A sors ajándéka (Novella)

Zsófi lopva törölte le a könnyeit. Nem szeretett senki előtt kitárulkozni. Gyerekkorát nehezen viselte, ennek hozadéka volt a zárkózottsága. Szülei elváltak, és ő már 11 évesen vándorolt a rokonok között. Anyjával élt egy ideig, majd apai nagyanyjánál, mivel Klára, az anyja külföldre ment dolgozni. Apja nem egyezett bele, hogy csak évente kétszer láthassa a lányát, így ő itthon maradt. Így került apához és nagyihoz. Lassan szokta meg a vidéki életet. Nem laktak ugyan messze a várostól, és úgyis mindennap bejárt busszal tanulni, mégis sok bántást kapott. Kis csóró falusi!-kiabálták az osztálytársai, nagy nevetések közepette. Nem látta értelmét felvilágosítani őket, mennyire tévednek. Tévedtek, hiszem közel sem voltak csórók. Igaz, nagymama mindenhol megfogta a pénzt, ahol tudta, de nem volt smucig. Zsófinak megvolt mindene, kezdve a kiváló és bőséges házikoszton át, egészen  a szeretetig. Nem ajnározták, de szerették, és ezt ki is mutatták.Természetesen ő is szerette őket, és amit bírt erővel, meg is tett a ház körül, és a konyhában is. Egészen addig a napig, mígnem arra ért haza a suliból, hogy mentő áll a házuk előtt. Futva rohant be a kapun. A mentősök nem akarták beengedni, ám ő kitépte magát a karjaikból és nagyi szobájába rohant. Senkinek sem kívánta azt, amit ekkor látott,  hallott. Csendben rogyott le egy székre. -Mit keres itt ez a kislány?-kérdezte a mentőtiszt. -Itt lakik, válaszolta a szomszéd, aki kihívta a mentőket. -Vigyék ki kérem, nem neki való látvány ez! Zsófi felkiáltott-csak még egyszer hadd lássam! Sírva búcsúzott attól a személytől, aki közel három éven át a biztonságot, szeretetet jelentette számára. Jólesett volna, ha kettesben maradhat vele, de senki nem ment ki a szobából. Innentől kezdve Zsófi nem sírt mások előtt.Mivel még csak 14.életévében járt, apja nem vállalta, hogy egyedül legyen a házban, ugyanis ő csak hétvégékre tudott hazajönni. Egy  nagy cég külsős szerelője volt, ami azt jelentette, napi 12-16 órát dolgozik. Este 22 órakor már értelmetlen dolog lett volna hazabuszozni, hiszen reggel 6 órakor következett az újabb műszak. Ezért Zsófi az apai nagynénjéhez költözött, Marihoz. Ritkán találkoztak eddig, így teljesen idegennek érezte itt magát. Marinak volt három lánya, pont nem hiányzott ő ide. Hétvégenként, és a nyári szünetben volt kis szusszanásnyi ideje magára, és a kis lelkivilágára. Így telt el négy év, mikor is sikerült a csodával határos módon majdnem kitűnőre az érettségi vizsga. Szeretett volna továbbtanulni, ösztöndíjjal fel is vették a képzőművészeti főiskolára, de kért fél év halasztást.Erre nyomós oka volt. Apja eladásra kínálta a házat, mert a munka mellett nem volt ideje a kertre. Az állatokat már jóval előtte eladta, de muszáj volt mindent, mert rohamosan romlott mindennek az állapota gondozás hiányában. Zsófi nem értette ezt, hadakozott. Majd én ! Én mindent megcsinálok!-kiabált sírva. Nem lehet-szólt az apa. A nagynénéd örökölte a ház felét, és nem tudom kifizetni. Te is nála  laktál négy évig, ideje őt kifizetni.Annyi pénzem marad, hogy vegyek egy garzont, magamnak. Szükség esetén ketten is ellakhatunk ott, de jól gondolt meg, én az ország másik felébe költözöm, a munkám miatt. Te, ha jól tudom, felvételt nyertél egy kollégiumba is. Annak a költségeit, és egyébb kiadásaid igyekszem fedezni, de nem  ártana diákmunkát vállalnod. Zsófi megsemmisülten állt a konyha közepén. Egyedül marad, maradt, és nehéz évek várnak rá. 

-Az irodaház ablakában egy orchidea díszelgett. Zsófi ajándékba kapta, nevenapjára a kollégáitól. Részmunkaidős volt, délutánonként jött, mikor már jobbára alig volt bent dolgozó. Ezért is érte meglepetésként, hogy megajándékozták. Kollégáit alig ismerte. Igaz, igyekezett maximálisan elvégezni a rábízott feladatokat, sokszor túl is vállalta magát. Így nem maradt semmi szabad ideje, semmire. Kortársai, főiskolai társai mind vígan élték életüket. Buliztak, moziba jártak,plázában múlatták az időt. Csak Zsófi lógott ki a sorból. 15 órára jött, minden hétköznap, néha szombaton is. Este 20 óránál előbb sosem végzett, noha 4 órás munkára volt szerződtetve. De a megfelelni akarás, és a félelem, hogy ezt a munkát is elveszíti, maradásra, túlórára ösztökélte. Nem ez volt az első munkahelye.  A részmunkaidős állások mindig kapósak voltak. Kiváló munkája ellenére, mégis gyakran kellett odébbállnia. Kellett a hely a protekciósoknak.Az asztala melletti ablak egy pihenőparkra nyílt. Jó volt az idő, mégsem nyitott ablakot, a kinti zaj miatt. És amiatt, nehogy elkalandozzon a gondolata. Mégis, mikor engedélyezett magának 5 perc pihenőt, az ablak felé fordult. Egy idősebb nénit pillantott meg. Úgy jó 65 éves lehetett, az arcából ítélve . Talán több is valamivel. Békésen etette a galambokat, arcát megszépítette a mosoly. Máskor is látta már a nénit. Olykor,ha elfogyott a morzsa, amit a galamboknak kiszórt, néha még üldögélt kicsit. Vidámsága, mosolya eltűnt, helyét átvette a csendes szomorúság. Nem zavarta az eső sem, sokszor órákig ücsörgött a patinás padon.

Másnap ismét ott volt a néni. Zsófi tekintete gyakran odatévedt. Ma valahogy olyan furcsának tűnt, ahogyan ott ült. Mintha nem lett volna benne élet. Alig tudott a munkájára figyelni. Ismeretlenül is közel érezte magát ehhez a kis törékeny öregasszonyhoz. Ujjai sebesen jártak a billentyűzeten, lemaradása volt. Már majdnem végzett, mikor felpillantva nem látta már ott az apró termetet a padon. Ismét a számítógép felé hajolt, mikor megszólalt benne egy vészcsengő. Valami nincs rendjén. Ismét a pad felé nézett, és ereiben megfagyott a vér. A néni a padtól nem messze, a járdán feküdt, mozdulatlanul. Zsófi egy pillanatig sem habozott, leszaladt a parkba. Halk nyögdécselést hallott. A néni magánál volt, de nem tudott felállni. Hívom a mentőket-mondta a lány. Ne! Csak azt ne! Kedveském, aki az én koromban kórházba kerül, nemigen jön ki élve. Ez a tapasztalatom. Érzem, nincs nagy baj! Csak rosszul léptem-sóhajtott a néne. De nem tudott felállni! Hívjak valakit? Ki kíséri haza? -aggódott Zsófi. Nincs senkim. Azért nem keltem fel, mert nincs kedvem hozzá. Napok óta semmihez nincs kedvem. Esetleg, ha lenne olyan kedves, ön hazakísérne? Nem lakom messze, itt a parki sétány végénél van a társasházunk. Zsófi habozott. Még jó félórányi munkája van, amit nem halaszthat el, reggel az értekezleten ezzel az anyaggal kezdenek. Erre külön felhívták a figyelmét. Vonakodva szólalt meg: még van kis munkám. Ha meg tetszene várni... De nem, nem hagyhatja itt 5 percig sem! Olyan elesettnek tűnik! Mindjárt jövök-szólt most már határozottan. Felsietett az irodába, mentette az addigi munkáját, és kikapcsolta a gépet. Majd a kollégiumban befejezi, s átküldi emailban a kész munkát. Visszasietett a parkba, és óvatosan átkarolva a kis testet, elindult a megadott irányba. Jó időbe telt, mire hazáig bicegtek. Szerencsére volt lift, így könnyedén jutottak fel az emeletre. A lakásba lépve Zsófi összerezzent. Itt minden majdnem olyan volt, mint a nagyinál. A konyhában falvédő, rajta szívhez szóló bölcsesség :Nincs nagyobb földi boldogság, mint a szerelemből kötött házasság. Mellette pedig a padka felett ez volt olvasható: Fiatal szív hevesen ver, házassághoz szerelem kell, Annus s Károly frigyre lépett, ez biz Isten kőbevésett! Látom, a falvédőket nézi. Nászajándékok. Volt több is, de az anyaguk nem volt tartós, így már csak az emlékeimben élnek. Bekísérne a szobába? -kérdezte a néni. Bent a szobában szintén régies bútorok voltak. Ez is mind ajándék. Még a nagyszüleim bútorai voltak. Sem a férjem, sem én nem kívántunk új bútorokat. Ezek tartósak, és nekünk szépek, azonkívül emlékek is mind. És a férje?-érdeklődött halkan Zsófi. hét éve hunyt el. Hívjon csak Annusnak kedveském.  A ház nagy volt nekem, és egyedül a nagy kerttel már nem is bírtam. Így eladtam, és itt megvettem ezt a 3 szobás lakást. Már bánom, elég lett volna nekem egy szoba is. De azt mondták, befektetésnek jó. Csak tudja, a fiam lebetegedett, és egy bentlakásos intézetben él. Félig öntudatlanul. Nem tudnám egyedül emelgetni, gondozni. Így hetven felé, már nem megy. Így egymagam éldegélek itt, néha meglátogatom. Nem gyakran. Nem ismer fel, én meg minden alkalommal egyre rosszabbul leszek. Már felajánlották a lakásért cserébe, hogy engem is elhelyeznek egy otthonban. Nem bírnám ki. Nem tudom, nem merem feladni a függetlenségemet. -suttogta szipogva Annuska.Itt maradna velem estére? Tudom, ez fura kérés egy idegentől. Ne haragudjon. Csak kérem még hozzon borogatást a lábamra, s halkan csukja majd be az ajtót. Biztonsági záras, nem kell kikísérnem. És köszönöm, hogy segített. Zsófi a fürdőszobában döntésre jutott. Itt marad éjjelre, és reggel  bemegy befejezni a munkát. Talán nem lesz gond belőle. Visszasietett a borogatással a szobába, majd a konyha felé indult teát főzni. Minden olyan ismerős volt, barátságos, meleg, meghitt. Mintha a nagyinál lenne. Teázás közben bemutatkozott, mesélt az életéről. Annuska érdeklődve hallgatta, és cseppet sem  volt álmos. Már pirkadt, mire ki tudta elégíteni az idős hölgy kíváncsiságát. Ájulásszerű álmosság jött rá.Természetesen elaludt. Kapkodva öltözött, a kedvesen kínált reggelit sem fogadta el. Futva tette meg az utat az irodáig. Még szerencse, hogy a főiskolán ma csak a harmadik órára kell beérnie. Elkésett. Az értekezlet már tartott, és a főnök csak egy fejbiccentéssel adta tudtára, várjon kint. míg végez. Szorongással teli percek következtek. Végre sorra került. Nézze Zsófi!-szólt Egon a főnök. Eddig nem volt panasz magára. Most azonban kellemetlenséget okozott a hiányos munkája. Mire véljem ezt? Zsófi dióhéjban elmesélte, mi történt. Az emberségéért nem jár büntetés. Viszont több hiba nem lehet. Ma pihenjen. Na, nem jutalmul, csak a megrendelésünk ugrott, így amúgy sem lenne sok dolga. Menjen haza, vagy a nénihez,menjen ahova mennie kell. Zsófiba visszatért az élet. Az élet, és remény, hogy vannak még jó emberek. A legközelebbi boltban bevásárolt, s sietett a kis beteghez. Annuska sokára nyitott ajtót. Egy orvos volt nála. Ő hívta ki, csak ezt reggel nem közölte Zsófival. Az orvos bizalommal fordult a lány felé. Annuskának be kell mennie a laborba. A lába rendbe jön, de a szédülése miatt esett el tegnap , az elmondása szerint. Teljes vérkép után okosabbak leszünk. Azonban az étrendjére figyelni kell, mert szerintem vashiányos. Úgy beszélt vele ez az orvos, mintha ő nem egy idegen lenne, hanem egy rokon. Miután minden tanácsot felírt, a jó doki elment. Tetszett reggelizni Annus néni? -kérdezte a "rokon". Nem, ahogy elmentél, ledőltem. Szédültem, mint tegnap. Akkor most éhgyomorra elintézzük a vérvételt, elkísérem. Ma ráérek-így Zsófi. Vérvétel után taxival értek haza. Zsófi kipakolta a csemegéket, amit ajándéknak szánt. A  mogyorófagyit már reggel eldugta a hűtőbe, a pisztáciát pedig most tette kis tálkába Annus néni elé. Minden olajos magnak örült a néni, mint egy kismadár. A diós tortaszelet láttán felcsillant a szeme.De szeretem! -kiáltotta. Ebéd után! Nem, most! Mint egy kisgyerek-mosolygott Zsófi. Másnap kiderült, a jó dokinak igaza lett. Vashiány.Ettől kezdve mindennapossá vált Annus néninél. Vagy korán reggel, vagy késő este, de rá-ránézett. Egy idő után már ő főzött, végzett el mindent, amit tudott. A kimerültség miatt egyre többet hibázott a munkájában. Másodjára már nem volt elnéző a főnök. Megértette min megy keresztül Zsófi, és titkon csodálta is érte, de tolerálni már nem tudta. Nem tehette. Így a lány elveszítette az állását...

Csendesen tett-vett a konyhában. Sült májat készített burgonypürével, és spenótsalátával. Mind vasban dús élelmiszer. Most, hogy délutánjai üresek maradtak, már több ideje van Annuskára.Azonban így anyagilag került  nagyon kellemetlen helyzetbe.A kollégiumnak is tartozik már. Ha nem fizet, utcára kerül. Mi a baj kislányom?  -kérdezi Annuska, aki már csak így szólítja a leányt. Semmi, semmi-felelte Zsófi, aki  hosszú idő után most először könnyezik idegen előtt.

Másnap a kollégium igazgatója magához hívatta. Nézze kislány! Tudom, nem könnyű magának, de ha 2 héten belül nem tud fizetni, kénytelen leszek a helyére mást keresni. Már így is segítettünk eleget! Most mi lesz? Nem fog tudni fizetni, hiszen ha talál is új állást, az csak egy hónap múlva fizet munkabért. Ekkor eszébe jutott Annus néni, de a gondolat, ami a fejébe fészkelte magát, szégyenérzettel töltötte el. Az arca lángolt, sírhatnékja volt. Nem, ennyire nem aljasodhat le! Nem ezt látta, nem ezt tanulta a nagyitól! Lassan vánszorgott Annuskához.  Halkan köszönt, letette a szatyrot, amiben a lista szerinti ételek lapultak. Egyik lábáról a másikra hintázott, de hang nem jött ki a torkán. Annus néni persze látta, hogy Zsófi feszeng. Mielőtt bármit mondhatott volna, gyorsan csivitelni kezdett. Figyelj csak kedveském! Arra gondoltam, ha neked nem okoz gondot, ideköltözhetnél hozzám. Persze albérleti díjat nem kellene fizetned, a rezsibe is csak képletes összeget. Azt is csak azért, hogy tessék-lássék. Érted ugye? Na, mondj már valamit, ne hagyd, hogy ez az öregasszony hebegjen össze-vissza. Zsófi szája tátva maradt. És ő még majdnem előhozakodott a kérésével! Komolyan tetszik gondolni Annus néni? Biztos? Félve nézett a "nénire", aki a többnapos szeretetteljes ápolás hatására egyáltalán nem nézett ki néninek.   -Igen, nagyon örülnék neki. Az elmúlt napokban segítségemre voltál, pedig nem is ismertél, és időt, energiát nem kíméltél. Nem jó egyedül. Megszerettelek. Én is! Én is így érzek!-kiáltotta Zsófi, és most már nem szégyellte a könnyeit.