Dísz-gondok

Rám aggatott dísz-gondok, miért vágyom a karácsonyt,

tán az illata, mi vonz, mert az íze már fanyar, melege is kihűlt,

megsárgult leple, mára üres asztalt takar. Rohanó rabszolgák

v/bérüket adják csupán pár napért, hogy hajthassák magukat

egy kamu hó-angyalért. Mert mi régen tiszta volt, már szénné égett,

a mókuskerék-feeling vetett neki véget. Szélfutta arcokon, fáradtságot

látok, kezetekben értéktelen, hamis drágaságok. Hova lett a mosoly,

a hétköznapi szeretet, teszitek még imára agyonnyűtt kezetek?

Ünnepelni kéne, az volna a jó, hol szívünkbe béke, felette csak

fekete hó. Én az emlékeimből élek, mikor mind ott volt ki számít,

s igaz gyermek hittel, beragyogtunk bármit. Számított a család,

a válás nem volt trendi, és az asztalnál együtt ülve, bőven volt mit enni.

Figyeltünk egymásra, nem volt ily sok szegény, lelkünkben ott élt

a -jót tenni jó- remény. Volt nagymama, papa is, a szülő nem volt rokkant,

mert a világ gondjaiba bele nem roppant. Nem volt ennyi árva, boldogtalan lélek...

Mondjátok meg, hogyan vessünk ennek véget! Kivetítem magamba,

majd gyermekeimnek e rég-múlt képet, miattuk küzdök, miattuk élek.

Szentkarácsony úton, bár annyira nem várom, nektek igaz szívvel,

az áldott karácsonyt kívánom...

(Tegnap a városban voltam, és szörnyen kiégett embereket láttam...rosszkedvűen tértem haza, gyorsan megölelgettem a gyerekeimet...)