Panna blogja

 

Gyermekkoromat egy nagy bérházban töltöttem. Három emeletes ház volt, 64 lakással. Szinte minden családban volt 3-4, sőt volt olyan család, ahol 8 gyerek nevelkedett. Mi gyerekek együtt voltunk, reggeltől estig. Amikor a szülők megjöttek a munkából hangosan, kiabálva keresték gyerekeiket. Mivel közel volt a Margit sziget és a Dagály strand, vagy itt, vagy ott töltöttük az egész napot. Reggel gyártottunk néhány karéj zsíros kenyeret és bandába verődve „kirándultunk”.

Gyermekkoromban a Margit-sziget sokkal szebb volt, mint most. Ismertük, mint a tenyerünket. A legtöbb időt a romok között töltöttük. Szent Margit legendáját kívülről fújtuk és tudtuk, hogy ez a nyulak szigete volt IV. Béla korában, akinek a lánya ebben a kolostorban élt. Szent Margit szelleme szinte ott lebegett a romok között. Én órákat üldögéltem valamelyik romfal tetején és próbáltam elképzelni azokat az időket.

A szigeten körbe gyönyörű rózsaszín vadrózsa volt telepítve a Duna parti részeken, közöttük sok volt a futórózsa. Sóvárogva néztük a gyönyörű virágokat, de tudtuk nem szabad letépni. Rémtörténetek keringtek arról, hogy mit csinált a rendőrség azzal, akit viráglopáson kaptak. Igaz volt-e, nem tudom, mert soha nem mertük letépni a virágokat.

Ez alkalommal is voltunk legalább tízen és nézegettük a virágokat. Én emlékszem 10 éves voltam. A többiek is hasonló korúak voltak fiúk lányok. Az egyik velem egyidős fiú, az Imre megkérdezte nekem melyik virág, tetszik a legjobban? Én rámutattam a legszebbre. Az a bokor a meredek parton futott lefelé és azon a szálon volt vagy öt, hat virág. Emlékszem aznap nagyon meleg volt és mi fürödtünk a Dunába, órákat üldögéltünk a lépcsőn, beszélgettünk, megettük az összes zsíros kenyeret. Általában akkor indultunk hazafelé, amikor már nem volt mit enni. Az éhség hazavitt minket. Volt, hogy valamelyik szülő korábban hazatért a munkából és nem találta a gyerekeit. Kérdezte a szomszédoktól látták-e őket, mire azok azzal nyugtatták, ne idegeskedjen, ha éhesek lesznek, hazajönnek.

Négy óra lehetett, amikor elindultunk hazafelé. Végig mentünk a Szigeten, majd az Árpád hídon, (lehet, hogy akkor még Sztálin híd volt a neve) majd a Teve utcán a Gömb utcáig. A fiúk lökdösődtek hazafelé az úton, egymást ugratták. Az Imrének mondták, na kis mimóza mit húzódsz félre ez nem fáj és ketten közrefogva lökték ide-oda. A kapu előtt már néhány szülő várta a csemetéjét. Engem nem várt senki, hát vártam, hogy a többiek mind bemenjenek a kapun. Imre rám nézett és szinte észrevétlenül jelzést adott nekem, még ne menjek fel.  Majd amikor ketten maradtunk, kigombolta az ingét és előhúzta azt a szál rózsaágat, ami nekem a legjobban tetszett. Átadta kicsit pirulva és láttam, hogy az inge alatt a rózsa tövisek véresre sebesítették a mellét. Szóhoz sem jutottam, csak álltam kezemben a rózsával. Ő szó nélkül hazament. Nem tudom, mikor tépte le a virágot, látta-e valaki? Tudták-e a többiek és ezért molesztálták egész úton hazafelé? Rengeteg kérdés, amire nincs válasz a mai napig.  Soha senki nem beszélt erről. Imre szememben hős volt, és életem legcsodálatosabb ajándékát tőle kaptam.

 

 

Az Úr gondolkodott. Úgy érezte picike homokszem került valahol a gépezetbe, mert bár tökélyt tökélyre teremtett kudarcának vélte, hogy valahol egy icike-picike kis bolygón dúl a viszály. Háborúk sora, itt, ott éhezés és az ózon lyuk, na meg a jéghegyek. Már sokszor gerjedt haragra, de mindig megenyhült, mert fiára gondolt, aki kész megint feláldozni magát és lemenni a Földre.

Az Úr úgy vélte rosszak az emberek nem érdemlik meg ezt a tökélyt, melyet csak értük teremtett. Hidd el Atyám jók az emberek, csak néha a sötét angyal erősebb, mint te. De ha az utolsó óra eljön, hozzád térnek meg.

Menjen hát le egy angyal és gyűjtögesse a jó lelkeket. Az Úr így rendelkezett. Angyalunk, aki erre a feladatra kiszemeltetett eddig csak a mennyben volt ügyeletes és tette dolgát az idők kezdete óta. A Földön még nem járt sohasem, kicsit szorongott és kérdezett, honnan fogom megtudni ki a jó és ki a nem jó? Ha elfogadják a feléjük nyújtott kezed, akkor jók az emberek. A rossz ember meg sem lát, nem érzi a szeretet, te sem fogod látni őket, csak a jókat keresd.

Már elmúlt éjfél is, mire Angyalunk a földre érkezett, mint minden Angyal, ő is hosszú fehér ruhát viselt és voltak hatalmas fehér szárnyai, mert a földön ezt szokták meg az emberek. A Hold magasan járt, az égen nem voltak fellegek, így Angyalunk ámulva nézte a kéklő hegyeket. Honnan jöttek? Ki küldhette? Hisz nem látott felhőket. Ilyen csoda! Piciny csipke, tenyerébe érkezett! Ámulattal nézegette az aprócska hópelyheket. Zúgás ütötte meg a fülét, így a hang irányába sietett.  Több kis patakot látott egy folyammá forrva és vagy ötven méter magasból alá zuhanva hatalmas vízfüggönyt képezett. Angyalunk gondolta, ez a csoda csak vízesés lehet.  Mire a völgybe ért, már a nap magasan járt az égen, szárítgatta a harmatcseppeket.  Angyalunk dicsérte az Urat, mindenek teremtőjét, ilyen szépet alkotni csak egy Isten tehet. Végig sem merte gondolni, ennyi csoda még a mennyben sem lehet és még nem látott mindent! A völgyben virágba borult fákkal, madarak énekével, szorgosan nektárt gyűjtögető méhekkel ismerkedett.

Megsimogatott minden feléje nyújtott kezet. Diadallal gyűjtögette a jó lelkeket.

Vasárnap volt, a faluban felnőttek és gyerekek ünneplőben - sok jó lélek - a templomba sietett. Hitték az emberek, hogy a templom egekbe igyekvő tornya az Úrhoz vezet.

Útját dél felé vette. Egy csatatérre érkezett. Valaha gyönyörű emberi építmény, egy város lehetett. Most mindenüktől megfosztott emberek, halottak hevertek merre csak nézett. A lelkük? – tudta, hogy elkésett. Angyalunk most hiába nyújtotta kezét. Mosolyát senki nem látta, kérdésére senki nem felelt. Leült egy halott mellé és felemelte a jéghideg kezét. Ebben a pillanatban  minden titkok tudójává lett. Látta a múltat, a jövőt és elrémisztette a jelen. Lerombolt városok, felégetett tanyák, falak tövében heverő halott emberek. A világ legszebb hídja is romokban hevert. A pincékben éhező, reszkető gyerekek és anyák kik férjüket, fiúkat veszítették el.

Ott fent valami zúg! Repülőgépek, helikopterek?

Már kiáltani akart! Uram ki tette ezt?

Hófehér ruhája sárral szennyezett és ronggyá tépte a hideg téli szél. Nézte a halott ifjú szép arcát és melengette a jéghideg kezét, és csak könnyezett, csak könnyezett………

Körös néni a második emeleten lakott. Már elmúlt 80 éves, ő volt a ház legöregebb lakója. Állandóan kint ült az ajtójuk előtt a folyóson és nézte órákon át az udvar közepén lévő két gyönyörű hatalmas vadgesztenyefát. Az egyik már elérte a háztető szintjét, a másik jó pár méterrel alacsonyabb volt. A két fát egyszerre ültették a körfolyosós ház udvarába, talán akkor, amikor felépítették a három emeletes házat. Körös néni a fákat nézte naphosszat és közben, hogy mire gondolt, ezt senki nem tudta. Én mellé ültem a sámlimra és próbáltam kilesni a titkát. Nem szóltunk egymáshoz egy szót sem, csak ültünk órákon át egymás mellett. Arra gondoltam boszorka, vagy tündér lehet és a kedvenc fáját magasabbra növesztette. Nagyon ritkán szólalt meg, akkor rám nézett és láttam a csodálatosan szép kék szemét, amit ezernyi ránc keretezett. Olyan volt a szeme, mint Petőfi János vitézében az élet vize. Sóvárogva néztem az udvaron játszó gyerekeket. Én még kicsi voltam és egyedül nem mehettem le a lépcsőn. Ez a háború után 1-2 évvel lehetett. A szülők dolgoztak, a gyerekek bandába verődve rosszalkodtak egész nap. Bekopogtak az ajtókon, majd elbújtak és jókat nevettek a bosszankodó idős embereken, vagy összeszedték a lábtörlőket és feldobálták a gesztenyefákra. Remek szórakozás volt, egyfajta háború, a háború utáni években az öregek és a gyerekek között. Amikor a szülők megjöttek a munkából, mindenki megkapta Szabó nénitől kedves gyermeke csínytevéseinek listáját. Szabó néni az én szememben szintén öregasszony volt. Fogta két unokáját, melléjük szervezett még vagy tíz gyereket és mentünk kirándulni a budai hegyekbe vagy a Városligetbe. Ezek a kirándulások lettek életem legszebb gyermekkori emlékei.
A ház leghírhedtebb gyereke Tóth Laci volt, tizenkét éves lehetett akkor. Minden, az öregek elleni akció kilencven százalékát Ő követte el. Csodáltam és felnéztem Tóth Lacira rendkívüli tulajdonságai miatt, egyszerre követett el galádságokat több helyszínen. Édesanyja, amikor értesült fia újabb rémtetteiről, szinte minden alkalommal beszállt a ringbe, Ő igazán hitt kisfia ártatlanságában. Ekkor mindenki mindenkivel összeveszett, de mi gyerekek másnap reggel már együtt folytattuk a játékot ott, ahol előtte való nap abbahagytuk. Ott ültünk egymás mellett Körös nénivel és néztük a virágba borult fákat, mintha ezernyi pici hófehér karácsonyfa izzott volna az udvar közepén álló fák ágain. Egyszer csak hangos kiabálás, fut felénk Tóth Laci nyomában Szabó néni és kiabált: ha elkaplak agyonütlek, száz pofont fogsz kapni, agyonveretlek az apáddal, stb. Amint odaért hozzánk Laci, Körös néni gyorsan maga alá húzta lábait és botját, hogy Laci átszaladhasson előtte. Szabó néni előtt volt vagy tíz méter előnye, de mire odaért Körös néni lábai újból kinyújtva és botjával kopogott a vasrácson. Szabó néni megállni kényszerült és csak nézte az öregasszonyt, de nem szólt egy szót sem. Körös néni öregesen lassan megint maga alá húzta a lábait, egy ideig vacakolt a botjával, majd átengedte Szabó nénit.

Néhány hét múlva Haleszba vittek az édesapám szüleihez és csak késő nyáron hoztak haza. Már nagyon vártam a másnapot, hogy odaülhessek Körös néni mellé a folyosón. De reggel nem láttam, nem ült kint. Egész nap nem láttam, nem volt sehol. Anyukám tudta, hogy az idős nénit lestem és este, amikor lefeküdtem odajött az ágyamhoz és mondta meghalt a néni.

Nem nagyon értettem mi történt, de nem mertem megkérdezni, mert éreztem ez valami rendkívüli dolog lehet. Már délután lehetett, amikor láttam az ajtójuk előtt álldogáló 5-6 gyereket. Azt mondta anyukám, ha akarok, odamehetek én is. Oda mentem. Amikor behívott a lakásba a halott néni menye, én is a gyerekekkel tartottam. A konyhában ültek az unokái, testvérei és csendben sírdogáltak. Minket egymás mellé állítottak kettesével és elindultunk a szobába elköszönni Körös nénitől. A küszöb egyik felén szépen kimosott dunsztos üvegek voltak torony magasan. Én léptem volna be szobába, amikor valaki meglökött. Persze ledőlt az összes üveg, hatalmas csörömpöléssel landoltak a konyha kövezetén. Pillanatnyi néma csend. Majd mindenkiből kitört a nevetés. A gyászoló család és mi is gyerekek a könnyeinkkel küszködve nevettünk. Mennyi ideig tartott? Nem tudom, de komolyságot erőltetve magunkra búcsúztunk el a nénitől. A legszebb ruhájába volt öltöztetve, nekem úgy tűnt, hogy békésen alszik és mosolyog álmában.
Nem akartam elhinni, hogy többé nem látom. Amikor kimentem a folyosóra mindig néztem azt a helyet, ahol üldögélni szokott. Esténként sokszor úgy láttam, ott ül és vár, üljek mellé

Ez több mint hatvan évvel ezelőtt történt. Körös nénit soha nem felejtettem el és úgy érzem, minden titkát sikerült mára megfejtenem.