Papzsa61 blogja

E nemzet feje felett rettenet lebegett.

Keleten nemzett emberek serege menetelt erre,

meglelve e kellemes helyet, melyre szemet vetett.

E seregnek kegyelem nem kenyere.

Merre megy, lever, leteper nemzeteket, 

lefejez tehetetlen embereket...

Bevesz hegyeket, nedvvel telt helyeket,

eledelt kebelez, nem keveset.

Eme fenyegetett helyen nemesek 

fegyveres sereget szerveztek,

ebbe nem egy nemzet keveredett.

Embereket engedelemre neveltek, s vezettek.

Lelkesen ellenre mentek, nem reszkettek, 

egyre verekedtek.

Ezer sebet szereztek, de nem engedtek!

De keleten edzett eszeveszettek rengetegen lettek.

Nem kegyelmeztek, lehengereltek, fejeket vettek.

Ebbe e terep beleremegett...

Szerte tetemek hevertek, melyeket erre rendelt emberek

meszes verembe temettek, keseregve...

Megvert seregben felkerekedtek, s elevent mentettek.

E nemzet feje elment, menthetetlen lett...

Kelet serege megnyerte e helyet, ezennel terjeszkedett.

Letelepedett, s elvett rengeteget, 

ezzel szerzett becset keleten.

E levert nemzet eleget szenvedett, 

megkeseredett, nem felejtett!

De egyszer felemelkedett, 

s nem tesz egy nemzet ellen sem,

MERT EMBER KELL, LEGYEN! 

Gyönyörű magyar hon megannyi kincset ad:

Smaragd-réten legelő kövér jószágot, tejelőt,...

Balaton hűs vízét, oly sok halászt megmentőt...

Dolgos magyar szomját oltó szőlő-termő hegyek levét...

Kékvízű Dunának hajókat segítő sodrását...

Aranymezőkön termő kalászok éhet csillapító kenyerét...

De mit ér a sok kincs e honban,

ha idegen kéz dúlja, rontja...?!

Török járja e drága földet,

többször nekilendül, éhsége nem csitul,

uralni ideér, adót kér...

És most megint itt van, elszántan, duzzadó sereggel.

Mohón törve ránk, keresztény kutyának nevezve, megvetve...

Újabb csata Mohács mellett ingoványos terepen vár.

Ellenséget lassítja tán, míg a magyar bátor had, erőt ad...

És küzd ő egyre csak, erején felül,

nem adja könnyen hazája kincsét, nem kéri bilincsét...

De ellenség írtó hada mindent elsöpör,

kegyetlen harc folyik, fejek hullnak odakint, megint...

Hazánk fia, s társai immár odavesznek,

vagy futnak életet remélve, már alig élve, félve...

Királyunknak sem segít esőmosta honföld,

ő is ott ér véget, hol hazánk sorsa eldőlt...

A szörnyű vész rontást hoz, magyar földet fölszabja,

nagy részét már török szultán uralja, falja...

Százötven év így lesz végül a töröknek jussa,

nyomja is a szegény magyart, amíg itt van,

kényszerítve, leterítve...

Ezalatt az elnyomottat felvértezi kemény sorsa,

megtanulja, hogy csak türelemmel élhet túl, ezentúl...

Királyunk II. Lajos volt.

Ez a korszak sötét folt.

Versengése sok nemesnek,

Hatalmat, s javat keresnek.

De országhatár nyitva már,

Nem védte azt erős vár.

S nem látatta belső viszály,

Hogy a hont védeni muszáj.

Ádáz török hadba indult,

Mi útjában állt, mindent feldúlt.

Hódítása véget nem ér,

Míg Ibrahim a nagyvezér.

Közben magyar fővezér

Csatahelyhez odaér.

Tomori és hős fiai,

S ha még eljön Szapolyai.

Sok nagy csatát megküzdöttek,

Remény mellett így döntöttek.

Bármi jön még török részről,

Nem beszélnek magyar vészről.

De az oszmánok serege

Szaporodik, s nő ereje.

Jó puskával, görbe karddal

Bali bég jön előhaddal.

Királyunk is megérkezett,

Páncéllal tán felvértezett,

De nem fél a harctól Lajos,

Bár túlerőt győzni bajos.

Több tízezer az ellenség,

Csatát győzni képtelenség.

De a magyar oroszlánszív

Így is elszánt, küzdeni hív.

Összevonva csapatokat,

Német-, lengyel-, s szlovákokat,

Lesz ott még cseh, szerb és horvát,

Ne szenvedjen népünk csorbát.

Tomorinak eszes terve,

Hogy ne legyen magyar verve,

Több kis csatát folytassanak,

Győzni esélyt így kapjanak.

Elszántan és bátran vívtak,

Sok törököt harcba hívtak.

S bár az ellen visszavonult,

A nagy csata még el nem múlt.

Oszmán erő egyre dagadt,

Magyar földön ezért ragadt.

Szulimán és vad serege,

Török hadnak nagy ereje.

És a magyar egyre küzdött,

Ő és ellen vérben fürdött.

Nem adja hát könnyen magát,

Még megnyeri ezt a csatát.

De a számok nem hazudnak,

Háromszoros erők dúlnak.

S hiába a bátorságunk,

Odalesz mi szép országunk.

Nem kegyelmez hódító fél,

Nyakat vág, ha elé mennél.

Elmúlt hát a csata már,

Török örömtáncot jár.

Szegény magyar immár futott,

Ki-ki hogyan, s meddig jutott.

Lajos is halálát lelte,

Hont a nagy vész ketté szelte.

Bátor magyart sors edzette,

Tapasztalatát pedzette.

Talán azért tűr most sokat,

Hogy kíméljen így másokat.

Egymást most már élni hagyunk,

Hisz elődeink nem mi vagyunk.

Barát legyen minden nemzet,

Embertársunk bárhol nemzett.

Belső békét is keressünk,

Hazánk fiát meg ne vessünk.

Csak mert más a szemlélete,

Értékes az ő élete.

Mögöttünk a történelem,

Volt benne szép és félelem.

Rajtunk áll most- súg az elme

Jövőnknek a történelme...!