Zegzugban rejlések

csendben fekszem dobbanásodon

sodor a szíved  örvényes tava

akad a szó száraz torkomon

dadog a szívem elcsukló szava…

szerető öledben fejet hajtok

ringatózik álmom a múlt vizén

tán kopottas kavics vagyok

egy gyémántkürt kitörő gejzírén…

de csiszolással fényes jelent

ragyoghat az a szürke kő darab,

melynek fénye a jövőbe mereng

de a kincse csak a tiéd marad…

A toll hazudik, vagy a szavak szúrnak,

s porba tipornak, de hol az ember

ki talpra állít, ki a versben mint Isten

kitárt szívvel lép, s visz magával lankadó

lelkűt a mennybe? Fáj az olvasás,

a véres kezű „költők” gyilkolnak,

csendben, alattomosan….

beálltatok a sorba, villantott foggal! 

Fogcsikorgatva várom,

hogy eljöjj, perzselj,

hiányodba reszketem magam,

tikkadva, átfagyva

nyújtom kihűlt kezem,

hogy bonts bennem rügyet.

Fakadjon újra ajkamról a szó,

bólintson fejet hajladozó

testem, s tudjam nem hiába

vártalak, kerestelek…

Eljössz hozzám ugye,

és velem maradsz..

te szép, kedves….

szerelmetes Tavasz…

Csillagod vezetett, te már hazaértél,

álmod őrizzük, pont ahogy minket kértél.

Csak a csend beszél tovább, a fájdalom felett,

a szél zúg, de a nap már nem nevet.

Járj szabadon a felhők között,

lelked kincse a mennybe költözött.

Madarak, ha szállnak, tán hozzád is találnak,

könnyeiket  viszik a sok jó barátnak.

Elbúcsúzunk, de te örökké ott leszel,

a szívünkben, a lelkünkhöz közel.