Hiba a "mátrixban"

Itt az időd!Ne félj, minden rendben lesz!-hallotta Böbe a hangot a semmiből. Egy alagútban találta magát, aminek nem voltak falai, csak fényekből, színekből, hullámokból állt. Sosem érzett ekkora izgalmat. Vajon olyan lesz a végállomás, amilyennek a földön leírták? Vagy teljesen más? Ne ábrándozz, figyelj nagyon! Minden részlet, mozzanat fontos lehet!-szólt rá saját magára,  mint valami felsőbb én.A színek szépek voltak, és egészen különlegesek. Ennek örült, de annak még jobban, hogy immár testetlenül ugyan, de egyben fájdalom nélkül létezett. Nem tudta mennyi ideig utazhatott, itt nem létezett az idő. Korlátlan és végtelen volt minden, ezt határozottan érezte.Az alagút eltűnt. Helyette egy tejes-opálos ködszerű valamibe érkezett meg.Emberi testek halvány körvonalait látta, amolyan hologram féléket. Hallotta a gondolataikat, ezért tudta, kíváncsiak rá. Mikor Böbe "elmondta", hogy ő minden lehetőséget megragad, hogy ne kelljen újra leszületnie, elhúzódtak tőle. Akkor te az ittragadtakhoz fogsz tartozni. Azokhoz, akik csak várnak és várnak, de sosem szabadulnak innen. Akik a nemlétezés foglyaivá váltak.-mondták, s egy távolabbi pontra intettek a fejükkel. Böbe elindult a megadott irányba. Nem látott alakokat, csak lelkeket érzékelt, akik valami halk zúmmögő háttérzajban lebegtek. Olyasmiben, mint a földi létben a tv adásszünetkor, a hangyák háborúja effektuskor. Ti mire vártok itt?- kérdezte tőlük. Arra, amire te is, feltehetően. -mondták, s mereven bámultak egy nagy kivetítő vászonfélét. Azon különböző bolygók, különböző életei, személyei jelentek meg. Sok-sokféle faj, különböző vágyakkal, álmokkal, célokkal. Azért vagyunk itt, hogy kiválasszuk, kinek szeretnénk segíteni, de úgy, hogy az adott segítséggel soha ne ártsunk, s az se árthasson, aki kapta a segítséget. Ha kiszemelünk egy személyt, vagy egy csoportot, népet, s minden akadály elhárul a segítségnyújtás elöl, akkor a nyíl a kivetítő mellett a zöld sávba ugrik. Ha akadály áll fenn, tehát a segítség inkább ártana, akkor a pirosba ugrik a nyíl. Ertem-mondta Böbe , és szemeivel a kijelzőre tapadt. Sorban jöttek a kivetítőre a sorsok, életek. Egyre kevesebb  jelentkezö akadt a segítésre, mivel a nyíl.mindig a piros mezőbe ugrott, ha mégis akadt jelentkező. Böbe már kezdte érteni, miért mondtàk érkezésekor, hogy ez az ittragadtak csoportja. Nem akart beletörődni. Ez az állapot még a teljes megsemmísítésnél is rosszabb lehet.-gondolta keserűen. Feleslegesen létezni, számára ez nem opció. Leszületni, testbe, ahol a fájdalom mindennapos lehet, meg a haborúk, éhezés, rabszolgaság, korlátozottság, szintén nem opció. Lázasan kereste a kiutat ebből a helyzetből. Mikor a kivetítőn egy újabb segítségre szoruló élet képkocái villantak fel, körülnézett, van e rá jelentkező. Nem volt, ezért bátran előlépett, s a fekete nyílhoz sietett. A nyíl elindult, majd lassan megállt a piros mezőben. Ekkor Böbe megérintette a nyilat, ami kis kattanás után újra megindult, s meg sem állt a zöld mezőig. Na, ahogyan sejtettem!-sóhajtott fel boldogan. A szerkezet volt hibás? Nem! A szándék volt a hibás! Elhittétek, hogy ilyen hosszú idő alatt egyikőtök sem tudott volna soha, senkin segíteni? Ebben a létezésben tényleg nemlétezővé válltatok.Hitetlenné. Nem bíztatok magatokban, de azt vártátok, hogy bennetek higyjenek. Én most megyek, taĺán még találkozunk.-intett, majd érezte, lassan beszippantja egy alagút. De nem nézted végig a segítségte váró személy kisfilmjét, így nem tudod hol és mikor kell segítened!-kiáltottak utána. Nem is kell megnéznem, ha igazán segíteni akarok, rá fogok jönni, mikor lesz szüksége rám!-üzente gondolatban, majd egy lágy melódia formájában megérkezett a célállomásra.