A bolond öregasszony

Az öreg bérház belső udvarának egy eldugott zugában üldögélt Nicsakni  néni. Kezében egy kopott tábla volt, amiről már majdnem teljes egészében lemálott a felirat:Magánbizományi. Ezt a táblát pucolgatta, fényesítgette már órák óta. Mióta szeretett férje 25 éve elhunyt, a néninek nem volt ki a négy kereke. Férje nagy tiszteletnek örvendett életében. Becsüs volt, s a nagy  Bizományi Vállalatnál dolgozott. A környékbeliek mindig megsüvegelték, szivarral és egyébb apróságokkal kedveskedtek neki. Sok múlott ezen, mikor még megmaradt értékeiket vitték hozzá a zaciba. Mindenki pár forinttal többet remélt, s gazsulált ki. Az öregnek  saját gyermeke nem lévén, jó szíve volt irántuk.Jelentős vagyonát nem irigyelte másoktól. Mikor meghalt, mégis meglepően kevesen mentek el a temetésre. Már nem tartoztak neki.

 Nicsakni néni, becsületes nevén Irma, a temetést követően hetekig nem jött ki a lakásból. Nem hiányzott senkinek, szinte teljesen elfelejtették. Ezért lepődtek meg nagyon, mikor egyik délután hangos kalapálással egy táblát szögezett az ajtaja mellé. Magánbizományi. Az idősebbek rögtön látták, megbuggyant az öreglány. A gyerekeknek azonban tetszett a különös viselkedés, s rendre ugratták szegény fejét. Hogy van ma Irma néni? Ma is megy a piacra pénz vetni? Ugyanis a néne egy alkalommal egy marék pénzt szórt szét a piacon. Látszólag minden különösebb ok nélkül. A kis ŕáncos arcú anyó nem válaszolt sosem.Csak minden reggel kiakasztotta a táblát, s alá ült egy kissámlira. Egy nap az egyik suhanc rákérdezett. Mi az a magánbizományi? Hát mi lenne? Bizományi. Az enyém. Ezért magán. -felelte érces hangon. A suhanc kinevette, majd elfutott, elújságolni a többieknek az újabb bolondériát. Ám egyik nap egy kisfiú bátran odalépett a nénihez. Vannak üveggolyóim. Megveszed?Oszt mire kell neked az a pénz?-kérdezte Irma néni. Anyukámnak veszek ajándékot. Születésnapja lesz. Megveszem!-dünnyögte a néni. A fiú letette a maréknyi golyót a sámli melletti kosárba. Irma néni rápillantott, majd felkiáltott:Nicsak, ni! De szépek! Híre ment az esetnek.Jöttek sorban a lakók, főleg a fiatalok. Egyre több minden került a kosárba:szájharmonika, könyv, óra, üvegből.készült virág, hímzett kendő, csupa "értékes" tárgy. Irma néni minden vételnél rácsodálkozott az új szerzeményre:Nicsak, ni! Így ragadt rá az új név:Nicsakni néni.Így ment ez hosszú éveken át. Az egykori gyerekek felnőttek,sokan elköltöztek, jöttek újak.A különös nénit , különös szokásával azonban mindenki ismerte már. Az új lakók is.  A magánbizományi gyarapodott, Irma néni pénze pedig egyszer csak  elfogyott.A lakásban lévő, férjétől örökölt vagyontárgyakat szép lassan eladogatta. Egy-egy darabot megkönnyezett. Utolsóként azt a festményt adta el, ami egy pillangót tartó kislányt ábrázolt egy réten.Ennek eladása különösen fájt. Kiült még pár hétig az ajtaja elé, de mikor már harmadik alkalommal nem tudott fizetni a szerzeményért, feladta. Többet nem akasztotta ki a táblat. 

Eltelt vagy két hét is, mire feltűnt a lakóknak a hiánya. Bekopogtattak hozzá, de nem nyitott ajtót. Masnap rátörték. Ott feküdt az éhségtől legyengülve a díványon, s nem szólt egy szót sem, csak nézett könnyes szemmel a behatolókra. Körülötte mindenhol dobozok. Tele értékes "kacatokkal".Minden erejét összeszedve feltápászkodott, s igyekezett letakarni a kincseit. Az évek alatt felvásárolt szerzemények mindegyike a lakásban volt. Nem vált meg semmitől. A kiérkező orvos kórházba utalta. Mikor hosszú hetek után hazatért, nagy volt a csend a körfolyósos házban. Nem várta senki. De reggel megszólalt a csengő. Az üveggolyót áruló "kisfiú" állt az ajtóban.Csókolom  Nicsakni néni! Meg tetszik ismerni? Hogyne ismernélek meg fiacskám! Hiszen pont olyan színe van a szemednek,  mint a legszebb üveggolyónak amit hoztál! Mit szeretnél tőlem? Ne tessék haragudni, de visszavásárolnám a golyókat. Nem eladóak!-kiáltotta a néni. Kérem szépen! Tetszik tudni, van egy 9 éves fiam. Meséltem neki arról, milyen volt itt az élet, mikor itt laktam. S ő kérte, vigyem el neki a golyókat. Nicsakni néni nem szólt semmit. Bement a szobába, s a golyókkal tért vissza. Viheted, de nem eladó egyik sem. És ez így ment egész nap, meg még másnap és harmadnap is. Jöttek a régi fiatalok. Mindegyikük  meg tudta magyarázni, miért kéri vissza a saját apróságát. Nicsakni néni egyre szomorúbban, de mindet visszaadta. Egyik reggel a postás csengetett. Betétkönyvet hozott, amin egy nagyobb összeg állt. Ezt a bankban tetszik tudni majd beváltani. -mondta mosolyogva. Itt valami tévedés van!-suttogta maga elé a néni. Én kitől kapnék pénzt? És miért? Azt hogy kitől, azt nem tudom.-mondta a postás. De azt, hogy miért, lassan az egész város tudja. Beérett a pénzmag, amit  a piacon, és itt is el tetszett ültetni!-lengette meg búcsúzóul a sapkáját a postás. Egyik csoda követte a másikat. Valamilyen rejtélyes okból kifolyólag az eladogatott tárgyait is visszakapta. Nem mindet, de a legkedvesebb, a festmény érkezett meg először. Másnap korán reggel a lakók kalapálás hangjára ébredtek. Mikor lenéztek az udvarba, látták, hogy az ismerős tábla ott lengedezik a földszinti ajtó melett. Elötte ül  Nicsakni néni, kezében ronggyal, s mosolyogva tisztitgatja a táblát...

2021.Október.14