Reliquus

Sajnos nem jegyezte fel a történelem —

Pedig az eset nem oly jelentéktelen —,

Hogy bizony egy kalandozó magyar csapat

Kolumbusz előtt az Újvilágra akadt.

Történt ez úgy, mikor Árpád népe már hont

Foglalt, s Bizáncnak kapuján épp hős Botond

Méretes rést, majd görög bajnokot vágott:

Egy bátor kis sereg járta a világot.  

Nyugat felé tartottak, mivel bizony ők

Akkor se voltak holmi laposföld-hívők,

Hanem mint a mag, vagyis a tudás népe

Fiai, földet kerülvén úgy remélve,

Hogy arrafelé országokon vágva át,

Végül találnak sok testvért, s az óhazát.

Így jutottak el messzi Normandiába

A nagy vízhez, hol úgy tűnt, minden hiába...

Ám élükön vakmerő Gara vezérrel —

Némi viking hajós közreműködéssel —

Rettentő tengernek bőszen nekivágtak,

S jó hónapra rá vad tájon partra szálltak.

Egy folyó öblénél tábort vertek legott.

(Hol ma egy hatalmas szobor áll, éppen ott.)

Majd lovon indultak a föld belsejébe,

Űzte-vitte őket szittyák szilaj vére.

Nyargaltak, vadásztak, este megpihentek;

Odaát távoli rokonokat leltek:

Mohikánokat s néhány másik kis törzset.

Azok nékik tüstént békepipát tömtek,

S Öregisten-Manitut tűznél dicsérve,

Ősi rítus által léptek szövetségre.

Soká nem henyéltek, útra keltek hamar, 

Nyeregbe szállt ismét a századnyi magyar.

Nemsokára erdős hegyekbe nyomultak;

Ez volt a legnehezebb része az útnak:

Lassú küszködésben hamar elfáradtak,

Morogtak a harcosok, fel is lázadtak.

Kijelentették, hogy biz nem mennek tovább,

Ha gyorsan nem lelik lakott helynek nyomát,

Hol pihenni szállást, ételt s nőt kaphatnak,

Úgy enélkül ők rögvest visszakaptatnak.

Vezetőjük ezért bölcsen határozott:

Hadával egy tisztáson letáborozott.

Reggel válaszul a galád zendülésre,

Egymaga indult tovább, felderítésre.

A pihenést szigorú parancsba adta,

S még azt is, ha nem ér vissza harmadnapra,

Dönthetnek: követik, vagy lelép a sereg.

Ő pedig, ha még él, majd nyomukba ered.

Eltelt a három nap, de a főnök nem jött

Vissza, hát heves tanácskozás kezdődött.

A rangidős helyettes azt fejtegette:

Ne forduljanak mindjárt messze keletre,

Hanem kutassák elmaradása okát  

Felettesüknek napnyugat felé tovább.

Hátha a derék Gara vezér ezalatt

Valami falura távolabb ráakadt.

Volt velük egy sámán is, aki beszívott

Valami odaát szerzett ütős cuccot.

Ezután jó keményen rávert a dobra,

S ekképpen transzba esvén kinyilatkozta:  

Ha még három napig napnyugatnak mennek,

Egy csodálatos mennydörgő vizet lelnek.

Annak közelében lesz kaja, szállás, nők,

Minden, mi adhat nékik reményt és erőt.

Úgy is lett hát, törtettek még három napig,

Eljutottak egy bazi nagy zuhatagig.

Ily mesés látványban eddig nem volt részük,

S a robajló víz szivárványt írt elébük.

Amint egyikük a tetejére nézett

A hatalmas és rettentő vízesésnek:

Attól jobbra, a szivárvány mellett látott

Olyat, mitől úgy vélte, szeme káprázott.

Ott ült lova nyergében főnökük maga;

A legény vígan kiáltott: — Ni, a Gara!

(Az ünnepélyes névadás ekként esett,

Éppen így hívják azóta is a helyet.)

Nagy lett az öröm, éljenezték a vezért

Mikor az egy ösvényen hozzájuk leért.

Ettől még nagyobb boldogságot okozott,

Hogy ő mindnyájuknak kedvező hírt hozott.

A közeli völgyben lelt egy derék népet,

Kik rögtön felismerték őt őstestvérnek.

E törzs sok férfiját nemrég legyilkolták

Ádáz csatában irokéz rablóhordák; 

Hát most szívesen befogadnák jó Garát,

És vele egytől-egyig vitéz csapatát.

Adnának nekik sátrat, élelmet, s nőket;

Vérszerződéssel testvérnek vennék őket.

Elindultak hát a rájuk várók közé:

Észak felé tartva, a vízesés fölé,

Majd egy gázlón átkelve nyugatnak megint,

A pontos vezéri irányítás szerint.

A bennszülött nép szálláshelyét elérték,

Azok magyarjainkat hősként ölelték;

Mulattak együtt majdnem egy álló napig,

Déltájtól egészen másnap pirkadatig.

Utána, reggel, hű testvérség köttetett

A két vezér lecsorduló vére felett.

Gara megkapta a főnök szép leányát,

Majd a többi vitéz is oltotta vágyát:

Seregnyi ifjú özvegy s hajadon várta

Hogy egy-egy dalia vigye sátorába.

Az oda térés pedig nem jelentett mást,

Mint ősi rend szerint való házasodást.

Az ég áldása nem váratott magára:

Kilenc hónap múlva nem győzte a bába...

Mert bizony ott ők végleg megtelepedtek;

S együtt velük lovaik se voltak restek:

Szintén sokasodtak, kancáik ellettek.

Így a földrész első lovas népe lettek.

Ezáltal harcban győzhetetlenné válva,

Elküldték hírüket minden szélirányba.

Hőseink e sok jóban biztosra vették,

Hogy az ősi magyar hazát felfedezték.

Sátrukban békén pipázva dőltek hátra;

Csak szegény Garának nem volt maradása.

Bár asszonya neki is fogant, s fiút szült,

Ám sok vért vesztvén másvilágra szenderült.

Vitéz párja soká tépelődött, s döntött:

Árpád honába hírt vinni készülődött.

Tucatnyi kísérő hű magyar harcossal,

És valamennyi ottani őshonossal,

Földnek, víznek és törzsüknek búcsút mondva,

Egy napon elindultak szép Magyarhonba.

Hosszú nyargalással a viking révészek

Nagy tengerparti táborhelyéhez értek.

Ám az üres volt, egy lélek nem járt benne,

Csak egy sérült hajó állt ott partra vetve.

Sátrakat felhúzva hónapokat vártak,

Míg a normann portyázók rájuk találtak.

Velük a rozzant bárkát is kiemelték

A homokból s rögtönzött sójára tették.

Bordát kicserélték, réseket tömték,

Majd mikor elkészült, újból vízre lökték.

Így egy derűs őszi napon sorban állva

Tíz sárkányhajó büszkén várt a dagályra...

Kisded fiát Gara bölcsen hátra hagyta,

Felnőve nagy harcos lett az istenadta.

Csatákban mindig a seregnek élén járt,

A sok dicső tettéért törzsfőnökké vált.

Az egykor kis nép általa hatalmas lett,

S viselte róla a Hunor népe nevet.

(Jóval később lökött franciák elírták

Ezt, s így végül őket huronoknak hívták.)

Titok maradt eddig mindez, hisz hős Gara

Kíséretével már soha nem ért haza.

Valami vihar csapott le rájuk talán,

És sírjukká lett a végtelen óceán.

Történetüket magam csak onnét tudom:

Amerikában élt régen egy rokonom,

Kinek öreg indián regős dalolta  

El, s a családunk hűen őrzi azóta.