PELLEI blogja

PELLEI•  2018. március 7. 13:07

KÖSZÖNTŐM

Nyárhevű hajnalok harmatán boldog úgy, éjnyugalom,
ahogy asszonyos karjaid vánkosát, vánkosomul fogadom.
Pőre-szép bőrödön, vénuszi fényözön csábítja Ámorát,
míg lélegzetszösszenet, hajadon csenheti mámorát.

Hunyt szemed íriszét járatod kerteken, révetegen,
s tavaszos virágot pilledő ágakon, szeretetkéj terem.
Melletted-testemmel, sejtjeim beszűrő ablakán hallgatom,
holnapnak vágyakat csendeden, hogy őröl álommalom.

Kinn, színes avaron, hidegek ezüstjét tárja a tél.
Kendőbe gyűjti szirmaink, ránk tekint, és útjára kél.

PELLEI•  2017. március 22. 07:12

JUTTASSAD ESZEMBE!

Ha már nem leszek kedvesem,
csak vén, és szörnyű rossz,
s magam mögé hagyom
mind a titkaink,
csak juttassad eszembe,
mi van felvésve ott,
az öreg tölgy kérgére,
messze-szép időnk örökén!

Ha már a tölgy nem élne mégse,
fája korhadás enyészetébe,
azt a kéregdarabot,
mi hordozzuk
érte!

PELLEI•  2017. március 6. 12:03

REGGELED AZ ÜNNEPEM

Nyitom az ablakot.
Csukom a szememet.
Reggeli napfényen
éjillat üzenet,
s meglepve rám tör ott,
míg nyitom az ablakot.

    Éjféli vágyillat,
    szerelembódulat,
    csókos holdfuvallat
    hullámzó emlékben
    törnek rám.
    Lebbenő hajtincsed
    cirógat arcomon
    mint nyitom az ablakom.

Csukom még szememet
mögötte, álmodban őrizlek,
beszívlak virágos szellődből,
ébredő napsugár fényedből,
és ottfoglak ablaknak.




PELLEI•  2017. március 2. 22:40

ISMERŐS TÁJAKON

Látóhatár.

Rajta földerengek.
Jövök elő múltamból.
Kimért lépteim ritmusban dobbannak
méterről méterre, képekből képekbe.
Legbelül dobbannak.

Lelkembe égett ismerős tájakon,
ismerős utakba keményen bedöngölt
évezred-súlyával, ősi lábnyomok 
múltat építenek.
Felettük fakuló aszfaltkő repedez,
kényszerű dudvaszál sarjad,
Üres csigaházon bodobács sütkérez.
Tenyész az enyészet.

Árok partján, csorbán sorjázó
sár-vakolt vén falak,
ismerős házakat fejtenek.
Meszelt évgyűrűik foltokban hullanak,
vályoguk roggyanva, esőktől lemosott.
Zsúpja, nádfedele mind elporlott.
Belé a jövőbe.
Nem lakja zsivajos verébnép,
kémények csonkján nem fészkel gólya.
Mennyezet padlása padlóra szakadva
büröknek, maszlagnak televény.
Törött ajtókon, leszakadt ablakon
árva szél oson,
rejtelmet olvas avas porokból
titkokat mesél lélekhangokon,
ütközik csikorgó bútorsorsokon,
s ördöghinta-örvényoszlopán
kevélyen szétszór fellelt múltakat.
Korhadó gerendák merednek esendőn,
ég felé jelt hagynak ritka madárnak:
itt volt az otthon!

Beljebbre még, tekintésnyit lépek.
Az útszéli lazsnyás most megéled.

Ismerős kisgyermek sárga libanyájat
vigyázón terelget, kezének lengésén
leveles orgona hajtása.
Míg habzsolnak, legelnek,
közbül felkap egyet-egyet
arcához fekteti gyengén,
Úgy gügyög, dúdolgat.
Majd lágyan földre teszi,
és örömüket lesi,
ahogy társait megleli.

A redvesen tátongó szemöldökfa alól
előjönni vélem a háznak asszonyát.
Szabadkémény tüze megrajzolja
ismerős alakját, az ajtó keretében.
Főzéstől maradó konyhai tál-vizet
virágra löttyinti, kerítéshez siet
felkönyököl, kiles,
ismerős arcokat, hangokat keres.
Látatlan is talál otthona határán.
Születéstől itt él, minden zaját ismér,
tudja kiolvasni, mi hírt kever a szél.
Jártában-keltében így pihen,
csak egy pillanatig, s fordul,
mert munka várja hátul
Az udvari ágasfán cserép csupor tisztán
emeli zománcos rocskáját, fejni megy.
Majd leszűri a zsíros, habos tejet
s még melegen, bögrékbe töltöget
Asztalnál sorjázó aprócska gyereknek.
Csurranását, cseppjét áhítattal lesik,
nyolc csillogó szemmel körbeveszik.
Csendesek.
A legkisebb bölcsőjén szendereg.
Várnak, mert anyjuk, a hajnali sütésből
Ismerős, tarajos karéjokat szeldel,
illatán csüngenek,
s mártogatva, mohó-jóízűen, esznek,
Öröm, a reggelinek.

Tovább lépegetek,
Fülelek, a csendeket hallgatom,
s éjjeli kutyáknak messzi társalgását,
hajnalba karcoló kakasok szólását,
visító malacok reggeli éhségét,
tehénnek, borjának hallom a bőgését,
s emléktyúkok, rucák,
házak közt szűrődő ismerős zsivaját.
A kondás tülkölését, ostorpattogását
távolodón vélem, közel-messziségben.
És csordának tányéros hullásmaradékát
kerülgetem, nagyokat szökkenve
az úton, a poroson,
mintha lenne.

Tűz a nap.
Sziporkázva ragyog a meszelt házfalakon.
A lombokon karcsú, fehér torony ül,
sisakja árnyából a falura delet von
érett-asszonyosan, meleg, bongó hangon
húsleves illatú konyhákba hívogat.
Kis harangja tányér, és kanalak csengése:
vasárnapi ebéd, a család ünneplése.

Pilledő délután akác vetett árnyán.
Ismerős szomszédok, mert ráérnek éppen,
általbeszélgetnek szomszédkerítésen.
Kérdik komótosan: mi szó, a faluban,
jószággal van-e gond, hogy nő a vetemény,
dúr-é a vakond, vásárban mi-hogy kél,
hogy kén' egy jó kapanyél...
Fontos semmiségek,
mik időfonta barátság sövényen,
frissült hajtásokkal, így ápolnak újfenn.

Estefelé, tudom, a gazda már aljazott,
most sepri udvarát, szalmát, mit hullajtott.
Megállva pihenget. Nézi, végigméri
a vesszőseprő rótta betűk rendjét-sorát.
Apjától tanulta írás-olvasását.
Odakinn
elzörög egy szekér, kocsisa beköszön,
ostoros kezével megböki kalapját,
ismerős, hát benéz siettében.
Maga után húzza a nyáresti út porát,
mi lassan házak fölé terül,
az alkony párájával
hűvösen elvegyül
ARANY színeken
szélesen megül.
Éji némaság
A falu múltjába szenderül.

Csak saját életem
elvesző visszhangját hallgatom
baktatva toronyiránt,
ismerős belső utakon.





PELLEI•  2017. február 24. 23:14

Színek rejtsetek!

Íme,vagyok aki lettem.
Isten fáradt kezével formált
csillagok porának seszínű sarából.
Születtem Anyámnak kedves véréből
kemény gúzsába ennek a világnak.
Táplált a nagy idő
márványasztaláról,
jutott mit adhatott
szegényes táljáról.
Így lettem, aki vagyok.
Egy, sok milliárdból.
Apró sziporka csak,
A végtelen palettáról.
Vagyok tanulni, alkotni,
Az élet nagy céljából.


Ó, színek rejtsetek!


Tarkák: fedjétek bennem a nincseket!


Fehérek: nyeljétek összes kincsemet,
               mit éveim kohója lassú tüzével
               géneim salakján gyöngyözve kiérlel!
               
Szürkék: tisztító esővel lepjétek
               agyam szűrőjén megrekedt
               undormocsarak bűz-zöldjét,
               és mossátok,
               hogy kristályok testén átjáró 
               fényözön  lehessen festék,
               s jelképvirágban oldott
               vízpermet szivárvány 
               színezzen végtelen
               remény-zöld
               mezőkön!
               Hírdessétek:
               a fény becse
               nem ereje mértéke,
               árnyékkal , színnel
               egy tőről fakad,
               hogy látni tanítson,
               ne vakítson!


               És ti, gyöngyházas
Opálok: párás hajnalok selymének fátyolán
               kifejtsétek mind, ami
               múlt-tégely keverte feketlő mérgei!
               Ébredő rózsák sziromágy bársonyán,
               gyöngyvirágvánkosok bódító illatán
               álmodjátok kékbe, s várjátok,
               hogy új nap ébredjen,
               s tüzével élesszen
               mindent,
               mi szeretet, öröm,
               és nem titka senkinek,
               mégha rejtve is létezik,
               belső tündöklssel ragyogjon
               megfoghatatlan, élet-biztosan!
               Angyalok kecses kézlejtése hintse 
               az arra éhező harmatos lelkekre,
               arcukon, mint festett képeken
               derűnek pírja megjelen,
               s akkor a kimondott 
Lilatinta szavak kékjének hidege alatt is
               szeretet melege fakad, és
               rubinjába zártan, 
               örökre őrizve marad.


Ó, színek vigyázzatok!


Óvjatok bennnem mindent
mi emberi, s ha gyarló is,
de Istennek tetsző!






Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom