Az életfa és a mentett cinke

Egy szürke, zord téli délutánon különös dolog történt.Enyhe hózápor terítette be a tájat, s a széllel karöltve táncot járt. Az emberek hitetlenkedve rázták a fejüket. Évtizedek óta alig-alig  láttak  havat, hózáport pláne nem. Marika néni kora ellenére fitt volt. Ahogyan hazafelé sietett, meg- megcsúszott az úton, de sportosságának köszönhetően mindig visszabillentette magát függőleges helyzetbe. Ahogyan a pici díszparkon át igyekezett a lépcsőház felé, egy sötét kis mozgó kupacot vett észre a földön. Talán egy egér.-futott át a fején. Amikor elhaladt mellette, egy kis vékony hang ütötte meg a fülét. Ez nem cincogás, de akkor mi? Közelebb ment a kupachoz, ami ismét megmozdult. No hiszen! Egy kiscinke! De hol van az anyja? Alaposan körbejárta a fát. A tölgy valaha pompázatos, terebélyes volt.Magasra nőtt ugyan, de ágai közt átfütyült a viharos szél. Több helyen meg volt már csonkítva, ki tudja milyen okból kifolyólag. Marika néni nem találta a fészket. Óvatosan papírzsebkendőbe emelte, bugyolálta a pici testet, és sietett be vele a meleg lakásba. Nem tudta mit csináljon a kismadárral,tartott tőle, hogy bármit tesz,  árt vele neki. Szomorúan nézte a pici lüktető testet. Most hogyan tovább?-suttogta magának. Hirtelen mentő ötlete támadt. Felhívta a madármentő egyesületet, és segítséget kért. Kért és kapott. Másnap reggelre ígérték jöttüket. Marika néni egész éjjel a kiscinke mellett virrasztott, figyelte minden rezdülését. Mikor a madármentők megérkeztek, elérzékenyülve vett búcsút Incétől. Ince, akinek éjjel adta a nevét, nagyon legyengült állapotban volt, már alig pihegett. A telet egy madárházban töltötte. Lassan, de biztosan erősödött. Tavaszra szép, kifejlett példánya lett fajának. Eljött a várva várt áprilisi nap, mikor is a gondozók szabadon engedték. Valami különös ösztön folytán hazatalált. Haza, az otthontalanságba. A városka főteréről ugyanis szinte minden fa eltűnt. Az ő megcsonkított fája is, mely élete első napjaiban az otthona volt. Helyette csináltatott a város nemesfémből egy csillogó, csilivili , ágas-bogas díszfát, amit kineveztek életfának.Körülötte  kőburkolat volt, fű sem nőhetett ott. Ince keringett körülötte egy darabig, éles hangon siratta otthona hűlt helyét, majd Marika néni erkélyének a korlátján megpihent. A néni nem hitt a szemének, mikor meglátta a kis szépséges cinkét.Kis fekete feje, zöldes-sárgás tollazata lélegzetelállítóan tündökölt a tavaszi nap sugaraiban. Adott neki enni, inni, beszélt hozzá. Sokat gondoltam rád. Örülök, hogy itt vagy. Igen, kivágták a fákat, hiába harcoltam értük. Ne félj, találok neked új fát, otthont, hadarta izgatottan a jótét lélek.Eleinte úgy tűnt, a kismadár elfogadta a helyzetet, de a nyár elmúltával napról napra egyre különösebben viselkedett. Bármilyen étekkel kedveskedett neki Marika, alig-alig evett belőle. S egy októberi szürke délutánon a téren játszó gyermekek egy kismadár holttestét találták a puccosan csillogó életfa alatt...