Odin pRózsái

Idegesen járkált az üres színpadon, a nézőtér még üres volt, este lesz az előadás. De ma nem miatta fog felgördülni a függöny. Nem, nem. Ma ő is néző lesz, legalábbis egy darabig. Nem volt magabiztos, sőt kifejezetten kétségei voltak. Pedig erőt kell venni magán, ha minden sikerül, történelmet írnak.

Ha csak egy pillanatra is észébe jutott Ő, szinte azonnal elöntötte a gyűlölet. Ökölbe szorult a keze, arcizmai összerándultak.

Pedig négy nappal ezelőtt még minden milyen egyszerűnek látszott. Elrabolják, átcsempészik délre, átadják nekik, és később becserélhetik hadifoglyokra. Olyan egyszerű lett volna. Akkor kapták a hírt, hogy a tábornokok sorra megadják magukat, a háború vesztésre állt.

A tejfehér köd oszlani kezdett, távolról hangokat hallottam. Kinyújtottam a kezemet, de nem értem el a fényt, vissza zuhantam a gomolygó fehérségbe.

Most, hogy Őt újra választották, és a harcmezőn is felülkerekedtek, egyre reménytelenebb lett a helyzet. Pedig ők nem győzhetnek. Elfogadhatatlannak tartotta az ideológiájuk. Még hogy mindenki egyenlő, és ugyanazok a jogok illetik meg. Régebben nem félt hangosan kimondani a véleményét, de már megjárta párszor, azóta inkább hallgat és a háttérben marad. De ma eljön az ő napja.

Magamnál voltam, legalábbis a homályos, meghatározatlan állapot kitisztulni látszott, és egyre tisztábban, logikusabban tudtam gondolkozni. Lefuttattam magamban a tesztkérdéseket, már a nevemre is emlékeztem. A feladat még csak körvonalazódott, a lényeget még nem értettem meg, de tudtam, nem kell erőlködnöm, időben eszembe fog jutni.

Egy hónapja már majdnem sikerült elkapni. Minden elő volt készítve. A kórházba kellett volna eljönnie egy kisebb kísérettel, de végül az utolsó pillanatban módosították a programját és nem jött el. Majd ma. Hárman lesznek, de nem lesz sok idejük. A színházat jól ismeri, többször játszott mát itt. Ismerték és szerették itt. Mindenhova szabad bejárása volt. A páholyban a többieket ártalmatlanná tenni, Őt pedig, a díszpáholy falába vágott titkos ajtón azonnal a várakozó lovakhoz vinni. Egyszerű lesz, minden simán fog menni.

Most már tisztán hallottam a körülöttem levő hangokat, beszédfoszlányokat, de még nem láttam tisztán. A feladat viszont világosan itt volt előttem, erősen koncentráltam rá. Megpróbáltam átvenni az irányítást.

A teremben és a karzaton egyre gyűlt a publikum. Nemsokára kezdődik az előadás.

Már Ő is megérkezett, a feleségével. A díszpáholyban még ketten voltak; az egyik tábornoka szintén a feleségével. Ott ült mereven, néha oda vetett egy-két szót a társaságának. Ő, hogy gyűlölte őt!

–Megölöm őt.- hallotta tisztán a hangot. Hirtelen hátrafordult, de senkit sem látott. Ebben a sötét, szűk, kis helységben, a titkos ajtó mögött, más nem tartózkodott. Egy kicsiny, fúrt, kémlelőlyuk választotta el a díszpáholytól. Vett pár nagy levegőt, próbálta megnyugtatni magát, nemsokára teljes tisztánlátásra és gyors tettekre lesz szükség.

-Az emberrablás hiába való dolog. A háborút elvesztettük. Az egyedüli megoldás a halál.

-Ki beszél, ki az?- döbbenten vette észre, hogy magát hallja, magában beszél. Egy pillanat alatt elszédült, a végtagjait ólomsúlyúnak érezte. „Mi van velem?”-kérdezte volna, de nem jött ki hang a torkán. Rémülten kapkodott levegő után.

Na végre. Ez nehezen ment. Ez a fickó nagyon határozott, erős személyiség. Nem volt könnyű legyűrni a tudatát. Sőt, végig nagyon figyelnem kell, nehogy az akció közben vegye vissza az irányítást.

Az Az előadás elkezdődött. Az „Amerikai rokont” játszották. A nézőtérről nevetés majd taps hallatszott fel. Kilestem a kémlelőnyíláson, nem láttam a két egyenruhás kísérőt, a tábornok embereit. Most jött el az idő. A rejtek ajtón keresztül, egy pillanat alatt a díszpáholy karosszékei mögött teremtem, a Derringer markolata hűvösen simult a tenyerembe, másik kezemben tört szorongattam..

Először Őt lőttem közvetlen közelről fejbe, majd tábornok felé szúrtam, aki rám vetette magát. Nagy nehezen lehámoztam magamról és leugrottam a színpadra.

A nézőteret döbben csönd ülte meg, a páholyok felől női sikítás hallatszott. Menekülés közben egy pillanatra megálltam, a közönség felé fordultam, meghajoltam és annyit mondtam: - „Sic semper tyrannis.”

A ló már várt, a megbeszélt menekülő útvonalat követtem, csak most egyedül, túsz nélkül.

A hideg szélben kitisztult a feje, érezte a kemény nyerget maga alatt, jeges rémület szorította össze a szívét. Bár nem volt önmagánál az elmúlt órában, de pontosan tudta mi történt, mintha külső szemlélőként látta volna magát és a gyilkosságot.

Csak el innen, csak minél előbb eltűnni. Nem tudta, hogy történhetett, megtette amit sosem mert volna, megtette a lehetetlent: megölte Őt, az Elnököt.

Újra az ágyon voltam, a szemeim csukva, a tejszerű köd ismét átvette az uralmat. Még hallottam, a hangot:

-Tortor, elvégezte a feladatot. Ennek így kellett lenni, így volt megírva. Most aludjon, ha szükségünk lesz magára, majd felkeltjük megint.

Zavaros volt az egész, a fejem kótyagos, mintha sokat ittam volna az este, vagy bedrogoztak volna.Éreztem, hogy kezek ragadnak meg, visznek, cipelnek valahova.A szemem még mindig csukva volt, egyszerűen képtelen voltam kinyitni, mázsás súlyokat éreztem szemhéjaimon. Mintha még mindig álmodtam volna, egyrészt a gomolygó tejfehér köd miatt, másrészt a tompa, érthetetlen beszűrődő hangok miatt. Álom. Eddig aludtam volna? De sem az álomra, sem arra nem emlékeztem, hogy mi volt az álom, az alvás előtt... Borzadva eszméltem rá, hogy semmire sem emlékszem, nincs más a fehér ködön kívül.

A karok feldobtak egy ágyra, gondosan lekötözték kezem, lábam. Egy ideig még motoztak körülöttem, éles szúrást éreztem, injekció, gondoltam, de annyira tompa voltam, hogy nem tudtam ellenkezni, igaz fájdalmat sem nagyon éreztem. Elcsendesedett minden. A távolból idegen hangokat hallottam, egyre erősödő hangokat, valakit szólongattak...

-Tortor, hall engem, érti amit mondok?-az egyre hangosabb kérdés lassan eljutott az agyamig. De ki lehet akihez beszélnek? Engem nem így hívnak, hiszen..., a maradék erőm is elszállt, amikor rádöbbentem, hogy nem emlékszem a saját nevemre. A rémület teljesen úrra lett rajtam, legszívesebben eltéptem volna az összes szíjat és elmenekültem volna. Mozdulni sem tudtam.

-Tortor nyugodjon meg, nincsen semmi baj, most már minden rendben van. Túl sokat aludt, de már vége van, már ébredezik. Nem kell kinyitnia a szemét, ne erőlködjön, nincs is rá szüksége.

Elmondom, amit tudnia kell és visszaküldjük.

A hang elnémult, nem mondom, hogy maradéktalanul megnyugtatott volna, sőt, minden porcikámban rettegtem, a jeges rémület lett úrrá rajtam. Ha tudtam volna se nyitottam volna a szemem, féltem a puszta látványtól is ami fogadhatott volna.

– Mostantól Marcus a neved. Nem sokat, csak egy órát leszel távol. Ne nézz körül, ne beszélgess senkivel, a nyelvüket sem fogod érteni, ne törődj vele. Ne engedd, hogy elkalandozzanak a gondolataid, ez a Marcus elég erős egyéniség. Lehet, hogy magától is megtenné, de biztosra kell mennünk. Értesz engem? Marcus ?

Erőtlenül bólintottam, habár fogalmam sem volt miről beszél. Csak egyet fogtam fel, mostantól Marcusnak hívnak.

– Egyetlen feladatod van, egyetlen......utána azonnal visszahozunk és aludhatsz tovább, értetted amit mondtam?-a hang elenyészett és csak a tébolyult csend maradt helyette.

Amikor végül ki tudtam nyitni a szemem és meg tudtam állni a saját lábamon, egy hatalmas teremben találtam magam. Magas, karcsú, fehér oszlopok tartották a kupola szerű mennyezetet. Két oldalt széles, hosszú lépcsősor vezetett a hatalmas, diadalívszerű kapukhoz.

Furcsa fehér ruhás férfiak gyülekeztek körülöttem, izgatottan beszélgettek egymással, de egy szavukat sem értettem. Rajtam is ugyanaz a különös, fehér, köpeny szerű öltözet volt, lábamon szandál szerű lábbeli. A tudatomat még uralta a fehér köd, azon keresztül láttam a képeket, és halottam a hangokat. A legközelebbi férfi hozzám fordult, kérdezhetett valamit, csak a Marcust értettem belőle, amire azonnal bólintottam, mire ő egy gondosan bebugyolált hosszúkás tárgyat adott át. Nem kellett kibontanom ahhoz hogy tudjam mi van benne, a feladat még itt dübörgött a fülemben. Gyorsan a ruhám redői közé rejtettem.

A körülöttem levő arcokon láttam a félelmet és a kételkedést. Tanácstalanul nézegettek egymásra. Az elhatározás megvolt, az eltökéltség hiányzott. Ez leszek én, az eltököltség, a biztosíték. Megtörténjen az, ami már megtörtént egyszer és aminek meg kell történnie megint.

Hirtelen mindenki elhallgatott, egy férfi lépett a csarnokba, a jobb oldali lépcsősoron keresztül.

Ugyanaz a fehér lepel volt rajta, különbözőségét, csak a fején levű koszorú hangsúlyozta ki.

Mikor közelebb ért, egyikünk, akit a többiek többször a Tullius néven szólítottak, beszédet intézet hozzá, nem értettem, de szinte könyörgött. Én közelebb furakodtam, észrevétlen is utat engedtek és már Tullius mögött voltam. Hamarosan, csalódottan elhallgatott, és egy hirtelen mozdulattal letépte a leplet a babérkoszorúsról. A feladat. Emlékeztem rá. Ez volt a jel. A tőr már ott simult a kezemben, én szúrtam az elsőt, és az utolsót is. Látták rajtam az eltökéltséget, a haragot, a gyűlöletet. Mindenki szúrt. Mikor az utolsót szúrtam, még lelégezett, összeakadt a tekintetnünk egy pillanatra. Elfúló hangon csak annyit kérdezett: „-Et tu mi fili, Brute?”.

Percekkel később újra az ágyon voltam, a kezek megoldották a hevedereimet és újra visszacipeltek valahová. Mielőtt újra átvette volna hatalmat a fehér köd és a zavaros hangok, még tisztán hallottam:

-Tortor, elvégezte a feladatot. Ennek így kellett lenni, így volt megírva. Egy zsarnoknak erőszakkal kell meghalnia. Most aludjon, ha szükségünk lesz magára, majd felkeltjük megint.

Soha nem tudtam meg mit mondott, akkor és ott a koszorús férfi...