Papzsa61 blogja

Ráborulok ruhátlan lelkemre,

Féltőn óvom, ölelem, ringatom...

Sóhajtását szomorún hallgatom,

Gyötrelme párát von két szememre...

Adnék rá palástot, lágy takarót,

Ne reszkessen a meztelen lélek!

Egyszer jéggé fagy, én attól félek,

S megdermeszti majd az őt akarót...

Mibe öltöztessem, mi lesz a jó?

A gyönyörű csipke nem védi meg.

Páncélt adok rá? Az kemény, hideg.

S ha nem érintheted, mire való..?

Jó lenne egy új, pompás öltözet,

Talán egy csipke-páncél ötvözet...

Szám íze keserű,

Sósan mar könnyem,

Állapot sorsszerű,

Feladnám könnyen...

Mellkasban szorítás,

Gyomrot görcs markol,

Hangtalan vonyítás

Torokban parkol...

Kavargó gondolat

Tétova agyban,

Meglepő fordulat:

Szív dermed fagyban...

Ám erős kötelék

Testünknek vére,

Bármi is történjék,

Haraggal félre..!

Te vagy nekem mindennapi kenyerem,

Napoknak fényét általad is nyerem.

Bíztatásod nyomán érzem, hogy élek,

Szavaid gyógyítók, nem bántó élek...

Felrázol mélabús hangulatomból,

Szellemed, humorod rosszkedvet rombol.

Felejtem, ami fáj, játszani hívhatsz,

Naponta lelkemre gyógyírként így hatsz..!

Széles látképet kínál a kórterem ablaka,

Reggelre minden fa fehér csipkeruhát öltött.

Mintha pazar látványával kárpótolni akarna

Minden remény-fosztó percért, mit ember itt töltött...

Megmutatja, mily csodás ez a világ odakint,

De az ablaktábla most elválaszt e csodától.

Mégis, a zord téli fagyot tűrő fa arra int,

Hogy tán ember is erősebb lesz némely bajától...

Nézem a deres fákat, s nem adom fel a reményt!

Szívemre is csak ily csodás dércsipke borulhat!

Gyenge énem így mégsem nélkülöz minden erényt,

Félelem jege olvadhat, rólam lecsordulhat..!

Mellkasomat egy mázsás kő húzza,

Elfelejtem, milyen jó is élni...

Hisz nyomasztó a haláltól félni,

Pedig azt bíz senki meg nem ússza!

Hiába is tudom az eszemmel,

Ostobaság arra fókuszálni...

Mégis aggaszt, hogy fogok megállni,

Hogyha eljő- szemben végzetemmel?!

Talán ismét csak múló fájdalom,

Ha távozik, már fordul kedélyem...

Előretör játék-szenvedélyem,

S a szavakat már vígan vagdalom!

Állapotom, mint egy libikóka,

Sors-uramnak ez tán egy jó móka..?!