Zegzugban rejlések
SzemélyesKéne
Valami megfoghatatlant kéne most tenni,
megszámlálhatatlan csillagot homlokokra szegni.
Friss levegőt festeni fűre, fára, égre,
másnak ásott vermet betemetni kéne.
Mosolyt csalni - száz másikkal öltve- ,
arra akit megcsalt az örömének őre.
Inni kéne sóhajt, szerelembe mártva,
a búsuló magányt így hagyni magára.
Adni kéne a nincsből, azt az apró keveset,
hadd lássa meg Isten az adakozó szíveket.
Szeretni kéne nagyon, semmit sem várva,
megbocsátani ,feledni, agapéban járva.
Az érzés fogságában (Iskolai feladat volt fiamnak)
Mikor először megláttalak,
különös érzés fogott el.Szívem legmélyére zártalak,vágytam, hogy te is észreveszel.Teltek a napok, múltak a percek,nélküled-idők nyomtak rám terhet.Egy reggel szemem szemedre szegtem,s megbűvölt a szerelem-permet.
A boldogság mértéke te lettél,a fájó magánytól megmentettél,mint még soha senki úgy szerettél,és ezzel örök foglyoddá tettél.
Szóval írjon szerelmes verset kérte a 8-as tanárnő a fiamat. Kis segítségggel megszületett a vers, mely írása közben sokat nevettünk, ami külön émény volt.
Az utolsó verssor ez lett volna fiam alapötlete szerint:
...mint még soha senki úgy szerettél,
annyira szomorúan temettél.
Erről nagy nehezen lebeszéltem :-)))
Levél édesanyámnak
Édes!
Kölcsönbe kaptalak Téged,
mert Isten így gondolta ki,
a legjobbat akarta nekünk.
Vitába szállhatnék Vele,
mint anyám egy gyermeke,
de csak tépődne a sebünk.
A lízingnek mindig ez vége,
megy, minden vissza a helyére.
Én maradtam, te a mennybe...
Jó lehet fentről mindent látni,
éveket, unokákat csodálni.
Miért nem lentről teszed?
Biztos nevetsz, járom az utad
jaj, még apu is olyan jól mulat!
Neked is úgy hiányzunk?
Tudod jó anya voltál nagyon,
nem mondtam el...tudom.
Hamarosan találkozunk!
Hiányzol...mindig...örökké!
Ölel, csókol szerető lányod! /majd odaát/
Ma is ugyanaz
Emésztetlen bűneid ma is
fel-fel törnek, a szaguk árad,
hazug szerelmed helyén,
bukkan fel a régi bánat.
Az ösztön köt gúzsba,
Tőled távol sző az álom
érzelem helyén kering
egy cafat szív dögrováson.
S hol a varjak gyűlnek,
feketébe veszik a múlt,
mérgezett szerelmed eszik,
mely rólam a mélybe lehullt...
Csendben
Úgy vagyok üres, ahogy egy tenyér,
mi nincstelenül nyúl a jobbért,
ahogy fog, mit az amalgám megunt,
s csak tátongva dacol bolondként.
Szétfolynak a számban a szavak,
ökörnyálként leng a lét
az emlékek fája alatt.
Ordítanék, ha lenne miért,
de csak csendben létezek,
Értük, s önmagamért...
csendben Értük, s némán magamért.