Nihilus blogja

Nihilus•  2009. január 27. 20:45

A Szerencsés

A Szerencsés

 

 

Ezen a napon, tiszta kék volt az ég

Egy sérült vasmadárral zuhanok, mely ég

A szörnyeteg hegyek közt, egy tó pihenget

A gépmadárral sebesen, pont oda sietek

 

Kiszállok a roncsból, s mehet tovább az élet

Barátaim örülnek és ölelnek, de jó hogy élek

Mindent megúszol, biztos egy angyal véd téged!

Végzet mindig elkerül, szerencséd tán sosem ér véget?

 

Örvendenek és kérdeznek, örömmel és féltékenyen

De mikor egyedül maradok, a szívem nincstelen

Nehéz a szívem, kísértenek a fájó emlékek

Rég történt már, de a fájó múltba ismét belépek

 

Egy fiatal férfi voltam, teli célokkal s élettel

Mindenem a repülés volt és egy angyal kit szerettem

Az egeket jártam, és a csillagokat követtem

Talán egyet utolérek, s lehozom a kedvesemnek

 

Pilótaként, én a végtelen űr madara,

Kinek a földön volt egy csodaszép angyala

Repülés után, siettem hozzá, mint ha kötelező lenne

Vele vidám voltam, minden földi percben

 

Együtt rohantunk, mint két bohóc, s gyerek

Szívünk fiatalon, egymásért verdesett

Pimaszak voltunk, de én szerencsésebb

Őt jobban megszidták, de én voltabb szemtelenebb

 

Az egyik napon is az egekbe szöktem

De kár volt, hogy az nap is ezt tettem

Gonosz Birodalom, feldúlta a hazám

Jött rabszolgaság, szenvedés, s halál


Világom, mit szerettem, rommá lett

Kezem ökölbe szorult, de semmit se tehettem

Nem találtam senkit, csak néhány túlélőt

De köztük nem volt a földi éltetőm

 

Hol van…?, S hol lehet…?, Él e még…?, Ohh Istenem!

Bárcsak ott lettem volna, hogy megvédhessem

Mit használt volna gyenge öklöm? Nem tudom

Hirtelen mindent elvesztettem, belepusztulok

 

 

Gyerek voltam mind eddig, de most nőttem fel igazán

Veszteségeimnek máig is érzem, fájdalmas hiányát

Egy cél éltet már, hogy a Birodalomra tüzet okádjak

Csillagsárkányként szálljak, s pusztítást dobáljak

 

Mindenkinek meg van a saját története

Sokunknak fájdalmas, vége s kezdete

Sok csatát vívtam, legyőzhetetlenül, simán

Én Wedge Antilles, a szerencsés, az égi titán  

 

De, mikor eljön az este, csak egy magam vagyok

Fáradság diadalmaskodik, hát ágyba bújok

Átölelem a paplant és azt képzelem ő van ott

Bársonyos teste jobban melegítene, mint a paplanom

 

De eljön a reggel, a fény, mely hozza az igazságot

És ráébredek arra, hogy mennyire magányos vagyok

Jobban szeretem a sötétséget, mert elvakít

Lelkem űr ilyenkor, s fagyba taszít és elhajít

   

Visszatérek a jelenbe, hisz küldetésem van

A szerencsés pilóta útra kész, hogy harcolhassak

Hogy a Birodalomnak repülhessek, ha kell egy magam

Többet nagyon nem veszíthetek, hisz életem rég oda van

 

Bár már semmim sincs, harcolok hát másokért

Így talán megmenthetek életeket, ha kell családokét

 Azt mondják, hogy szerencsés vagyok, s csillagom ragyog

De tényleg szerencsés lennék? Néha nem így gondolom…

 

Nihilus•  2009. január 27. 20:44

Amit az életnek nevezzünk

Amit az életnek nevezünk…

 

1 fejezet:

Megvettem és Elítélem!

 

Csodás nyári reggel, oly szép minden

Nap lágyan süt, s megérint szépen

Fel kell egy lány, arany szőke hajjal

Angyali arca és lelke szebb, mint a világ tavasszal

 

Gyönyörű ártatlan drágakő, teli élettel

Megannyi célja, s álma van, küzd kitartó lélekkel

Boldogan jár, s mosolya szikrázik mindig

Selyemnél is puhább arca, a fényben virít

 

Kisugárzása, mindenkit elbűvöl, fiatalt, s vént

Oly boldog és gondtalan, ki rosszat sosem élt

Szembe jön vele egy férfi, és szemébe néz

A lány rá mosolyog, és rögtön megigéz

 

A férfi megfogja puha kezét, s rá kacsint

A lány elpirul, félénken visszatekint

A férfi randira hívja, evvel új világot ígér

A lány belemegy, s így új útra tér

 

A örömtől fénylik, mint a legszebb csillag

Egy öreg néninek segít, s oly szelíden rápillant

 A legveszettebb vad is lehetne, de most megszelídülne

Bárcsak a világ is ilyen széppé szenderülne

 

Helyén van az esze, tanul és szorgalmas

Tudja, mit akar az életben, neki nincs mi borzalmas

A lányokkal összeülnek, hogy vele örüljenek

Egy sármos úri ember, ma szívét lopta el

 

Lányok csak csacsognak, mint nyáron a madarak

Mindennek a fényes oldalát látják, hisz naivak

A lány készülődik, a várva várt találkozásra

Szebb már, mint Aphrodité, pedig csak föld halandója

 

Romantikus a hely, s gyertyafényes vacsora

S nem szűnik a Férfi, lerohanó mosolya

Férfi oly sokat mesél. Igaz, vagy hazug?

Lány szíve szerelembe lobban, és felragyog

 

 

Férfi tapasztalt, határozottan hadat üzen

A lány szívének ellenállását leverte, oly könnyen

Hamar kiismeri, e csodálatos teremtményt

Nem sieti el a dolgot, mert nem látott nála szebb lényt

 

Lány boldogan megy haza, fut, ugrál

Milyen szép is a szerelem, s szíve kalapál

Övé most a világ, sikeres, meg van mindene

Melyik az a lány, ki most boldogabb lenne?

 

Van ki szereti, és van ki féltékeny rá

Legyen az Istennő, vagy barátnő, de rájön hogy kár

Mert a lány szíve, s lelke, természete, s egész lénye

Olyan, merre nem lehet haragudni, mert nincs értelme

 

Talán ő lesz, majd ki jobbá teszi a világot

Ki nem fél a szerelemtől, s becsüli a barátot

Kinek kezében a gránát virággá lenne

Kittől a sátán is jobb, s nemesebb lehetne

 

Telnek a hetek, és a nyár még szebb

Elérkezet a pillanat, hogy az övé lesz

Mondd drágám, szeretsz, s imádsz?

Mindennél jobban imádlak, s tudom te kívánsz

 

Elkezdte a játszmáját és most be is fejezi

Megkapta talán a legszebb angyalt, s testét most élvezi

A legnemesebb prédát fogta most el

De a lány… Oh te igaz lány, ki mit sem sejt

 

Karjába bújik a lány, hogy oly szívből ölelje meg

Szeretlek, szeretlek, szeretlek! Ilyet még sosem éreztem

A férfit, mikor nem látja, az felteszi pajzán vigyorát

Persze, hogy szeretlek! S behúzz egy új strigulát

 

A lány lelkében egy csodálatos világ

De támadás készül ellene, ohh vigyázz

A megtestesült földi Sátán, kit szeretsz

A vég, a rettentő vég, egyre közelebb evez

 

A lány másnap felhívja, őt, ki a mindene

Hol van? S merre járhat, szeretett Istene?

Egy nap telt el, de még érzi a mámor illatát

Minden percben, úgy látná mosolyát

 

Nem veszi fel, talán nem ér rá, vagy lemerült

Reméli nem esett baja, s félelembe merül

Óránként felhívja, de mind hiába

Majd holnap meglátogatja, az otthonában

 

A lány elindul, annyira akarja már látni

Úgy szeretné ölelni és megsimogatni

Hogy arany karjaiba bújhasson el

Úgy, akarja már mondani, hogy szeretlek

 

Meglátja a férfit, egy másik lánnyal

Nem is akárkivel, hanem a barátjával

Kezét fogja, öleli, simogatja

A könnyei, most dühvel indul nászútra

 

Oda siet, s lelkében a fájdalom démona

Mely egészét zabálja, marja, s birtokolja

Süllyed a hajója, a lelke tengerében

Úgy érzi, mindjárt meghal, a fagyott mélységében

 

Megfagy a levegő, s nem jönnek a szavak

Mért? Mért?..., s befagynak az ajkak

Jó volt szép volt, de most menj utadra!

Csak futó kapcsolat volt, s éjjeli tortúra

 

Azt mondtad, szeretsz! Te nyomorult féreg!

Te meg nem vagy barát, csak vétek!

Sírva elrohan, az angyal kitépi szárnyát

Ordítva gyötrődik, szidja világát

 

Színésznek tanul, és ő a legtehetségesebb

De fájdalmát elrejtenie, bárminél lehetetlenebb

Körbenézz, szobájában virágok, s festmények

Dühödt könny csordul arcán, s bár fegyverek lennének

 

Finom keze ökölbe szorul, s nincs annál rosszabb

Ha nem üthet vele, csak ül, s tekintete goromba

Azt gondolta, hogy mindig gyönyörű lesz az élet

Mely csak barátság, szerelem, álom s lélek

 

Hitt az igaz szerelemben, s talán rátalált

De e férfi elárulta, s nála csak jobbat talál

De már késő, a fájdalom rég legyőzte

Határozott énjét, a kétségbeesés férge megtörte

 

Mint aki, mindig vak volt és sötétben élt

De sok ember talán…, jó embernek emiatt vélt

Gyűlöli a világot, és megveti az Istent

Tőrt döfne szívébe, csak ne fájón itt bent

 

Szikrákat ver a szeme, így néz fel az égre

Véres a vég pengéje, mert ereit kitépte

Nyár sem már a régi, lassan ősz fogja követni

A lány, fájó mért-érre, válaszul, az ég fog dörreni

 

Lángba borulnak a felhők, fájdalmadat látván

Az élet nem szép, íme itt egy kiáltvány

Azt hittem, te fogod megváltani a világot

Azt gondoltam, erős vagy, s bátor

 

Boldogsághoz vezető csatákat sorra nyerted

Felnéztek rád, mert azt hitték, s hittem, legyőzhetetlen

Azt hittem, te nem vagy selejt ember, hanem angyal

Ki térdre kényszeríti a világot, gyengéden, nem harccal

 

Annyian szerettek, és most fájdalmat okoztál

Nem tudtál túllépni magadon, s önző voltál

Nem gondoltál arra, hogy mennyi embert hagysz cserben

Kik szívből szerettek, s életük része voltál egyben

 

Megvetem és elítélem, amit tettél, te gyáva

Néha a porból kell újra kezdeni, hát lássd máma!

Mennyien tettek virágot, sírva a sírodra

De már nem kelhetsz fel, s nem kezdheted újra

 

Rengetegen szánnak, és sírnak érted

De én nem hatódom meg. Minek?- kérdem

Önző voltál, s azt érdemled, hogy elfelejtsenek

A drága Bec-E, igen ez volt a neved, de tudni már minek?

 

Sírodra, virágot csak a férfi nem tett

Hisz a nevedet is már rég elfeledte

Ezt jelenti Férfinak lenni? Akkor én férfi sosem leszek!

Inkább ontanám ki saját belem, mint hogy ilyet tegyek

 

Megvettem és elítélem, hisz csak féreg

Kúszva jár, s kell, és sárban ébred

Átlépek rajta, tette továbbra is sárban hagyja

Bűntudata idézte démon, egyszer majd felfalja

 

Isten, te ott fent, szakadnál meg, s esnél le

Megteremtetted az embert, de hibás és selejt lett

Ennyire futotta hatalmadból? Ennyire vagy képes?

Bűn, átok, kárhozat, árulás… Ez a te néped!

 

Sátán ellened szegül, talán, mert látja az igazat?

Talán ő lesz az, ki eltörli a gyáva hamisat?

Emberek birodalma, e kárhozott nagy Róma

De talán ismét megbuktatja majd valaki, ki sátán imádója

 

Ha még jót remélsz a világtól, ifjú vagy, netán bolond

Akkor nem vagy több, mint jelentéktelen kobold

Szerelem, ember, világ és Isten, hát erről a véleményem:

Túl sokat csalódtam már, hogy megvessem és elítéljem

 

Egy újabb reggel, mely fagyos, s fázom, itt a tél

Az emberi lélek, most röghegység, és lentebb is csak sivár vidék

Fel kell sírjából egy lány, kifakult hajjal és bőrén alvadt a vér

Gyászos tekintetével kiolt egy csillagot. Pusztulj emberiség!

 

 

2 fejezet:

Drága Bec-E visszatér

 

 

Itt van a tél, fagyott a világ, s fehérek a vidékek

Ma a szeretett is jéggé fagyot, íme az ítélet

Nem hívta senki, mégis eljött a dermesztő halál

Egy sírból fel kell, egy fehér hajú leány

 

Arca szürke homály, mint most az ég

Haja fehér, mint a hó, de a szíve jég

Szeme kéken fénylik, a kegyetlenség léte

Teste és izmai ernyedtek, nem folyik ereiben a vére

 

Szíve, mely jégverem, s benne kígyók

Eladta a lelkét, így nincs többé béklyó

Szövetséget kötött a Sátánnal, a pokol urával

Hatalmat kapott, hogy hadban lehessen a világgal

 

Démon, vagy szellem? Netán testet öltött harag?

Eljött ő és már a pokolnak szól a harang

Kezében a fájdalom pengéje, mely igazi kárhozat

Rengeteg ember lesz ma véres áldozat

 

Az út fölött lebeg, ez poros kis utca

Megannyi embert, ide köt a kis múltja

Megáll egy ház előtt, mely fénybe borult

Besiklik, mint csendes démon, oly konokul  

 

Egy család van együtt, két gyerek és egy kiskutya

Szeretett, mely csodás, s forró, őt majd kilyukasztja

Kandallóban ott ég a tűz, hogy elűzze sötétséget

Gyűlöletével felerősíti a lángokat, hogy minden porrá égjen

 

Oly gyorsan jött el a pokol, a szeretett házára

Gonosz mosoly ül ki, kicsi Bec-E arcára

Ha húsvér lenne, most égett hús szagot érezne az orra

Hátra se néz, csak siet, s megy is tova

 

Elrepül egy házhoz, mit bárcsak ne ismert volna meg

Az ismerős férfi ajtót nyit, majd megdermed

Nem is tudja, mit lát, arcára kiül a kétség

Arcvonásai ismerősek, de már csak eltorzult vétség

 

Eljöttem te féreg, kedves lelki gyilkosom

Azt mondtad, enyém a szíved, ha nem ellopom

Keze húsába mar, majd szívét kitépi

Dobban még néhányat, majd elégeti

 

 

Férfi, térdre esik, tudatlan zombivá érik

A feladatod, hogy idd ki barátnőm, szennyezet vérit!

Bec-E tovább sápad, ő már a pokol szörnye

Fáradtan tovább siklik, az emberek gyötrője 

 

Megpillant egy vele egykorú lányt és srácot

Egymást gyengéden, s igazan ölelik, egykor ő is erre vágyott

Szellemképe megremeg, emlékek támadják

Mintha a pokol összes démona, széttépni akarnák

 

Ökölbe szorul a keze és csikorogna a foga

Démont akar idézni, hát szól a sötét nóta

Annyira szeretlek! De én még jobban!

A halottaktól gyomra felfordulna azon nyomban

 

A fiút a lány belelöki a hóba, majd nevet, s elszalad

A fiú morog egyet, majd ő is nevet, s utána vágtat

Lány megcsúszik a jeges úton, majd lassan fel kell

Egy száguldó kocsi fénye, fenyegetőzik a véggel

 

Bec-E figyeli, mi történik, oly mohón várja

Hogy egy hamis szerelem, egy világ egy élet, a fiú párja

Hogyan semmisül meg egyszerre, ami most a minden

S a fájdalmuk őt erősíti majd, e kárhozott küldetésben

 

A lány, remegve és dermedten néz szembe a véggel

Mint a sebesült őz, kit a farkas kap el éppen

De a fiúnak célja van, hogy életét mentse

Izmai erőre kapnak, s cselekszik menten

 

Ellöki a lányt, a veszedelem elől

De őt elragadja, élete már a sötét mező

Fájdalom rá veti magát, mint torreádor a bikára

Így ért véget egy szerelem, íme a fájdalom igája

 

A lány könnyei, hull, miközben szíve és párja vérzik

Bec-E belülről meggyullad, és rögtön megérti

Jeges szíve felolvad és fájdalmasat dobban

Csak önmagát gyűlöli, mindennél jobban

 

 

 

 

Megérinti a lányt és megtudd mindent róla

Hogy mennyire igaz volt a nemes fiú miden bókja

Lány arról álmodott, hogy vele éli a földi életet

Két szív egyszerre dobbant, mert igazán szeretett

 

 

Azt gondolta, hogy a sátán felnyitotta a szemét

Pedig mégvakabb lett, most már sosem találja meg a helyét

Úgy megbánt mindent és olyan rosszá vált

Mint az általa elképzelt, pokoli világ

 

Fájdalom szőtte lényéből, most a könnyek patakoznak

A fiúra hullajtja, és sebei begyógyulnak

Szégyene emészti, mint lepra a fertőzöttet

Élete most fordulat. De ki segít a legyőzöttnek?

 

A lány örömében, sírva nevet, s hangja elakad

Oly szeretettel öleli, mint a tavasz a fákat és tavakat

Nem minden ember: áruló, hazug, sem velejéig romlott

Bec-E saját átka ezennel, evvel megbomlott

 

Sötétség hatalmas, türelmes, talán mindig győz

De szívében ott lakozik a gyengesége, így könnyen megtör

A legapróbb fény is a legnagyobb ellensége

Újra érzi milyen is a szeretet kepesége

 

Azt kívánja, bárcsak álom lenne, s felébredne

Ha a porból is, de az életét újra kezdje

Vissza akarja kapni, meggyötört lelkét

Sokan lennének, kik begyógyítanák, minden sebét

 

Viszlát sötétség! Nem vagyok többé a legjobb barátod…

Fényt akarok, mert akkor újra látom a világot…

Bec–E teste fényben árad, és nagyot lobban

Puhát érez és madárcsicsergésre, ledobja a paplant

 

Egy csodás nyári reggel van, és ez oly ismerős

A nap és szépen süt, az ég oly derűs

Szőke haján és bársonyos bőrén, megcsillan a fény

Megérdemel még egy esélyt, Bec-E és vele az emberiség

 

Drága Bec-E visszatért, ott, ahol miden elkezdődött

Határozottá és erőssé vált, lelke megedződött

Isten világát, ő majd szebbé, s jobbá teszi

Mert boldogsággal együtt a fájdalmat is, az életnek nevezi.

Nihilus•  2009. január 18. 13:23

Nihilus


Nihilus a nevem
elszakadt a köpenyem
Félelmetes álarcomat
Rémálmodban észreveheted