Noni blogja
Körtánc
Szeretni látatlanul. Hallani hangtalanul. Akarni akaratlan. Tudni tudatlanul. Elmerengni, álmodozni, elképzelni, eltelni a boldogságban, felnevetni. Nagy levegőt venni, tovább menni. Meginogni, visszanézni. Remélni, sírva újra és újra tova futni. Elrebegni szívünk titkait, világgámenni, visszatérni. Hát nem lehetne végre egy ölelésben megnyugodni? Egy szempárban örökké elveszni? Egy mosolyban élni? A hideg elől egy pöttyös takaró alá bújni? Akár veszekedni, hogy kié a nagyobbik fele, de végül összebújva elaludni?
Nemrég
Nemrég, s tényleg csupán pár pillanatra innen. Mellette feküdtem, átöleltem, mélyen magamba szívtam illatát. Elfelejtettem akkor mindent. Mindent ami rossz volt, mindent mi aggódhatnékom volt. Hosszú hónapok óta újra. Előtte az alvás nem volt elég. Fáradtan keltem, feküdtem. De akkor, és igazán pillanatnyira, úgy éreztem máris kipihentem magam. Kipihenten, megnyugvásban öleltem. Az illata belengte a szobát. És én nagy merészen és oly szomlyasan vettem a levegőt. Mert mindenemmé vált. A létem egészévé. Az oxigénemmé, az éltető levegőmmé. S bánom, kimostam már a ruhát, mely beitta illatát. De nem tudhattam, hogy pár pillanatnyira innen oly messze lesz már. S, hogy nem lesz több alkalom. De bár ellopta volna orromat, vagy hagyott volna magából egy picíny illatot. És én őrizhetném csendben, hangtalanul. De most, mint csecsemő akit nem emel fel az anyja érzem magam. Csak épp én már nagy vagyok, s nem sírhatok ordítva, bezengve a lakást. Csak itt elbújva és csendesen, hogy ne hallja senki más.
Kiáltanék hangodért
Nincs ...
Nincs többé. A semmi a minden, s a minden is semmi.
Nincs többé. Nem napozik a Hold, s nem holdazik a Nap.
Nincs többé. Elkopott a lakk, s lakktalan az elkopott.
Nincs többé. Elszakadt a kötél, s kötetlen a szakadt.
Nincs többé. Nincs többé, s több a nincs, a nincstelen.
Nincs többé. Én nem vagyok, s vagytalan mégis vagyok.
Nincs többé. Te vagy a nincs, s a nincstelen én vagyok.
Nincs többé. S már a nincs is nincstelen, s többtelen hagyott.
Mozdulatlan keringő
Belém vésődött kezed símogatta érzések.Magukhoz, emléket szorító emlékek.
Mind hurkot köt körém.
Futnék, s visszahúz a kötél.
Nem mozdulok, nem Én.