Féltem...

Emlékszem, 39 éve, mikor az atomerőműben baleset történt, nyugtalan voltam. Mintha fentről súgtak volna, hogy veszély közeleg. 6 hónapos várandós voltam. Megettem a rokonok kertjéből kapott zöldséget, gyümölcsöt, és azt is, melyeket a szabad ég alatti standokon árultak. Volt már újhagyma, piros retek, petrezselyem zöldje, stb. Később derült ki, nem szabadott volna. Nem jött időben a figyelmeztetés. Tiszteletem azoknak a dolgozóknak, katonáknak, akik életüket kockáztatták azért, hogy a világ minél kevesebbet vegyen észre a tragédiából. De azoknak nem foglalom imába a nevét, akik ködösítettek, halogattak, félre vagy sehogy nem tájékoztattak,  s mikor már nyilvánvaló volt a baj, akkor   is flegmáztak, igyekeztek kicsinyíteni a valót. Hónapokon át rettegtem, milyen következményekkel járt a baleset a magzatra és rám. 

Ezen a napon, de máskor is, sokat gondolok a hősökre, és tisztelem a bátorságukat. A bátorságukat, és azt, bizton tudták, hogy ők nem fogják túlélni, mégis tették a dolgukat. Parancsra vagy  önként, de mentették a menthetőt.

Ma értük hull a könnyem.