Zegzugban rejlések

Van egy járat a szívkamrám felé,
csak préselve férnek át a szavak,
s karcol, ahogy vénán keresztül
magamba fordítalak.
Mind-hangod tódulna belém,
mint érfalon rekedt sejtek, 
lüktetve választom szét,
mi gyilkol, mi kellhet. 
Zsongásod elvész,
ritmusom ívessé válik,
az együtt rezdülésünk
vérplazmákká mállik... 

Halk suttogások csak az emlékek, 

Bennem a gyűlöleted, alázásod 
rajzolt egy képet,
és feledésbe temetett minden
valaha szépet.
Szívem pillanataiba rejtett csoda,
a bennrekedt szavak
belülről fogyasztanak, évekig
temettél, és én magamba halmoztalak...
Nem most veszítettél, már az 
első másra-vágyódásnál, hol
szerelemet méltatlanul, sárig tiportál.
Sok esélyt kaptál, kincsed volt
mely ujjaid között pergett
egészen lábad alá, s a szívem
sziklává dermedt, parittya híján
a falak égig értek, s mi az ellentétes
oldalon maradtunk végleg...
S bár próbáltál élesen-nyálasan
dühből megigazulni, úgy érzem
magunkat ki kellett vajúdni...

Egyszerűen ott hagylak a falon lógva, 
szögre akasztva, harag nélkül,
mint tájképet, mely egykor örömre
fakasztott.
Nincs kedvem gyűrni az álmokat, 
morzsákra tépni valótlant, mi valósnak 
láttatott...
Nézlek magamban, s csodálom Istent 
- micsoda terv részei voltunk mi 
ketten ,-
s az elveszett időt, hogy szőtte 
szép lassan hálaadássá 
bennem.

Agyagként gyúrt az Úr,
s leszek majd híd közted
és közte.
Arra kér, gyolcs ruhádat 
vesd le.
Terhedet se cipeld,
hadd formáljon újjá,
s így leszel majd a
fájdalmadon úrrá....


https://www.youtube.com/watch?v=93hpWRq2wy0