Nyikita blogja
skary nem engedi a rendszer ezt a hozzászólást???
az mondja az okos gép.. csúnya szavakat használok..és káromkodom.. melyik szó az???
Kedves gyógyító
//
Hallom a kedves, gyógyító szavakat...
-Kelj fel, és járj!!!!!- mondja
-De,... én nem tudtam járni... sosem...tudod... én vagyok a sólyom.... emlékszel??... az a Turulmadár...
kapu 35.4
Akkor is esett a hó, már nem tudtam sírni, csak egy meleg helyre vágytam, egy tál meleg ételre.... a pénzem elfogyott, egy utolsó meleg kávé emléke maradt csupán... a hatalmas épület elrémített, de már nem érdekelt semmi...
A katona, aki az őrbódéban állt, nem kérdezősködött, megszokta már, csak jönnek …. reményt keresve, menedékre várva...
-Passport Bitte...- elvette az útlevelem, majd telefonált...
- Várjon kérem, mondta németül... újra Bitte...
Udvarias volt, érezte valahol azt a mély szakadékot amiben állok, tette a dolgát, meleg szemekkel figyelt, majd megszólalt újra...
-Ne féljen, segítünk...
Mint ázott veréb csak álltam a hóban és akkor még nem értettem, mit is mond... csak éreztem … a jóság hangjai ezek... szememben könnyek csilloghattak, érezte a remegő testem levegőért kapkod, a könnyeket nyelő pillanat erőlködése ez, de egy ostoba s mély sóhajjal... mégis kitörnek, remeg a mellkas és nem tehetsz semmit ellene...
Nem szólt, egy zsebkendőt nyújtott, hisz annyi de annyi nyelv kavargott azon a helyen, de egyet nagyon jól értett, amihez nem kellenek szavak.....
Most ugyan hülyeség, de átélem újra ahogy a betüket felkergetem a gépre... rágyújtok... egy pohár bort öntök... van saját zsepim ...
Egy érzés csupán, amit aki megért nem kérdez... marcona férfiak nyúlnak mind két oldalon, a pohár felé, valahol ott lapul a cigaretta feléd nyújtják.. egészségedre... vagy csak megemelik a poharat feléd... az érzés összeköt ... duhaj nagyragyúrt pipogyák ilyenkor elkerülik azt az asztalt ... mert túl veszélyes az a könnyekbe zárt fájdalom... ami a túlélők lelkében lakik...
mesém egy része
//
Egy épület képét látta.. rozoga állványon ott egyensúlyozott szerszámokkal a kezében és énekelt.. nyakig a porban.. mások talán már rég lebontották volna ezt a régi házat, mert a lakatlan jelen nyomai megviselik a köveket is.. mégis, egy kertet óvott és talán csak azt a két fát, ami túlélt mindent... az öreg diófa, csak úgy jött.. a kertet körüljárták a diófák... de egy mindig maradt, az árnyék miatt.. a forró nyarakon ott állt alatta egy terített asztal, vagy csak egy nyugágyon pihent meg a hűs szellő... és télire jutott a kalácsba is a nyár ízéből..
Talán, csak ez a kert volt fontos, a rigókkal, a gerlepárral és a néhány parányi rozsdafarkú, akik miatt vakolatlan maradt egy falrész.. egy parányi odú miatt.. vagy a makacs narancs színű rózsa miatt... amin most is van még virág, hiába lepi a hó... makacs és konok egy kert... a város közepén...
-Vajon csak egy álom ez is???- kérdi magától a kis doki.. keze még ott simogatja az ismerős arcot...
-Már nem tudom... hol is kezdődik az álom .. mi a mese és mi is a valóság …
-Mennyi kép..kinyitott minden kaput.. és bárhol csatangolok... mosoly fogad...életek … terek és idők .. úgy tekeregnek akár egy hatalmas kígyó... ajtó nyílik a múltból a jövőbe.. a jelenből a múltba.. és mindennek van miértje... csak közben száz évek szökellnek... fel és le.. oda vissza...
-Most két kislányt látok..-Sophie lassan már megszokta hogy kimondja a képeket ..még akkor is ha maga van...
-Két apró kis lány... szemükben mégis szomorúság …
-Már, ők is érzik hogy nincs tovább ???
A férfi arcát nézi... a csukott szemek most is cikáznak egy álomban...
-Hány szerelmet vesztettél.. Te kedves bolond...és hány álmot adtál???
Most szerette volna megkérdezni az alvót, de visszazuhant az álmába ő is... kezét ott felejtve az ismerős arcon.. Sophie álma nyugodt és békés volt... csak néhány sóhaj kérdezte -Álom ez???
Talán nem.. a sóhaj.. a lélek válasza..
9
Fruzsi, a flúgos boszorkány
Persze egy mese valahol a múltban, szép tájakon, sárkányok és lovagok harca közt kezdődik, de ki hinné hogy eltűntek a boszorkányok, nem-nem, ők nem tűntek el, csak belefáradtak az emberek folytonos megjegyzéseibe, a megvető pillantásokba, az örökös gúnyolódásba, nem beszélve arról, hogy mára nem lehet csak úgy felpattanni a seprűre és huss… szállni fenn a felhők között…
Előbb-utóbb ott is adódik valamilyen kalamajka, vagy egy helikopter, vagy valamelyik utasszállító, amivel manapság telis tele az égbolt összekuszál minden egyszerű kis röpködést.
Szegény Fruzsi is járt, az egyik reggel az erdő közepén levő kis házacskájából kibújva, mit lát… semmit , a turista csoport vagy negyven ember szinte egyszerre kapta elő a fényképezőgépet, és a villanó vakuk fénye elvakította…
- Ki kérem magamnak, ez nem egy cirkusz, ez egy egyszerű boszorkánytanya !!- kiáltotta Fruzsi, de erre csak nevettek és tovább kattogtatták a gépeiket..
- Elegem, van ebből, így nem lehet boszorkánykodni… ezek nem vesznek engem komolyan.
Mérgesen előkapta a varázs pálcáját..
-Csiribú-csiribá… - és kővé változtatta mindet…
Gondolnátok, ettől jobb lett a helyzet, egy fenét.. mára, mint szoborpark még népszerűbb lett a turisták körében a hely. Sőt már a vonat is megáll ezen a látványos helyen…
Nem maradt más, elmenekülni egy nagyvárosba… ahol minden megeshet….
Valóban nem, mára mindenki ismeri a boszorkányokat, valamelyik film, vagy könyv leleplezte régen az apró kis varázslatokat… de mint minden, ez sem ilyen egyszerű, a papírmunka és az adminisztráció… engedélyek, lehetetlenné teszik hogy csak úgy varázsoljak valami szépet, egy kacsalábon forgó palota, ki hallott ilyet, hol a statikai terv, a gépészeti jóváhagyás…
Így lesz Fruzsi, a mai boszorkány, egy bájos mesélő, aki nem tesz semmit, mégis kaland lesz minden napja… itt a jelenben….