Énke

Nita_Keloway•  2013. november 25. 11:40

Nyitott levél

Valamiért egyre csak az jár a fejemben, vajon lesz-e még olyan pillanat, ami annyira megdobogtatja a szívemet, mint egykori beszélgetéseink? Az rémiszt meg a leginkább, hogy még ha igennel is válaszolok, nem a te arcod, nem a hangod, és nem a szavaid jutnak eszembe, csak elmosódott percek, érzések. Egy üzenet villan be először, amiben elírtál egy szót, egy fontos szót, és ami többől jóformán nem is állt, mégis sokkal többet jelentett, mintha rímekbe foglaltad volna. Ezután pedig arra gondolok, hogy ismerlek, ismertelek-e valaha igazán? És megint megijeszt a válasz, hogy talán nem tudok rólad olyan dolgokat, mint mások, viszont olyat igen, amelyet senki más, vagy csak nagyon kevesen.
Sosem olvashatod el ezeket a sorokat, mert nem neked szánom, nem szemrehányás, és egy sor vallomás sincs benne, egy valamire jó, elűzni azokat a gondolatokat, amik belülről mardosnak. Nem félek attól, hogy magadra ismernél, hiszen, ha úgy gondolnám, hogy ezekről tudnod kell, én magam mondanám meg. Hogy mért nem teszem?
Gyáva vagyok…
Féltél már annyira találkozástól, ami talán sorsdöntő lehetne, hogy inkább elfutottál? Biztos vagyok benne, hogy te sosem tennél ilyet, túl büszke, és erős vagy. Szeretnék ilyen gondtalan lenni, és megbánás nélkül tenni azt, amit akarok, amire szívből vágyom, de nem megy. Úgy érzem, sokkal nagyobb a köztünk tátongó szakadék, mint amit a némi hasonlóságunk összeköt. Mégis ezekbe az ingoványos dolgokba kapaszkodtam, mint egy éretlen bakfis, és most úgy érzem, leszakadva a mélybe zuhanok.
Vicces. Azért hadakoztam ellened, mert tudtam, nekem sokkal nehezebb lesz, ha megszeretlek. Nem gondollak felszínesnek, szó sincs róla, hogy ez a te, vagy a természeted hibája lenne, én vagyok egyszerűen ilyen. Persze más kifogásokkal jöttem, de azt hiszem már akkor is tudtam, ez nem az a vonzalom, amit egy gyerek az édes dolgok iránt érez, sokkalta inkább olyan, mint a lepke és lámpa esete. Itt én vagyok a lepke, aki ha még közelebb merészkedik, halálra ég. Csábítóbb a fény az életnél? Kétségtelen, de mégis van olyan pillanat, amikor még képes vagyok az eszemre hallgatni, és inkább becsukni a szemem, nem figyelni a fényre, és tovább repülni.
Megszakad közben a szívem? Igen. És akkor elgondolkozom azon, mit éreznék, ha nem csak megpörkölne a meleg, hanem valóban fellobbantana, aztán hagyná, hogy a csontjaim is hamuvá váljanak. Az égett bőrnek visszataszító az illata, ahogy egy bánatos lány is csak hosszú idő után szépül vissza.
Félek tőled? Egyértelműen.
Nem, továbbra sem a te hibádnak tartom, ez az én gyengeségem, én buktam el a harcot. Mikor? Az elején, amikor hagytam, hogy a szavaid elérjenek, és amikor boldogan ültem néhány kedves sor láttán, amikor olyan üzeneteket váltottunk, ami könnyeket csalt az arcomra, és azután… Akkor veszítettem igazán, amikor nem tudtam mit kezdeni a hátra hagyott űrrel, amikor úgy éreztem meg fog fojtani az a vágy, amit az iránt érzek, hogy csak beszélhessünk.
Mit mondanék egy találkozásnál?
Attól félek, elsírnám magam, nem tudva megfékezni azt az érzelmi többletet, ami felborít mindent, ami belülről nyomaszt, és ezzel lezárnám a dolgot. Az rémiszt meg leginkább, hogy úgy érzem, képes lennék lezárni, ha találkoznák. Elveszne egy perc alatt minden, és anélkül köszönnék el, hogy igazán bármi elkezdődött volna.
Mit teszek holnap?
Még magam sem tudom… Elindulok, és a csodára fogok várni, vagy csak egy jelre, egy apró szóra, és megpróbálom azt, milyen, ha bátor vagyok. Azt hallottam egy filmben, hogy senki sem tudhatja, milyen a jó döntés, mert nem látjuk előre a következményeket. Én sem látok semmit, nem értek, és befejezve a sorokat, lassan eltompul az az érzés is, ami valamiért olyan erővel tört ki, hogy nem tudtam már visszatuszkolni. Nem is baj, had szálljon, tudja meg más, és kérdezzen, miért nem érti.
De te nem olvashatod ezeket a sorokat, mert nem hozzád szólnak. Néhány szó, és valahány mondat csak az jelzi, hogy képtelen vagyok szólni, írni, érezni anélkül, hogy figyelembe vennélek. Beleégtél a lelkembe, és úgy tűnik, bár a távolság nagy közöttünk, és sok idő eltelt, mégsem tudtalak eltűntetni onnan. Próbáltam százszor, elfedni, kimarni, letépni, és mégis ott van valamiért. Nem mozdul.
Kérlek, ne olvasd soha ezeket a sorokat, mert nem akarok reményt. Sírni szeretnék, hogy valamiképpen távozz belőlem, de eddig sehogy sem sikerült. Ma este gondolok rád, úgy alszom el. Ne értsd félre, a jóra és szépre emlékszem, ezért fogok zokogni, akár egy újszülött, aki elveszítette a biztonságos anyaméhet.
Sose olvasd végig ezeket a sorokat, mert többet jelentenek, mint amennyit olvashatsz bennük, nagyobbat sikoltok bennük, mint élőben megtehetem, és azt is leírtam, amit talán senki sem lát, még te sem.
Akarsz nevetni egy jót?
Még ezek után is csak azt írhatom a végére: Szeretlek!

Nita_Keloway•  2012. június 8. 11:28

Magamat kell megmentenem

Ha elveszhetnék a karjaid között,
ott tévednék el örökre,
s nem hiányozna semmi a világon…

 

Nedves hajad megcsiklandozza arcom, ahogy fölém hajolsz. Ajkad meleg nyomot hagy homlokomon, s hozzám simulva egyenletesen lélegzel. Félálomban bújok hozzád, érzem bőröd édeskés illatát, s mélyen magamba szívom egy sóhajjal. Szemhéjamon azok a képek táncolnak, amik első találkozásunkkor égtek rá.
Érzem a tavaszi hűvös szellőt, ami ezer és ezer virág illatát sodorja végig, ahol járt. Újra a hársfa egyik ágán ülök, arcomat a térdemre hajtva, könnyekkel tisztára mosva. A dús lomb elrejt mások elől, de hangjukat tisztán hallom. A gyerekek nevetnek, az anyák óvón kiáltanak utánuk. Irigylem őket, hogy van kit félteniük, és ki oltalmazza őket. Nekem egyik sem volt, tulajdonképpen senkim sem volt. Vagy legalábbis akkoriban így hittem. Aztán eldördül az ég, s a napfény helyett árnyas felhők érkeznek. Nem igazán zavar az eső, könnyeimmel elkeveredve tisztára mossa, hűsíti égő arcomat.
De nem maradhattam örökre a fán. Legnagyobb sajnálatomra. Elgémberedett lábakkal próbálok talpra állni, hogy lassan a földre ereszkedjek, bár inkább ülnék itt, míg a bánat felemésztve el nem nyel. Mezítelen talpam megcsúszik az egyik ágon, s hírtelen sokkal gyorsabban közeledem a talajhoz. Lehunyom a szemem, s azt képzelem, hogy falevél vagyok, s könnyedén lebegek. Pedig zuhanok, fékezhetetlenül, de már nem számít. Talán ha leérkezem, egyetlen tompa puffanással megszűnhet minden. Ehelyett puhán érkezem, s a föld felnyög alattam.
Hírtelen pattan fel a szemem, elvégre ez egy igen szokatlan mozzanat, a talaj igen ritkán beszél. S visszanéztél rám, nem csodálkozva, inkább kíváncsisággal vegyes bosszúság tükröződött tekintetedben, amit hosszú hajad egy-egy tincse kitakart.
- Mondja csak, szokása védtelen emberekre zuhanni, vagy külön megtiszteltetés, hogy engem választott? - tisztán emlékszem minden szavadra, és a hanglejtésedre.
Arra, ahogy ettől egy pillanatra a levegő is kiszorul a tüdőmből, s csak bámullak, semmit sem szólva. Látom, hogy a hajad és a ruhád nedves, vagyis te sem vonultál el az eső elől, érzem az izmokat a mellkasodon, amin egyik kezem pihen, s hogy a ruha vizes hűvöse alatt a bőröd nagyon is meleg. Ettől pedig annyira zavarba jövök, hogy egy apró sikkantással elkapom a kezem, amitől ismét egyensúlyomat vesztve elterülök melletted. S akkor felnevetsz azzal a kacagással, amibe azóta is szerelmes vagyok.
Talán ez volt az a csoda, amiért azon a napon a fán sírtam. Ami biztos, hogy most érted zokogok. Könnyeimtől nedves párnáról emelem fel fejem, végig nézek a jobboldalamon, az üres helyen. Igen. Itt feküdtél egykor, s lehet, hogy még meleged is megőrizte a lenyomat, amit a tested hagyott. Nem nyúlok hozzá, mert félek, hogy magába ránt, és többé nem tudok majd felkelni. Megfogadtam, hogy a nem léted nem jelentheti azt, hogy én is megszűnök, hogy erős leszek, még ha ezzel csak áltatom magam.
Most nyár van, nem fúj a szél, de a virágillatot így is érzem. A parkban amellett a fa mellett állok, ahonnan egykor leestem. Az évek alatt nagyobb lett, de lombja most is olyan dús, mint egykoron. Hírtelen ötlettől vezérelve lerúgom a szandálom, s felkapaszkodom. Úgy érek fel a hajdani ágra, mintha mindig is fára másztam volna. Aztán, mintha csak megviccelne a világ, elered az eső. Kicsordulnak könnyeim, pedig azt hittem, hogy régen elfogytak már. Nem akarok az esőn maradni, most nem, már nem. Lassú mozdulatokkal ereszkedem le, de lábam megcsúszik, s elvesztem az egyensúlyom. Vajon hányszor lehet leesni egy fáról? S mindig ott leszel, hogy elkapj? Talán a szívem mélyén tudom, hogy nem véletlen zuhanok, csupán ölelő karjaidra vágyva.
Aztán felnyitom a szemem, s megkapaszkodom egy ágban, ahonnan lassan leereszkedem. Már nem várhatok arra, hogy megments a fájdalomtól, magamat kell megmentenem…

Nita_Keloway•  2011. augusztus 31. 10:33

Mondhatnám...

Mondhatnám, hogy szeretlek. Nem lenne hazugság, de igaz sem volna.

Súghatnék titkokat, ha a szívemet nem ragtapasz és géz csíkok szorítnák a mellkasomba. 

Várhatnálak, ha biztos lehetnék jöttödben és szándékodban. 

Kérhetnék Tőled, ha biztos lehetnék, hogy viszonzásul nem tépsz ki belőlem érzelemdarabokat.

Adhatnék Neked, de talán fölösleges számodra minden csepp szeretetem.

Ölelhetnél, ha hagynám magam, és nem menekülnék mindentől, ami fájhat.

Csókolhatnál, ha Tied lennék, ha mernék szeretni, vagy csak hagynám, hogy szálljak.

Boldog lennék, mert vagy nekem, s én vagyok, hogy Te legyél boldog.

Mondhatnám, hogy szeretlek. Nem lenne hazugság, de oly keveset fejezne ki a szó.

Írhatnám is, amit érzek, de akkor Te is tudnád.

Most csak hagyom, hogy csapongjon a gondolat, a szó, az érzés. Ez jó.

De közben belém mar a féltés. Magamnak meg kellene tartanom az apró darabokat, hogy ne bánthasd.

Aztán rájövök, hogy nem védhetem, hisz már rég Magadénak mondhatsz. Tudattalan is átadtam azokat...

Jól vigyázz! Szeretve neveld az apró szerelemmagokat...

Nita_Keloway•  2011. augusztus 31. 10:31

Álomért jöttél...

Mind érkeztünk valamiért. Te azért, hogy álmom legyél, Én érted.

Nem érted... 

Kivezettél a magány sötét útvesztőjéből a lényeddel, azzal a ténnyel, hogy VAGY.

Nem is kell több. 

Elég vagy, akár a pesti éjszakában a busz zúgása nyugtatásként: nem vagyok egyedül. Elég ahhoz, hogyha alvásból felriadok, van kire gondolnom. 

Te nem tudod megfogni, Én pedig nem fogalmazom meg...

Mert nem kell több.

Te érzed, Én tudom. 

Aztán, ha majd a busz zúgására ébredek és nem csak gondolok rád, de hozzád is simulhatok...

Akkor értem haza...

Nita_Keloway•  2011. április 22. 15:25

Álmomban már láttam...

Álmomban már láttam!
... azt az arcot.
Füst vette küröl,
mégis mosolygott,
szelíd vonásai öleltek.
Meg is ölhettek...

De nem nézek
már arra
a régen ismert,
fájón nevető arcra.
Fojt és mar a látvány,
menekülök gyáván...

S talán el is futnék,
ha lehetne.
Ha nem kötne súlyos
lélek kötél e testbe.
Mert álmomban magam láttam,
egy ócska, füstös tükörnél álltam...