzebb tőle, a postánál ácsorogtak.Lehajolt a fekvő emberhez. Bűzös lehelet csapta meg az orrát. Ez a szag ismerős volt. Az alkohol förtelmes bűze, s valami más, csípős, szúrós  szagot is érzett.Legszívesebben elfutott volna. Mégis, gépies mozdulatokkal, óvatosan megmozdította a férfit.Hiába szólongatta, keltegette, a férfi nem reagált. Ahogyan a suliban tanították, stabil oldalfekvésbe tette a magatehetetlen testet. Mire végzett, csatakokban ömlött róla a víz. Összeszedte magát, s a posta felé futott, segítséget hívni.A mentők hamar megérkeztek. Miközben ellátták a férfit, a mentőtiszt elbeszélgetett Márkkal. Megdicsérte, s megígérte neki, hogy egyszer belülről is megnézheti alaposabban a mentőautót, a felszerelést.

A próbáról elkésett. Már vége volt, mire odaért. Természetesen megértették, miután elmesélte, mi történt.Tetszik amit tettél!-szólt hozzá egy copfos kislány, akit gyakran látott a próbákon.Annyira belemerültek a beszélgetésbe, hogy észre sem vették, majdnem 8 óra van.

A lakásban szólt a tévé. Márk egyedül vacsorázott. Nem magyarázkodott, minek is tette volna, hisz apját úgysem érdekelte sosem, hogy merre jár. A kiosztott feladatokat elvégezte, ez volt a lényeg.A szobájába lépve bivalyerős kezek ragadták meg.Hol voltál? Mit képzelsz magadról? -üvöltötte az apja, majd egy lendülettel a fal felé hajította a fiát.Nem érzett fájdalmat. Annyira megijedt, hogy sokkot kapott.Összekucorodva, a földön ülve töltötte az éjszakát.Reggel, mikor a fürdőszobába ment, megnyugodva észlelte, apja nincs már otthon. Most már fájt a karja. Bekopogott a szomszédhoz, mert nem tudta, milyen fájdalomcsillapítót vehet be. Julcsi néni rögtön látta , hogy nagy a baj. Kihívta a mentőket. Az ismerős mentőtiszt érkezett ki.Megdöbbenve vizsgálta meg Márkot. Nyugtatgatta, fájdalmat csillapított, majd átkarolva a fiút, lekísérte a mentőautóhoz. Neki kevés meglepetést okozott már az élet, de az ilyen helyzetekre még mindig nem volt felkészülve. Nem is lesz. Útban a kórházhoz végig dicsérte Márkot. Elmondta neki, hogy megmentette annak a férfinak az életét. Ha akkor  otthagyja a  bokrok alatt azt az embert, akkor az ma már nem él.Hipoglikémiás volt, azért ájult el. Ha nincs ellenedre, megosztom a történetedet. Becsületedre válik.-szólt mosolyogva  a mentőtiszt.  A traumatológián megállapították, két helyen is elrepedt a karja. A vállánál, és a felkarcsontjánál.Begipszelték. Közben kikérdezték, hogyan sérült meg. Nem akart, nem tudott hazudni. Már nem. Mikor hazaért, apja egy futó pillantást vetett rá. Észrevette a gipszet, de semmit nem kérdezett.

Pár hét múlva,szombat reggel ,hosszas csöngetésre ébredtek. Egy piros blúzos nő, és egy hórihorgas férfi állt az ajtóban. A gyámügyi hivataltól jöttek.

Kruth közönyösen szemlélte az űrt. Régóta élt ebben az űrhajóban. Minden napja ugyanúgy telt el, mint az előző. A laboratórium egyik vezetője volt. Ő volt felelős a klónok kifejlesztéséért, azok tökéletesítéséért. Hozzátok be Maint!-szólt parancsolóan. Szája mozdulatlansága ellenére a többi egyed szolgaszerűen engedelmeskedett neki. Main engedelmesen közeledett. Hívtál. Mi okból?-kérdezte telepatikusan. Igen. Itt az ideje, hogy megtudj pár dolgot a célbolygóról, ahova nyersanyagért megyünk.- közölte Kruth. A bolygóról mindent tudsz, a lakói érdektelenek, a lelőhelyet fogom megmutatni a  képernyő kijelzőn. Várj! Mielőtt rátérnél, kérdeznék azért pár dolgot. A bolygón élőkről.Hol tartanak? Mit hisznek a keletkezésükről, a létezésükről? Mit tudnak rólunk?-érdeklődött Main. Nem tudom miért foglalkoztat ez téged, de legyen. A fejlődésüknek még igencsak az elején járnak, a létezésükről sok elképzelésük van, a keletkezésükről pedig a többség úgy hiszi, hogy a Mester alkotta őket, saját képmására. Teremtőnek, Istennek hívják őt. Ó, hát még csak ennyit tudnak?- sóhajtott csalódottan Main. De miért?  Van egy könyvük,az abban leírtak többségét készpénznek veszik., s sokan igyekeznek aszerint élni.-mondta a tanító. Azt a könyvet ismerem. Lehívtam az archívumból. Elképesztő, hogy a nyilvánvaló jeleket sem ismerik fel benne. Hogy bele sem gondolnak, hogy a Mester miként tudott egy a semmiből megteremtett hímnemű bordájából nőneműt teremteni. Hogy az első párból hogyan lett rövid idő alatt rengeteg egyed. Hogy miként lehetséges az, hogy többféle faj alakult ki. Fekete, sárga, fehér, masztic, s egyébb bőrszín. A vércsoportok, különbözősége, az RH faktorok  ordító sokasága, semmi nem jelez nekik. De még a fiú fogantatása sem, a képességei sem. Ezért vagyok kíváncsi rájuk tanitóm.- szólt Main. A kíváncsiságod hagyatkozzon az archívumra, a bolygóra nem mehetsz le. Már csak azért sem, mert azok az egyedek fertőzőek.Ez parancs!-jelezte határozottan Kruth. Elmehetsz, holnap megérkezünk, s a nyersanyag beszerzését te fogod koordinálni. Idefentről.Main biccentett, s elhagyta az irányítótermet.

Kruth hosszasan nézett utána, majd igyekezett a gondolatait kordában tartani:Ha tudnád, hogy te is csak egy klón vagy! Ha tudnád,... nem, azt sosem tudhatod meg...S mást sem.

Megcsinálta! Mégis volt mersze hozzá, és sikerült! Maint valami szokatlanul jó "érzés" járta át. A kis kabin egy ligetes részen landolt. Main óvatosan nyitotta ki a zsilipeket. Az archívum szerint, a földlakók veszélyesek. Ha elkapnak egy idegent, bezárják, és kísérleteznek rajta. De hiszen mi is ezt tesszük minden egyes fajjal, akik mások mint mi! Most először gondolkodott el ezen. A csalitosból kilépve egy kis fából épített házat pillantott meg. Arrafelé indult el. Már kezdett sötétedni, s valahol el kellett bújnia.  Gyorsan vágódott be egy bokor mögé. A ház előtt két ember ült, egy padfélén, amit a lábukkal hajtottak. Main figyelmét nem kerülte el, hogy világítanak. Mint az égen a csillagok. Mindketten más színűek, de fénylenek! Csodaszépek! Nem értette mi a jelenség oka,erről nem írt az archívum.Mikor az emberek bementek a házba, Mainnak sikerült belopóznia a pincébe. Mint a filmekben, pont olyan volt a helyiség. Mosógép, rég nem használt bútorok, ruhák, kacatok. Otthonosan elrendezve, mintha egy lakható mosókonyha lenne. Jó lesz itt nekem.- gondolta Main. Innen tanulmányozhatom őket. A lépcső feljáróhoz imbolygott. Szokatlan volt a vékony, satnya kis testének a gravitáció. A nappaliból beszélgetés szűrődött ki. Mike! Ne tedd ezr! Ne menj el! - kiáltotta sírva Melanie. A fénye egészen vakító vörös volt, ami hullámzott körülötte, s hol halványodott, hol karmazsin színűre váltott. A vörös összes árnyalata ott pulzált a nő körül, s a levegőnek feszültség illata volt. Kintről motorzúgás hallatszott. A férfi elhajtott, hátra sem nézve. Melanie keservesen zokogott. Main majdnem leleplezte magát. Valami különös indíttatásból kifolyóan vigasztalni akarta a nőt. Eddig azt sem tudta, mi az a vigasztalás. Lehet, hogy már megfertőződött? Órák teltek el,míg Mike végre visszajött. Most kékeszölden világított. S rózsaszínes lila fény is vibrált körülötte, a hastájékon pedig narancssárgás, vöröses volt. Olyanok, mint a szivárvány. Minden színből van körülöttük, s az érzéseik szerint váltakoznak a külső burok színei.  Main fáradhatatlanul leskelődött tovább. Mike az ágyhoz lépett, s simogatni kezdte az alvó Melanie haját. Ne haragudj drágám! Nem kellett volna kiabálnom veled. Csókolni kezdte a nőt. Egyre hevesebben, követelőzőbben. Pillanatok alatt a földön hevertek a ruhák. A két test eggyé vált. Main izgatottan nézte őket, a pulzáló színek kavalkádját, a levegő illatát, és... és azt az óriási szín, fény és energiarobbanást, ami a két ember beteljesülését jelezte. Ez, ez a vakító, maghasadáshoz hasonló esemény lett a veszte. Tudatvesztése közben is érezte a kábító sugár jegességét.

Egy eldugott, zümmögő hangot hallató helyen tért tudatához. Rögtön tudta, hogy az űrhajón van. Valahogy sejtette, nem lesz nekik akadály a holléte felderítése. De ez a helyiség ismeretlen volt számára. Körbekémlelve arra jutott, hogy egy ismeretlen laborban van.Miért ide hozták? Hol van a tanító? Ordítanak a gondolataid.-hallott egy hangot a fejében. A tanítód küldött ide. Ez itt a megsemmisítő. Main nem lepődött meg. Persze, hisz súlyos szabálysértést követtem el, ráadásul megfertőződtem. A szabálysértésért nem jár likvidálás. De a másikért igen. A másikért? Nem elég az elkülönítés? - reménykedett még Main. Te még mindig nem érted? A lent megszerzett tapasztalataidért, a tudásért kell bűnhődnöd. S mert a gondolataid végig azt ordították, hogy ember szeretnél lenni.Main elméje tisztulni kezdett. Ha képes lett volna rá, elsápadt volna. Ott lent... ott látta, igen látta az összefonódó testeket. S látta az ágyék feletti részt. Azon egy kör alakú sebhelyet. Neki nincs olyan. Pedig a tanító azt mondta, az ember az ő művük. Hogy a saját képükre... Hogy ők már tökéletes példányok, míg az ember selejt. Selejt, mert az érzelmi, pillanatnyi döntései befolyásolják az egyén egész életét, és a bolygó létét. Hogy pusztítják a környezetüket, kizsákmányolók. Main végre rádöbbent. Ő egy klón . Egy jól megalkotott klón, akit munkára teremtettek, nem gondolkodásra. Megadóan fordította félre a fejét. Tedd a dolgod. Ekkor meglepő kérdés hangzott el.Férfi vagy nő szeretnél lenni?

Csilla alig látta a könnyeitől a fényképet. Gyűrött volt és kopott, most már könnyáztatta is.Egy gyönyörű férfit ábrázolt. Azt a férfit, akit ő elvakultan szeretett. Élete első szerelme volt. Azt hitte, sosem fogja tudni nem szeretni. Tévedett.

A kertkapu halkan nyikordult meg. Szinte csak lehelte magából azt a kicsi hangot, ami tudatta a lánnyal, hogy a fiú a szomszédban hazaért. Az éj kellős közepén lopakodott a házba. Nem volt már kamasz, de még felnőtt sem. Éjfélre ígérte magát, hajnali 3 óra lett belőle. Hiába na, hajtotta a vére. Otthon illedelmes fiúnak tűnt, miközben a valóságban félelmetes ragadozó volt.Akit akart, azt megszerezte magának. Tehette, tette is. Impozáns külsejének, erős termetének, angyalian tiszta szemének kevesen tudtak s akartak ellenállni. Csillát féltékenység mardosta. Biztosan megint nőnél, nővel volt. Nem tudott elaludni. Reggel karikás szemekkel ment a konyhába. Apja, aki tudta, hogy szerelmes Áronba, gúnyosan förmedt rá. Ne vágj ilyen világfájdalom képet! Nem tudta kezelni lánya érzelmeit, s úgy gondolta, jót tesz, ha igyekszik kiverni  Csilla fejéből a fiút. Kint a kertben rengeteg munka volt. Mindkét fiatal megfogta a munka végét. Áron természetesen észrevette a lány vonzalmát, de mindig elkerülte őt. Fájt ez Csillának,. Évek kellettek hozzá míg úgy ahogy , csillapodott a fájdalom. El sosem múlt. Sok sok évvel később találkozott a férfival. Mindketten alaposan megváltoztak. Más, nagyon más lett a férfi. Ugye tudod, hogy annak idején tetszettél nekem?Hogy sokat gondoltam rád?-kérdezte Áron. Nem, nem tudtam.- felelte Csilla elképedve. Talalkozzunk jó?Beszélgetünk, aztán majd alakul valahogy. Talán egy kis etyepetye is belefér majd. -vigyorgott magabiztosan a férfi. A nő ereiben megfagyott a vér. Nem az ajánlattól leginkább, hanem saját magától. Attól, hogy képes lett volna engedni. Napokig tépelődött. A be nem teljesült szerelem képessé tette volna arra, hogy minden józan ész ellenére belemenjen egy méltatlan helyzetbe. A szíve és az esze harcolt.

Hogy nem történt semmi, nem csak rajta múlott. A férfi ismét eltűnt. Úgy, mint régen. Csilla pedig nézte azt a gyönyörű arcot a képen, s nem értette, hogy lehet ilyen kristálytiszta szeme egy kalandornak.Egy kalandornak, akit ő Istennek látott és hitt. S ekkor felcsendült a fejében rég elhunyt apja kedvenc mondása:"Hinni a templomban kell!"

Aaron görcsösen rándult össze. Új volt neki ez az érzés. Maga az érzés, mint olyan, félelemmel töltötte el. Félelem? Már a szó is hátborzongató. Épp elégszer látta odafentről. Lassan feltápászkodott. Testét kisebb nagyobb sebek borították. Némelyik vérzett is. Milyen különös dolog ez is! Pirosas,és kissé édeskés, fémes ízű. Igen, megkóstolta. Itt minden olyan új. Pedig évezredeken át figyelte őket. Az embereket. Hogyan élnek, mit miért tesznek. A mai napig nem tudta kiismerni őket. Mindig felfedezett valami újat bennük.Óvatosan lépkedett a kertes házak utcáján. Itt nehezebb eltűnni, ha valakinek szemet szúrna

Csecsemősírásra lett figyelmes.  Tétovázott, de a kínzó tudásvágy, az ismeretek gyarapítása miatt érzett kíváncsiság győzött. Pontosabban mérlegelt. A kockázati tényezőket számlálgatta. Miután nem számított végzetes veszélyre, belesett a kerítésen.Egy apró mózeskosárban göndör, barna hajú kislányt pillantott meg, az udvaron Szelídgesztenye színű kis szemecskéiben fájdalom ült. Aaron látta ezt a kifejezést elégszer, sőt, többet is a kelleténél. Tudta, a pici  jó ideje lehet már egyedül, s elhagyatottnak érzi magát. Bizonyára már éhes és szomjas is.De hol lehetnek a szülők? A leglogikusabb dolgot cselekedte. Becsengetett.Sokszor csengetett. Nem jött ki senki. Ekkor becsengetett a következő házba. A szomszédnak nem kellett semmit mondani, futva sietett segíteni. Későn.Az idős hölgy, a nagymama már nem élt.  Az események felgyorsultak. Megérkezett az anyuka, szinte egy időben a mentővel és a rendőrökkel. Míg Aaront kihallgatták, végignézte az emberek reakcióit. Ez az, ami annyira elbűvölte.  Ott, fent, kedvenc szórakozása volt, hogy tippeket, fogadásokat kötött magával. Néha nyert, de sokszor nem. Hiába olyan "egyformák", mégis, ahányan vannak, mind-mind más.Szokatlan  volt csak az újonnan jött érzéseire hagyatkozni. Meztelennek érezte magát, hiszen itt lent nem hallotta a gondolatokat.Észrevétlenül akart távozni, de az anya, Ancsika megállította. Kérem, ne menjen el! Szeretném megköszönni a segítségét! Ha ön nem jár erre... Tudja, csak késő este értem volna haza a munkából. Hárman élünk itt. Éltünk.- sírta el magát a nő. Nem tudom, hogyan tovább. Dolgoznom kell, de hova teszem addig Pancsikát? Beletelt még jó 3 órába, mire elcsendesedett a ház. Aaron megetette a picit, ellátta és lefektette. Nem a művelet volt új neki, azt a memóriája tökéletesen rögzítette és tárolta. Az érintés, a szagok, a valós, tudatos szemkontaktus, ez mind-mind elementáris erővel hatott rá. Mennyi, de mennyi ember nézett már szembe vele! Csakhogy senki sem tudta, kit, mit néz, s azt sem tudták, hogy ő nézi és látja őket.Most a kicsi Panna viszont tényleg őt nézi, és látja is...

Már több mint  hét  éve élt velük, hátul a nyári kislakban. Ancsival úgy beszélték meg, hogy szállás és ellátás fejében Aaron lesz a kislány bébiszittere. Napi 13 órán át voltak együtt, csak kettesben. A férfinak ez kapóra jött. Megfigyelhette, hogyan fejlődik egy ember lelke. Gyakran látta, hogy már a zigótába beleinplantált lélek  növekszik, de hogy miként, azr még sosem látta a maga teljes valójában. Így,ebben a formában nem. Eddig csak láthatatlanként adhatott hozzá a lélekhez, ott ahol igényelték, most azonban  teste is volt hozzá. Teste, és fizikai valósága, kézzelfogható tettei szépen gyarapították a két nő lelkét. Öröm volt magát, a gondolatait felfedezni a pici lányban. A szavaiban, tetteiben. Okos, talpraesett leányka lett, aki örömmel készülődött az új tanévre..De még előtte izgatottan várta a szülinapi buliját. Aaron különös meglepetéssel készült. Egy üres , vastag naplót vett Pannának, mellé pedig matricákat, és egy játék a betűkkel társasjátékot. A nagy nap estéjén , bármilyen izgatott is volt a kislány, Aaron mégis csak akkor adta át az ajándékot, mikor mindenki elment már. Panni kérdőn nézett a férfira. Ezekkel mit kell csinálnom?  Szeretném, ha magad jönnél rá.- felelte a férfi. Mikor eljön az ideje, tudni fogod.  Ezen az estén Ancsika egyedül fektette le a lányát. Mire a kertbe ért, Aaron már mindent elpakolt. A nő hálás tekintettel köszönte meg, és finoman megérintette a karját. Ne, kérem ne. Sosem kérdezte ki vagyok, honnan jöttem.Nem kellett.-mondta a nő. Az első pillanattól kezdve tudtam, különleges élőlénnyel van dolgom. Különben nem kértem volna, hogy legyen az életünk része. De még most sem tudja, ki is vagyok. Sok mindent bevállaltam ezalatt a 88 hónap alatt, de ez meghaladja az erőmet.Aaron a  gyerekszobába ment, és lassan magába szívta a szoba és a kislány illatát. Tengernyi, kincset érő élménnyel,de nehéz lábakkal indult kifelé.Visszament Ancsihoz..El kell búcsúznom, nem maradhatok tovább.Nem akartam Pannit elszomorítani, főleg a mai napon nem.Kérem köszönjön el tőle a nevemben.A nő szeme megtelt könnyel. Szó nélkül ölelte át a férfit, majd hirtelen kiszakította magát a karjaiból, és a házba rohant.

Másnap reggel a kicsi lány hiába kereste a barátját.Anya,Aaron hol van? El kellett mennie. Kérte, mondjam meg neked, hogy szeret, és ne haragudj rá. Mindig veled, benned lesz. Tudom anya.-szólt a kislány. Már tegnap tudtam, hogy el fog menni. Láttam a szemeiben.- Fent, a végtelenben, halkan zümmögött a számítógép. Aaron a monitoron át látta a fogadott családját. Látta a nőt, azt a nőt, aki egy felbecsülhetetlen mondattal köszönte meg létezését, mikor  élőlénynek, különleges élőlénynek titulálta őt. Látta ahogyan Panni minden este beragaszt a naplóba egy matricát, és szépen , gyöngybetűkkel levelet ír.:Kedves Aaron!...