Partfal

Két napja keresem már
szavait
a hirtelen jött
váratlan románcnak
szürke folyó fölött
zúgó zuhogásnak
 
pára, köd, eső között
kertembe csoda költözött
 
megálltam ott
 
a helyet jól tudom
 
- nem nyílik boldogság
titokzatos
homályos utakon -
 
megálltam hát e furcsa alkonyatban
 
hársfák keringtek

míg minden mozdulatlan
 
rám szakadt az ég
szívemre zuhant a tavasz
 
illat, virágsokaság
hajamra hulló cseppek
csend és belső dübörgés
kísérték a nyirkos kora estet

víz folyik, eső csepereg
összezsugorítom az emlékeket
 
megmosom magam a múló pillanatban
szememre szelíd nyugalmat festek
 
tarkómon érzem átható,
meleg tekinteted
egy percre még foglyod lehetek
 
csak egy perc
aztán közöny kalickámba visszatérdelek.

Mára nincs más hátra
álom fonálba
álom fonálba
takarni a lét
ezernyi kis ütemét

holdas
sugaras
szívedhez nyúlni
magas tornyokon át

hegy
völgy
utak
vizek

tükrözik
szívem
képeidet

keresném drága lépteidet

hegy
völgy
utak
vizek

ízekre szedik emlékedet.

Tévútjaimról visszatérve

leültem tegnap ott a leghátsó székre

tarkók sokasága között

fáradt szemem téged körözött

egyszer csak felébredt a remény

Te vagy az ott a sorok közepén

aztán jött a bizonytalanság

mégsem Te vagy az a várva várt

változásban is megőrzött barátság

Még alkonyat előtt csapott

le rám az iszonyat

elvesztettelek, drága barátomat

Elmúlás idő előtt

Képed bennem

szél járta, esős utakon jártunk ketten

féltettelek, nevettél

néztük a Tiszába hulló cseppeket

Hiába már a könny

a távolodó időben

felidézem könnyű léptedet.

/Vers megadott szavakkal, élet elhagyott  arcokkal, könnyek későn. Majd egy év után ért a hír, hogy korán elvesztetted életed drága bolondozó, tervekkel, vágyakkal teli szolnoki barátnőm ÉVA!/

 Holdban keringő
 halálos álom
 csókodat érzem
 érzem a számon
 nincs már új utam
 mozdulatlanul
 a végét várom
 se harc
 se béke
 szívemnek
 nincs már
 nincs menedéke
 
 minden közöny
 minden hideg
 minden hazug
 minden hiúság
 itt kering
 itt forog
 kitépi belőlem
 a reménylő holnapot
 
 eszem
 iszom
 alszom
 elveszítem
 a régi arcom
 nem kell tükör
 úgyse ismerem
 ki vissza tekint rám
 nem ér a
 nevem

Hamuba írom a nevét
hamuba
had kapja fel a szél
sodorja
szórja szét
s míg kavarog
hullik és remeg
had lássák könyörtelen
élet istenek
volt valaki
valaki
ki hamuba lehelt
életet
s az életből
újra
arcomra hull
hamva

tünt idők
láva szerelmét
égető
perzselő
tűzfolyó

szemembe csap
a szél
keserű füstje
bőrömhöz ér
éget
forró hamu,
vörös romboló
hömpölygő áradat
elégetted a
megváltó álmokat.