Partfal

         Csak hang legyen

        és fény
        tűnjenek el az arcok
         kikről
       nem jut eszembe más
          csupán haszontalan
            keserű harcok

          csak egy kis nevetés
           szórd ide
          vállamra

          késő nyári
           árnyad

          míg csendben
           muzsikálnak
            karcsú
            zöld fűszálak

         csak bújjunk össze
         végre
          egy tágas
           bolondos
            réten
         margaréta
          szirma
       verje meg a térdem

       csak
       reggel

       dél
       és este
        míg karodhoz érek

          bökd meg
        göcsörtös újjal
         kopott
          szívtérképed
 
            csak csend
             és
            ringató mély
          éjfél táji percek

          bánat vihara

          ne tépje

         szét többé
        mit kisimít
        a tested.

Az agyad még mindenre
ügyel
szíved mégis újra
a régi hibát követi el
kalimpál
szorít
szemedre
halvány
ködpászmát kanyarít
és nem látod
a koszos padokat
a térre hányt
ócska lomokat
sem a dübörgés
sem a szennyek
nem érnek el

nyújtózol

nem követelhet már új
áldozatot életed
csak ülni
egy padon
és csendben
enni inni
és
belélegezni a fényeket
mindent mi
egyenesen
az égből érkezett
s a fák susogó
hangja helyett
hallani véled
azt a szót amitől
magadhoz öleled a semmit
s a káprázat
reméled tart még perceken át
bár legbelül
örökösre képzeled

aztán egy villanás
alatt
helyükre kerülnek a dolgok
ég-ég
föld-föld
nincs is helye itt
a mennynek

s
te magadban
cipeled tovább
a részegség
égetően fanyar
bizsergő
fájdalmas mámorát.

Olyan késő ez az este
árnyát a fény rám se vesse
szavakért kutatok
kábán merengve
mert oly hosszúnak
tűnik már az este

az alkony is
ahogy a két ladik
egymástól távol
kiúszik a végtelenbe
a fakuló sugárból

s karom
ha még úgy akarom sem
tarthat vissza
elnyújtott tétova mozdulattal
húz a magány
a fáradt szomorúság
sűrűsödő iszaptengerébe

figyelj rám
ha nem is hallod meg
zokogásom figyelj
mert némán is
csak neked suttogom

félek a magányos esték
gyilkos perceitől
egyre szorosabban
ölel körül a bánat
és nincs erőm
hogy érted s értem
közös holnapért kiáltsak.

Magamnak akarlak
te fényes reggel
tűznek illatával
pattogó meleggel
párától maszatos
tél végi ablakom

hol a fény
tört ragyogással
csöndesen átoson
megáll a régi