Zegzugban rejlések
SzemélyesAz elveszett jóindulat...(mai blog olvasás után)
A toll hazudik, vagy a szavak szúrnak,
s porba tipornak, de hol az ember
ki talpra állít, ki a versben mint Isten
kitárt szívvel lép, s visz magával lankadó
lelkűt a mennybe? Fáj az olvasás,
a véres kezű „költők” gyilkolnak,
csendben, alattomosan….
beálltatok a sorba, villantott foggal!
Fogcsikorgatva várlak...
Fogcsikorgatva várom,
hogy eljöjj, perzselj,
hiányodba reszketem magam,
tikkadva, átfagyva
nyújtom kihűlt kezem,
hogy bonts bennem rügyet.
Fakadjon újra ajkamról a szó,
bólintson fejet hajladozó
testem, s tudjam nem hiába
vártalak, kerestelek…
Eljössz hozzám ugye,
és velem maradsz..
te szép, kedves….
szerelmetes Tavasz…
Őrzünk ezen a világon...búcsú Cipőtől
Csillagod vezetett, te már hazaértél,
álmod őrizzük, pont ahogy minket kértél.
Csak a csend beszél tovább, a fájdalom felett,
a szél zúg, de a nap már nem nevet.
Járj szabadon a felhők között,
lelked kincse a mennybe költözött.
Madarak, ha szállnak, tán hozzád is találnak,
könnyeiket viszik a sok jó barátnak.
Elbúcsúzunk, de te örökké ott leszel,
a szívünkben, a lelkünkhöz közel.
Kemény drogom...
Érzem, reszket egész testem,
kéne már az újabb adag.
Delíriumosan fekszem,
vénám pattanásig dagad.
Irgalmazz meg nekem, kérlek,
adj magadból még, még többet!
Rabod lettem immár végleg,
lényed teljesen betölthet.
Légy a tűm, szorítom, tüzem!
Kábíts folyton és örökké,
mint folyékony kéjes mérgem,
míg már nem leszek majd többé...
Ha lennék, mikor nem lennék
Bőröd köntösévé lennék,
amibe szép lágyan bújsz,
szavaidra oly szót tennék,
amitől majd ellágyulsz.
Az érintésem vágynád,
a nap minden percében,
a hold tükrében hálnál,
szívem ringó ölében.
A csókom szomjad venné,
mégis ajkad tikkadna,
cserepesen remegné
az újat, s nem higgadna.
Illatom, mint levegőd
nélkülözni nem tudnád,
tele szívnád a tüdőd,
tenmagadban tartanád.
Szemem kék tengerében,
látnád a nyugvó vizet,
és benne hazatérvén,
hogy a világ szép….majd hiszed.