A dadogós

Feszült volt a hangulat a faluban. Mindenki lehajtott fejjel, a másikra rá nem nézve sietett haza. Most nem volt idő a csevelyre. A fiatalasszony kék fejkendője alól halkan szólt ki:siessünk fiúk. Nagyobbacska lánya már türelmetlenül toporgott a tornácos házuk előtt. Sissen édesanyám! Már hallani a gépeket! Bent, a pici szobában hűvös volt, mégsem mertek begyújtani. Nehogy a kéményfüst elárulja őket. Hogy ne fázzanak annyira, a nagylány bedugta az ágyba négy kisöccsét, az egyetlen dunyhával jól betakargatta őket, ő maga pedig egy megmentett horgolt kendőt terített magára. Nem voltak mindig szegények, csak mióta a háború dúlt, mindent elcseréltek ennivalóra. A földjeiket már nem művelték, munkájuk gyümölcsét jó ideje elvették, ellopták  szétbombázták. Az udvaron álló pár gyümölcsfa, eperfa, diófa, sárgabarackfa termése volt minden kincsük. Az ólak régóta üresen álltak. Nem hallatszott sem röfögés, sem kotkodácsolás reggelente. Valamit, valahogyan csak főznöm kell nekik!-aggódott hangosan az anya. Kockáztatva az életüket, begyújtott a sparheltba. Csak gyorsan, egy kis puliszkát!-suttogta szinte magának. Közben két kis lurkó kiszökött a dunna alól. Nem  bírtak aludni, kimentek hát anyjukhoz a konyhába. Mentek vissza!-ripakodott rájuk az anyjuk. Sehogy sem bírta azonban rávenni őket. A lábos felé nyúlt, mikor az első bomba becsapódott a ház közelében. A puliszka a szélrózsa minden irányába fröcsögött végig a konyhán. Gyorsan! Ide, ide a konyhaasztal alá!-ide bújjatok!-kiáltotta a fiatalasszony. Megindult a szoba felé, hogy kihozza a tőbbieket, de azok már ott álltak az ajtóban. Ekkor csapódott be a második bomba. Az egyik, 4 éves forma kisfiú ijedtében felállt. Azaz csak állt volna, szűk volt a hely az asztal alatt. Jól beleverte a fejét, fel is repedt a bőre a  hajas résznél. Nem sírt, annál jobban félt. 

Egész este,  éjjel nem szólt, látszott, sokkos állapotban van.Másnap, mikorra minden elcsendesedett, végre kibújt az asztal alól. Megsimította édesanyja szoknyáját, majd megkérdezte:ééédesaanyám véége van? Az anya szeme könybe lábadt. Igen kisfiam, most vége van. Siratta az életet, a reményt egy jobb jövő reményét, és a fiát. Mikor férje hazaérkezett a határból, nem mondott neki semmit. Rájött az magától is. Undorodva húzódott el a fiától. Arrafelé falun szégyen volt hibásnak, fogyatékosnak lenni. Kizárták, kiközösítették azt, aki nem volt ép. Az apa pedig nem akarta, hogy a falubeliek a szájukra vegyék a családját, vele együtt őt is. Neki kellett az a pozíció, amiben eddig élt. Adtak a szavára, figyeltek rá, tisztelték, vagy legalábbis ezt mutatták. Nem kellett otthon szólnia, hogy ne mutatkozzon a fiú a faluban. Az anya es a fiú tökéletesen érezték, tudták, mit vár el tőlük. Ennek ellenére az apában napról napra nőtt a feszültség. Teljesen elhidegült, elidegenedett fiától.Az asztal alja a gyermek kedvenc búvóhelyévé vált, oda bújt el a világ elől. Már kamasz évei végén járt, mikor egyik este kiábálást halott a konyha felől.. Az apja veszekedett édessel, majd pofon is csapta. A fiú szélvészként repült anyja felé. Eléállt, és így szólt: nnnne bbántsa  éédest! Ne mmerészelje! Az apa keze megállt a levegőben. Majd egy pillanatnyi szünet után jól hasba rúgta gyermekét. Takarodj előlem te kis dadogós! A kamasz hétrét görnyedve vért hányt. Mikor magához tért, nekiment az apjának. Hosszú-hosszú évekig nem látták egymást ezután.

Kategória:Élet, Történelem