Te és Én

Az idő kereke lassan gördült,

ó, mily' lassan, s csak téged vártalak,

s ahogy a rút tél tavaszba perdült

szívem virágot bontott s láttalak.

Víg tavasz s madárkák csicsergése

a hit meleg ruháját adták rám,

s sebes zúgó folyó bizsergése

zúzta szét a torzult kétely szikrám.

Most lebegek, könnyedén osonok

láthatatlan szellemként keringek,

gondolataidban otthon vagyok,

két testben egy lélek, s benned égek.

Emlékszem az első pillanatra

mikor beléptél az életembe,

nevedet tudtam, vágytam arcodra

s belenézni fürkésző szemedbe.

Te kereknek hitt buborékomat

vágyaddal lassan felhasítottad,

s kínok között tartottam magamat

s mit tudnom kellett megtanítottad.

Nem vártalak, s te villámként jöttél

szomjazó földnek bő esőt adtál,

hóviharban menedékre vittél,

s a forróságtól féltőn megóvtál.

Azóta is szemem fel-felragyog 

s ajkam széles mosolyra húzódik,

hogy tudom most már a tiéd vagyok

s többé közénk senki nem fúródik.