Paga blogja

T.S. Eliot verséhez (Hamvazószerda) asszociálva, belekapaszkodva egy szóba: Emeletek. A III. részben:  "Az első fordulón, föl a második emeletre..."

Ezt így írja le Szilágyi Domokos (Emeletek, avagy a láz enciklopédiája,(Harminckét sor a boldogságról)):

"Emeletről emeletre bukdácsol az ember, s megpihen egy-egy lépcsőfordulón. Sóhaja vers, indu­­lata magasság; sóhaja mélység, indulata költemény. S megyünk, megyünk, meg-megszök­ken­ve vagy bukdácsolva, hétrét kiegyenesedvén s derékfájással, magas vérnyomással, boka­süllyedéssel fizetve meg az árát, hogy nem négykézláb járunk. S öregszünk, születnek új halottaink. Nincs vége, sosincsen a pörnek. Fiaink, unokáink mind több panaszt s mind több reményt örökölnek. Ugyancsak egy ismeretlen XX. sz.-i költőnél olvasom e négy sort:

Szégyen a szó, ha nem vigasz,
szégyen a vers, ha nem igaz;
igaz vagyok, s szégyentelen,
akárcsak a történelem."

Vajon mi elmondhatjuk-e ugyanezt magunkról a XXI. században ?

Olvassátok e verset, s gondolkozzatok el azon: nektek, a ti életetekben mit jelent a Hamvazószerda?  "Mert nem remélem, hogy megfordulok" - ha ez a döntésünk, akkor merre az előre, és kik állnak az út szélén, akik mellett elfutok, segítenek-e vagy gáncsolnak,  s mi a cél végül is?"E szavak feleljenek:

Azért, amit tettem, s már ne tegyek,
Ne legyen túl nehéz mirajtunk az ítélet."
"Ne légyen tőlem elrekesztve orcád, S a kiáltásom jusson el Tehozzád."

I
Mert nem remélem hogy megfordulok,
Mert nem remélek,
Mert nem remélek új fordulatot,
Hogy tehetséget, látókört cseréljek,
Ilyesmire törekedni nem törekszem,
(Öregedő sas szárnyat mért feszítsen?)
Miért sirassak
Szokott uralkodást, eltűnt hatalmat?

Mert nem remélem hogy tapasztalom
A jelen tűnő dicsőségét megint,
Mert többé nem hiszem,
Mert tudom hogy többé nem tudhatom,
Milyen az egy igaz tünékeny hatalom,
Mert nem iszom már soha sem
Ott, hol fa virágzik, forrás fakad, mert semmi se lesz megint

Mert tudom, az idő mindig idő,
S a tér csak tér, és mindig az,
S ami létezik, csak az időben létező,
S csak a térben igaz,
Örülök hogy olyanok amilyenek a dolgok,
És lemondok az áldott arcról,
S a hangról is lemondok,
Mert nem reméltem hogy visszafordulok,
Hát örülök, mivel szerkesztenem kell valamit,
Aminek örüljek

S imádkozom Istenhe,z hogy könyörüljön mirajtunk
És imádkozom hogy feledni tudjam
Mindazt, amit túlvitatok magamban
S túlmagyarázok,
Mert megfordulni többé nem remélek,
E szavak feleljenek
Azért, amit tettem, s már ne tegyek,
Ne legyen túl nehéz mirajtunk az ítélet.

Mert többé ez a szárny nem repül sohasem
De mint szelelőlapát veri csak
A levegőt mely immár ritka, száraz
Szárazabb ritkább mint az akarat
Taníts minket törődni, nem törődni
Taníts minket ülni csöndesen.

Könyörögj érettünk bűnösökért most és halálunk óráján
Könyörögj érettünk most és halálunk óráján.

II
Hölgyem, három fehér leopárd ült egy borókafenyő alatt
A nappal hűvösében torkig jóllakottan
Lábammal szívemmel májammal s azzal ami betölté
Kiürült koponyám kupoláját. S monda Isten
Megélednek-é e tetemek? megélednek-é
E tetemek? És az ami betölté
A tetemeket (melyek már kiszáradtak volt) így szólt ciripelve:
Mert jó ez a Hölgy
És mert gyönyörű és mert
Tiszteli a Szűzet elmélkedésben,
Világosságunk felragyog. És én, aki titokban vagyok itt
Tetteimet felajánlom a feledésnek és az én szerelmemet
A sivatag ivadékainak s a tök termésének.
Ez majd megújítja
Jonhaimat s a szememnek rostjait és leopárdok kiokádta
Megmérhetetlen részeimet. A Hölgy visszavonult
Fehér ruhában, szemlélődésre, fehér ruhában.
Csontok fehérsége váltson meg feledésre.
Nincs bennük élet. Ahogy én feledve vagyok
S feledve kívánnék lenni, úgy feledni kívánnék
Ily áhitatban, eltökélt akarattal. S monda Isten
Jóslatot mondj a szélnek, csak a szélnek, mert úgyis csak
A szél figyel rád. S daloltak ciripelve a csontok
Szöcskezenével, szólván

Némaságok Hölgye
Nyugodt és csüggedő
Zilált egészség
Emlékezés rózsája
Feledés rózsája
Elalélt életadó
Meggyötört nyugtató
Magányos rózsa
A Kert maga immár
A szerelmek vége
Kínok elégje
Hol szűnik a reménytelen
S a keserült kínú
Betelt szerelem
A sehova-út
A végtelen ide befut
Befejeződik minden
Ami befejezhetetlen
Szótlan beszéd és
A nincs-beszéd szava
Hála az Anyának
A Kertért
Mely a szerelmek vége.

A borókafenyők alatt énekeltek a csontok, szétszórtan és ragyogva
Örülünk, hogy szétszórattunk, nem voltunk egymás javára,
Egy fa alatt a nappal hűvösében, az áldott homokban,
Megfeledkezve magukról és egymásról, egyesülten
A sivatag nyugalmában. Ez a föld, melyen
Osztoztok majd sorshúzás útján. És sem az egység,
sem az osztozás
Nem számít. Ez az a föld. Miénk az örökség.

III
Az első fordulón, föl a második emeletre
Megfordultam és láttam ott alant
Ugyanazon alakot a korlátra tekeredve
A gőz alatt a bűzben igyekezve
Küzdött az emeletek ördögével
Ki a remény s a kétség arcát viselte.
A második fordulón, föl a második emeletre
Ott hagytam őket tekeredve, fordulva alant;
Az arcok eltűntek, a lépcső sötétbe hullva
Párás volt, csorba, mint öreg ember szája nyáladzik, örökre.

Vagy mint vén cápa reszelős torka.

Az első fordulón, föl a harmadik emeletre
Hornyolt ablak hasasodott mint a fügefa gyümölcse
S a virágzó galagonya egy legelős táj mögött
A szélesvállú alak, aki zöldbe, kékbe öltözött,
Antik fuvolával a májusidőt bűvölte.
A zilált haj édes, a barna haj, a szájára zilálva,
Barna haj és orgona fürtje;
A mulatás, a fuvolaszó, a szellem szünetei, léptei, föl a harmadik emeletre,
Tünedezve, tünedezve; az erő, mely reményen és kétségen túlra vetve

Kapaszkodik a harmadik emeletre.

Uram, én méltó nem vagyok
Uram, én méltó nem vagyok
de mondom a szót, melyet szólnom adatott.

IV
Ki erre járt lilák s lilák között
Ki erre járt
A zöldek sokféle sorain át
Ki Mária színét viselte, a kéket és fehéret
S köznapi dolgokról beszélgetett
Nem tudva ismerője az örök szenvedésnek
Ki ott ment a lépteikhez vegyítve lépteit
Ki akkor erőt adott a forrásoknak s a patakoknak életet
A száraz sziklának hűvöset, szilárdságot a homoknak
Kékjében a szarkalábnak, kékjében Mária színének

Sovegna vos

Ím közbejönnek az évek, elemelve
Viszik a hegedűket, fuvolákat, visszanyerve
Azt, ki az álom s az ébredés között suhan át, magára tekerve

Omló, fehérlő fényt, az omlót.
Új évek jönnek, visszanyerve
Könnyek sugárzó felhőjén keresztül, az évek visszanyerve
Új verssel a régi rímet. Visszaváltják
Az időt. Visszaváltják
Magasabb álom megfejtetlen látomását,
Míg ékszerrel rakott egyszarvúk vonszolják arra az arany tabernákulumot.

A néma nővér kék s fehér lepelben
A borókafenyők között, a hangtalan fuvolájú

Kerti isten mögött lehajtotta fejét s a jelet veté, de szót se szólt
De a forrás fölszökött s lezengett a madár
Váltsd meg az időt megváltod az álmot
A ki nem ejtett, meg nem hallható szó zálogát

Míg a szél ezernyi suttogást remegtetett a borókafenyőkről

S minekutána e számkivetésünk

V
Ha az elvesztett szó elveszett, ha az elpazarolt szó elpazaroltatott
Ha a nem hallható ki nem ejtett
Szó ki nem ejtetett, nem hallatott;
A ki nem ejtett szó, a Szó, amely nem hallható,
A szó nélküli Szó még mindig az a Szó, mely él
A világban, ez a világító;
S a fény sütött sötétben és
A Világ ellen ez a csillapíthatatlan szó még örvényt forgató
S középpontjában ott a néma Szó.

Ó, én népem, mit tettem tevéled.

Hol lészen a szó megtalálható, hol fog a szó
Felhangzani? Nem itt, hol nincs elég csönd
Nem a tengeren vagy a szigeteken, s nem is
A szárazföldön, a sivatagban vagy az esőzónában
Mert azoknak, akik sötétben járnak
Nappal és éjszakának idején
Nem ez az idő való és nem is ez a hely
Nem a kegyelem helye ez azoknak, akik kerülik az arcot

Nem az örvendezés ideje azoknak, akik körül zajongnak s akik megtagadói a hangnak

A fátylas nővér könyörög-e értük
Akik sötétben járnak, akik téged választottak s veled szembeszállnak,
Akik marcangolódnak az évszak és az évszak, idő s idő között,
Óra meg óra, szó és szó, erő s erő közt, azokért, kik várnak
Sötétben? A fátylas nővér könyörög-e majd
A gyermekekért a kapu előtt
Kik nem akarnak szökni s nem tudnak könyörögni:
Könyörögj értük akik választanak és szembeszállnak.

Ó, én népem, mit tettem tevéled.

Könyörög-e a fátylas nővér a sovány fák
Közt azokért, akik őt újra és újra bántják
S meg nem adásukat rettegve bánják
S igent mondanak a világ előtt és nemet a sziklák között
A végső sivatagban a végső kék sziklák között
A kert sivatagában a szomjúság sivatagának kertjében
A fonnyadt almának magját kiköpvén.

Ó, én népem.
VI
Bár nem remélem hogy megfordulok
Bár nem remélek
Bár nem remélek új fordulatot
Haszon és veszteség közt ingadozva járok
E kurta közben, ahol átfutnak az álmok
Születés, meghalás közt ez álmokjárta félhomályban
(Áldj meg, atyám) bár nem kívánom, hogy mindezt kívánjam
Nyitott ablaktól gránitpart felé

Fehér vitorlák szállnak tengerekre, még tengerekre szállnak
Töretlen szárnyak
S az elveszett szív megkeményszik és vigad
Örvendezve az elveszett orgonáknak s a tenger elveszett hangjainak

S a gyarló szellem éled s lázad újra
Mert az elgörbült aranypálcikát s az elveszett tengerszagot akarja

Éled hogy visszanyerje még
A fürj pitypalatyát s a bukdosó lilét
S a szem vakon teremtve tapogat

Kitöltve ivor kapuk közt üres alakzatokat
És a szagtól a homokos föld sós zamata ébredez

A meghalás meg a születés között a feszültség ideje ez
Magányosság helye hol összefut három álom
A kék sziklák övezte tájon
De ha a borókafáról remegő hangok elhalnak a csendben
A másik boróka remegése feleljen.

Áldott nővér, szent atya, ki lelke a forrásnak, lelke vagy a kertnek,
Ne tűrd, hogy hamissággal hitessük magunkat
Taníts minket törődni nem törődni
Taníts meg ülni csöndesen
Még e sziklák között is

Békességünk az Ő akaratában
És még e sziklák között is
Nővér, anya
És lelke a folyónak, lelke az óceánnak,
Ne légyen tőlem elrekesztve orcád

S a kiáltásom jusson el Tehozzád.

I
Because I do not hope to turn again
Because I do not hope
Because I do not hope to turn
Desiring this man's gift and that man's scope
I no longer strive to strive towards such things
(Why should the agèd eagle stretch its wings?)
Why should I mourn
The vanished power of the usual reign?

Because I do not hope to know
The infirm glory of the positive hour
Because I do not think
Because I know I shall not know
The one veritable transitory power
Because I cannot drink
There, where trees flower, and springs flow, for there is
nothing again

Because I know that time is always time
And place is always and only place
And what is actual is actual only for one time
And only for one place
I rejoice that things are as they are and
I renounce the blessèd face
And renounce the voice
Because I cannot hope to turn again
Consequently I rejoice, having to construct something
Upon which to rejoice

And pray to God to have mercy upon us
And pray that I may forget
These matters that with myself I too much discuss
Too much explain
Because I do not hope to turn again
Let these words answer
For what is done, not to be done again
May the judgement not be too heavy upon us

Because these wings are no longer wings to fly
But merely vans to beat the air
The air which is now thoroughly small and dry
Smaller and dryer than the will
Teach us to care and not to care Teach us to sit still.

Pray for us sinners now and at the hour of our death
Pray for us now and at the hour of our death.

II
Lady, three white leopards sat under a juniper-tree
In the cool of the day, having fed to sateity
On my legs my heart my liver and that which had been
contained
In the hollow round of my skull. And God said
Shall these bones live? shall these
Bones live? And that which had been contained
In the bones (which were already dry) said chirping:
Because of the goodness of this Lady
And because of her loveliness, and because
She honours the Virgin in meditation,
We shine with brightness. And I who am here dissembled
Proffer my deeds to oblivion, and my love
To the posterity of the desert and the fruit of the gourd.
It is this which recovers
My guts the strings of my eyes and the indigestible portions
Which the leopards reject. The Lady is withdrawn
In a white gown, to contemplation, in a white gown.
Let the whiteness of bones atone to forgetfulness.
There is no life in them. As I am forgotten
And would be forgotten, so I would forget
Thus devoted, concentrated in purpose. And God said
Prophesy to the wind, to the wind only for only
The wind will listen. And the bones sang chirping
With the burden of the grasshopper, saying

Lady of silences
Calm and distressed
Torn and most whole
Rose of memory
Rose of forgetfulness
Exhausted and life-giving
Worried reposeful
The single Rose
Is now the Garden
Where all loves end
Terminate torment
Of love unsatisfied
The greater torment
Of love satisfied
End of the endless
Journey to no end
Conclusion of all that
Is inconclusible
Speech without word and
Word of no speech
Grace to the Mother
For the Garden
Where all love ends.

Under a juniper-tree the bones sang, scattered and shining
We are glad to be scattered, we did little good to each other,
Under a tree in the cool of day, with the blessing of sand,
Forgetting themselves and each other, united
In the quiet of the desert. This is the land which ye
Shall divide by lot. And neither division nor unity
Matters. This is the land. We have our inheritance.

III
At the first turning of the second stair
I turned and saw below
The same shape twisted on the banister
Under the vapour in the fetid air
Struggling with the devil of the stairs who wears
The deceitul face of hope and of despair.

At the second turning of the second stair
I left them twisting, turning below;
There were no more faces and the stair was dark,
Damp, jaggèd, like an old man's mouth drivelling, beyond
repair,
Or the toothed gullet of an agèd shark.

At the first turning of the third stair
Was a slotted window bellied like the figs's fruit
And beyond the hawthorn blossom and a pasture scene
The broadbacked figure drest in blue and green
Enchanted the maytime with an antique flute.
Blown hair is sweet, brown hair over the mouth blown,
Lilac and brown hair;
Distraction, music of the flute, stops and steps of the mind
over the third stair,
Fading, fading; strength beyond hope and despair
Climbing the third stair.

Lord, I am not worthy
Lord, I am not worthy

but speak the word only.

IV
Who walked between the violet and the violet
Whe walked between
The various ranks of varied green
Going in white and blue, in Mary's colour,
Talking of trivial things
In ignorance and knowledge of eternal dolour
Who moved among the others as they walked,
Who then made strong the fountains and made fresh the
springs

Made cool the dry rock and made firm the sand
In blue of larkspur, blue of Mary's colour,
Sovegna vos

Here are the years that walk between, bearing
Away the fiddles and the flutes, restoring
One who moves in the time between sleep and waking,
wearing

White light folded, sheathing about her, folded.
The new years walk, restoring
Through a bright cloud of tears, the years, restoring
With a new verse the ancient rhyme. Redeem
The time. Redeem
The unread vision in the higher dream
While jewelled unicorns draw by the gilded hearse.

The silent sister veiled in white and blue
Between the yews, behind the garden god,
Whose flute is breathless, bent her head and signed but
spoke no word

But the fountain sprang up and the bird sang down
Redeem the time, redeem the dream
The token of the word unheard, unspoken

Till the wind shake a thousand whispers from the yew

And after this our exile

V
If the lost word is lost, if the spent word is spent
If the unheard, unspoken
Word is unspoken, unheard;
Still is the unspoken word, the Word unheard,
The Word without a word, the Word within
The world and for the world;
And the light shone in darkness and
Against the Word the unstilled world still whirled
About the centre of the silent Word.

O my people, what have I done unto thee.

Where shall the word be found, where will the word
Resound? Not here, there is not enough silence
Not on the sea or on the islands, not
On the mainland, in the desert or the rain land,
For those who walk in darkness
Both in the day time and in the night time
The right time and the right place are not here
No place of grace for those who avoid the face
No time to rejoice for those who walk among noise and deny
the voice

Will the veiled sister pray for
Those who walk in darkness, who chose thee and oppose
thee,
Those who are torn on the horn between season and season,
time and time, between
Hour and hour, word and word, power and power, those who
wait
In darkness? Will the veiled sister pray
For children at the gate
Who will not go away and cannot pray:
Pray for those who chose and oppose

O my people, what have I done unto thee.

Will the veiled sister between the slender
Yew trees pray for those who offend her
And are terrified and cannot surrender
And affirm before the world and deny between the rocks
In the last desert before the last blue rocks
The desert in the garden the garden in the desert
Of drouth, spitting from the mouth the withered apple-seed.

O my people.

VI
Although I do not hope to turn again
Although I do not hope
Although I do not hope to turn

Wavering between the profit and the loss
In this brief transit where the dreams cross
The dreamcrossed twilight between birth and dying
(Bless me father) though I do not wish to wish these things
From the wide window towards the granite shore
The white sails still fly seaward, seaward flying
Unbroken wings

And the lost heart stiffens and rejoices
In the lost lilac and the lost sea voices
And the weak spirit quickens to rebel
For the bent golden-rod and the lost sea smell
Quickens to recover
The cry of quail and the whirling plover
And the blind eye creates
The empty forms between the ivory gates
And smell renews the salt savour of the sandy earth

This is the time of tension between dying and birth
The place of solitude where three dreams cross
Between blue rocks
But when the voices shaken from the yew-tree drift away
Let the other yew be shaken and reply.

Blessèd sister, holy mother, spirit of the fountain, spirit of the
garden,
Suffer us not to mock ourselves with falsehood
Teach us to care and not to care
Teach us to sit still
Even among these rocks,
Our peace in His will
And even among these rocks
Sister, mother
And spirit of the river, spirit of the sea,
Suffer me not to be separated

And let my cry come unto Thee.

Nagyapám 1999. január 31-én hunyt el, példaképem sok tekintetben, és a lottóhoz, a szerencséhez való kötődése olyan titokzatos volt, hogy halála után 17 évvel sem tudom még mindig felfogni, megérteni. Ezt az emlékezést 1999. február 6-án írtam. Most változatlan formában teszem közzé.



Nagyapám és a lottó

Mióta az eszemet tudom, mindig lottózott. De totótippjei is voltak, viszont azokat is variálta, igazán nem érdekelte a sport. Mesélte: mikor kórházban volt (a házunk építése közben egy teherautó rátolatott a bal kezére, és ezért kellett műteni), egy futballista feküdt mellette, és töltötte a totószelvényét. Mondta neki, hogy töltse ki csupa 1-esre. De amaz csak nem hallgatott rá. Lássatok csudát, azon a héten zsinórban 1-es jött ki! Mivel neki nem volt szelvénye, együtt sajnálkozhattak az eredményen.

   Voltak állandó számai. Természetesen a 13-as szám, a születési dátumom is köztük volt. Fiatalabb koromban még hibapontos variációkat is készítettem neki. Vele is előfordult - mint annyiszor halljuk -, hogy kihagyott egy hetet, és négyese lehetett volna. Nem tudom, hogy igaz-e, mert ez már régen történt. Annyi biztos, hogy még betegen is lesétált a postára, hogy „megvegye az e hetit”. Sokat morgolódott a hagyományos szelvények megszüntetése miatt, főleg, amikor már csak Szécsényben (szomszéd város) lehetett felvenni a kisnyereményt. Mert nyereménye általában volt neki, de kéttalálatosnál nem vallott be nagyobbat. Erre utólag jöttünk rá, mikor így méltatlankodott: „Nincs szerencsém, tavaly két 3-asom is volt, most meg kettes is alig akad”.

  Milyen büszke volt rám, amikor a Sorsolási Bizottság elnökeként ültem a TV-ben, vagy az „Álljon meg egy millióért” akcióval jártam az országot!  Ha nem nyert, lesújtóan jegyezte meg „Már megint kiválogatták a számokat”. Hiába magyaráztam neki, hogy saját szememmel láttam a sorsológépeket, és nincs benne huncutság. A pályázatokat is nagyon szerette; főleg, ahol nyeretlen szelvényeket kellett beküldeni. Akkor mindig kiderült, milyen sokkal játszik. De ezeken soha nem nyert, utoljára még a tárgynyeremény sorsoláson nyert ötezer forintot. Ahol még szerencsés volt a keze, a kaparós sorsjegyek – sosem állta meg, hogy ne vegyen néhányat: ha nem is nyert nagyot, de pénzénél maradt.   

A lottóshow indulása után egyre azt kérte, juttassam be őt oda. Nyugtatgattam, hogy nem tehetem.  Bevallom: a telefonos pályázati rendszer már nem is az ő világa volt. 

Megbocsátottuk neki ezt az egy szenvedélyét, hiszen világéletében dolgos parasztember volt, és családunk minden vagyonában ott van az ő keze nyoma. Mindig nekem szeretett volna nyerni "„Bátya (így hívott), ha nyerünk, neked adom, hogy vegyél szép kertes házat, meg autót belőle”. Azóta már –ha nem is nyereményből - van kertes házam és autóm, de ő már sajnos soha többé nem lottózik !

    Egy hideg téli napon, másfél hónap betegeskedés után, 86 évesen hagyott itt bennünket. Fiaként szeretett, és megvárta, amíg elbúcsúzhattunk egymástól. Temetésén a számmisztikát is felidéztem: január 31-én hunyt el, és kedden 13 órakor temettük. Míg én 13-án kedden, 13 órakor születtem. A számok világa immár örökre összeköt bennünket !

   Közel 52 (=4x13) évet töltött lottózással. Őrizze a lottó az Ő feledhetetlen emlékét is !

„Aki nem szereti a zenét, nem érdemli meg, hogy embernek nevezzék; aki szereti, félember; s aki műveli is, az az egész ember" – mondta a hetvenkilenc éves Goethe 1828-ban egy látogatójának.

Goethe igencsak szigorú elveket fogalmazott meg a versei megzenésítésével kapcsolatosan: kiemelte, hogy a vers ritmusának (hosszú és rövid szótagok), valamint hangsúlyainak nem szabad sérülnie a megzenésítés által. 


Ennek ellenére Franz Schubertet szinte említésre méltó zeneszerzőnek se vette, pedig Schubert nagy tisztelője volt, és az Erlkönig (a Lidérckirály) című versét is ő zenésítette meg (https://www.youtube.com/watch?v=JuG7Y6wiPL8 Dietrich Fischer-Dieskau), maradandóan. S tudjuk, Schubert igencsak értett a dalokhoz.
Mivel hosszú élete a Bach utáni preklasszikától a romantika kezdetéig terjedt, -maga is zongorázott és csellózott - és volt módja Haydn, Mozart és Beethoven muzsikáját is hallgatni, és a csodagyerek Felix Mendelssohn adott neki zenetörténeti leckéket, nem csoda, hogy 79 éves korában a fenti kijelentést tette.
(Forrás: Bartók rádió hallgatás....)


Lám-lám, sokszor a géniusz sem ismerik fel a másik géniuszát, aki pedig felismeri az övét ! Ez sem egy elhanyagolható tanulsága a fentieknek. 


Nektek pedig az a tanulság, ha verset írtok, és megzenésítitek, vagy hagyjátok megzenésíteni, akkor legyetek következetesek, ne engedjétek, hogy elvesszen a vers esszenciája, lüktetése, szívdobbanása. 


Még egy tanulság: nézzétek meg az opera librettókat, melyik állná meg egy prózai színpadon a szigorú kritikát? A zene viszont egekbe repíti  még az oly együgyű történetet is. 


Erre mondom én, hogy a zene és a költészet együtt mennyekbe emelhet, s ki tudja, melyik szárnya az erősebb? 

https://youtu.be/tV5U8kVYS88

Ezt a Chopin noktürnt küldöm most, mint "éjszakai dalt". Én ezt először hegedülni tanultam, átiratban, aztán rájöttem, hogy zongorán, eredetiben sokkal szebb. Olyan, mint az élet, az első fele vidámabb, mozgalmasabb,  a 2 p 40 mp utáni moll-dúr téma  kicsit szomorkásabb ( mégis: csak ezután jut a csúcsra a zene) - végig gyönyörű, simogat, mint az édesanya a gyermekét, altatáskor. Szép álmokat!