Nihilus blogja
A Szerencsés
A Szerencsés
Ezen a napon, tiszta kék volt az ég
Egy sérült vasmadárral zuhanok, mely ég
A szörnyeteg hegyek közt, egy tó pihenget
A gépmadárral sebesen, pont oda sietek
Kiszállok a roncsból, s mehet tovább az élet
Barátaim örülnek és ölelnek, de jó hogy élek
Mindent megúszol, biztos egy angyal véd téged!
Végzet mindig elkerül, szerencséd tán sosem ér véget?
Örvendenek és kérdeznek, örömmel és féltékenyen
De mikor egyedül maradok, a szívem nincstelen
Nehéz a szívem, kísértenek a fájó emlékek
Rég történt már, de a fájó múltba ismét belépek
Egy fiatal férfi voltam, teli célokkal s élettel
Mindenem a repülés volt és egy angyal kit szerettem
Az egeket jártam, és a csillagokat követtem
Talán egyet utolérek, s lehozom a kedvesemnek
Pilótaként, én a végtelen űr madara,
Kinek a földön volt egy csodaszép angyala
Repülés után, siettem hozzá, mint ha kötelező lenne
Vele vidám voltam, minden földi percben
Együtt rohantunk, mint két bohóc, s gyerek
Szívünk fiatalon, egymásért verdesett
Pimaszak voltunk, de én szerencsésebb
Őt jobban megszidták, de én voltabb szemtelenebb
Az egyik napon is az egekbe szöktem
De kár volt, hogy az nap is ezt tettem
Gonosz Birodalom, feldúlta a hazám
Jött rabszolgaság, szenvedés, s halál
Világom, mit szerettem, rommá lett
Kezem ökölbe szorult, de semmit se tehettem
Nem találtam senkit, csak néhány túlélőt
De köztük nem volt a földi éltetőm
Hol van…?, S hol lehet…?, Él e még…?, Ohh Istenem!
Bárcsak ott lettem volna, hogy megvédhessem
Mit használt volna gyenge öklöm? Nem tudom
Hirtelen mindent elvesztettem, belepusztulok
Gyerek voltam mind eddig, de most nőttem fel igazán
Veszteségeimnek máig is érzem, fájdalmas hiányát
Egy cél éltet már, hogy a Birodalomra tüzet okádjak
Csillagsárkányként szálljak, s pusztítást dobáljak
Mindenkinek meg van a saját története
Sokunknak fájdalmas, vége s kezdete
Sok csatát vívtam, legyőzhetetlenül, simán
Én Wedge Antilles, a szerencsés, az égi titán
De, mikor eljön az este, csak egy magam vagyok
Fáradság diadalmaskodik, hát ágyba bújok
Átölelem a paplant és azt képzelem ő van ott
Bársonyos teste jobban melegítene, mint a paplanom
De eljön a reggel, a fény, mely hozza az igazságot
És ráébredek arra, hogy mennyire magányos vagyok
Jobban szeretem a sötétséget, mert elvakít
Lelkem űr ilyenkor, s fagyba taszít és elhajít
Visszatérek a jelenbe, hisz küldetésem van
A szerencsés pilóta útra kész, hogy harcolhassak
Hogy a Birodalomnak repülhessek, ha kell egy magam
Többet nagyon nem veszíthetek, hisz életem rég oda van
Bár már semmim sincs, harcolok hát másokért
Így talán megmenthetek életeket, ha kell családokét
Azt mondják, hogy szerencsés vagyok, s csillagom ragyog
De tényleg szerencsés lennék? Néha nem így gondolom…
Amit az életnek nevezzünk
Amit az életnek nevezünk…
1 fejezet:
Megvettem és Elítélem!
Csodás nyári reggel, oly szép minden
Nap lágyan süt, s megérint szépen
Fel kell egy lány, arany szőke hajjal
Angyali arca és lelke szebb, mint a világ tavasszal
Gyönyörű ártatlan drágakő, teli élettel
Megannyi célja, s álma van, küzd kitartó lélekkel
Boldogan jár, s mosolya szikrázik mindig
Selyemnél is puhább arca, a fényben virít
Kisugárzása, mindenkit elbűvöl, fiatalt, s vént
Oly boldog és gondtalan, ki rosszat sosem élt
Szembe jön vele egy férfi, és szemébe néz
A lány rá mosolyog, és rögtön megigéz
A férfi megfogja puha kezét, s rá kacsint
A lány elpirul, félénken visszatekint
A férfi randira hívja, evvel új világot ígér
A lány belemegy, s így új útra tér
A örömtől fénylik, mint a legszebb csillag
Egy öreg néninek segít, s oly szelíden rápillant
A legveszettebb vad is lehetne, de most megszelídülne
Bárcsak a világ is ilyen széppé szenderülne
Helyén van az esze, tanul és szorgalmas
Tudja, mit akar az életben, neki nincs mi borzalmas
A lányokkal összeülnek, hogy vele örüljenek
Egy sármos úri ember, ma szívét lopta el
Lányok csak csacsognak, mint nyáron a madarak
Mindennek a fényes oldalát látják, hisz naivak
A lány készülődik, a várva várt találkozásra
Szebb már, mint Aphrodité, pedig csak föld halandója
Romantikus a hely, s gyertyafényes vacsora
S nem szűnik a Férfi, lerohanó mosolya
Férfi oly sokat mesél. Igaz, vagy hazug?
Lány szíve szerelembe lobban, és felragyog
Férfi tapasztalt, határozottan hadat üzen
A lány szívének ellenállását leverte, oly könnyen
Hamar kiismeri, e csodálatos teremtményt
Nem sieti el a dolgot, mert nem látott nála szebb lényt
Lány boldogan megy haza, fut, ugrál
Milyen szép is a szerelem, s szíve kalapál
Övé most a világ, sikeres, meg van mindene
Melyik az a lány, ki most boldogabb lenne?
Van ki szereti, és van ki féltékeny rá
Legyen az Istennő, vagy barátnő, de rájön hogy kár
Mert a lány szíve, s lelke, természete, s egész lénye
Olyan, merre nem lehet haragudni, mert nincs értelme
Talán ő lesz, majd ki jobbá teszi a világot
Ki nem fél a szerelemtől, s becsüli a barátot
Kinek kezében a gránát virággá lenne
Kittől a sátán is jobb, s nemesebb lehetne
Telnek a hetek, és a nyár még szebb
Elérkezet a pillanat, hogy az övé lesz
Mondd drágám, szeretsz, s imádsz?
Mindennél jobban imádlak, s tudom te kívánsz
Elkezdte a játszmáját és most be is fejezi
Megkapta talán a legszebb angyalt, s testét most élvezi
A legnemesebb prédát fogta most el
De a lány… Oh te igaz lány, ki mit sem sejt
Karjába bújik a lány, hogy oly szívből ölelje meg
Szeretlek, szeretlek, szeretlek! Ilyet még sosem éreztem
A férfit, mikor nem látja, az felteszi pajzán vigyorát
Persze, hogy szeretlek! S behúzz egy új strigulát
A lány lelkében egy csodálatos világ
De támadás készül ellene, ohh vigyázz
A megtestesült földi Sátán, kit szeretsz
A vég, a rettentő vég, egyre közelebb evez
A lány másnap felhívja, őt, ki a mindene
Hol van? S merre járhat, szeretett Istene?
Egy nap telt el, de még érzi a mámor illatát
Minden percben, úgy látná mosolyát
Nem veszi fel, talán nem ér rá, vagy lemerült
Reméli nem esett baja, s félelembe merül
Óránként felhívja, de mind hiába
Majd holnap meglátogatja, az otthonában
A lány elindul, annyira akarja már látni
Úgy szeretné ölelni és megsimogatni
Hogy arany karjaiba bújhasson el
Úgy, akarja már mondani, hogy szeretlek
Meglátja a férfit, egy másik lánnyal
Nem is akárkivel, hanem a barátjával
Kezét fogja, öleli, simogatja
A könnyei, most dühvel indul nászútra
Oda siet, s lelkében a fájdalom démona
Mely egészét zabálja, marja, s birtokolja
Süllyed a hajója, a lelke tengerében
Úgy érzi, mindjárt meghal, a fagyott mélységében
Megfagy a levegő, s nem jönnek a szavak
Mért? Mért?..., s befagynak az ajkak
Jó volt szép volt, de most menj utadra!
Csak futó kapcsolat volt, s éjjeli tortúra
Azt mondtad, szeretsz! Te nyomorult féreg!
Te meg nem vagy barát, csak vétek!
Sírva elrohan, az angyal kitépi szárnyát
Ordítva gyötrődik, szidja világát
Színésznek tanul, és ő a legtehetségesebb
De fájdalmát elrejtenie, bárminél lehetetlenebb
Körbenézz, szobájában virágok, s festmények
Dühödt könny csordul arcán, s bár fegyverek lennének
Finom keze ökölbe szorul, s nincs annál rosszabb
Ha nem üthet vele, csak ül, s tekintete goromba
Azt gondolta, hogy mindig gyönyörű lesz az élet
Mely csak barátság, szerelem, álom s lélek
Hitt az igaz szerelemben, s talán rátalált
De e férfi elárulta, s nála csak jobbat talál
De már késő, a fájdalom rég legyőzte
Határozott énjét, a kétségbeesés férge megtörte
Mint aki, mindig vak volt és sötétben élt
De sok ember talán…, jó embernek emiatt vélt
Gyűlöli a világot, és megveti az Istent
Tőrt döfne szívébe, csak ne fájón itt bent
Szikrákat ver a szeme, így néz fel az égre
Véres a vég pengéje, mert ereit kitépte
Nyár sem már a régi, lassan ősz fogja követni
A lány, fájó mért-érre, válaszul, az ég fog dörreni
Lángba borulnak a felhők, fájdalmadat látván
Az élet nem szép, íme itt egy kiáltvány
Azt hittem, te fogod megváltani a világot
Azt gondoltam, erős vagy, s bátor
Boldogsághoz vezető csatákat sorra nyerted
Felnéztek rád, mert azt hitték, s hittem, legyőzhetetlen
Azt hittem, te nem vagy selejt ember, hanem angyal
Ki térdre kényszeríti a világot, gyengéden, nem harccal
Annyian szerettek, és most fájdalmat okoztál
Nem tudtál túllépni magadon, s önző voltál
Nem gondoltál arra, hogy mennyi embert hagysz cserben
Kik szívből szerettek, s életük része voltál egyben
Megvetem és elítélem, amit tettél, te gyáva
Néha a porból kell újra kezdeni, hát lássd máma!
Mennyien tettek virágot, sírva a sírodra
De már nem kelhetsz fel, s nem kezdheted újra
Rengetegen szánnak, és sírnak érted
De én nem hatódom meg. Minek?- kérdem
Önző voltál, s azt érdemled, hogy elfelejtsenek
A drága Bec-E, igen ez volt a neved, de tudni már minek?
Sírodra, virágot csak a férfi nem tett
Hisz a nevedet is már rég elfeledte
Ezt jelenti Férfinak lenni? Akkor én férfi sosem leszek!
Inkább ontanám ki saját belem, mint hogy ilyet tegyek
Megvettem és elítélem, hisz csak féreg
Kúszva jár, s kell, és sárban ébred
Átlépek rajta, tette továbbra is sárban hagyja
Bűntudata idézte démon, egyszer majd felfalja
Isten, te ott fent, szakadnál meg, s esnél le
Megteremtetted az embert, de hibás és selejt lett
Ennyire futotta hatalmadból? Ennyire vagy képes?
Bűn, átok, kárhozat, árulás… Ez a te néped!
Sátán ellened szegül, talán, mert látja az igazat?
Talán ő lesz az, ki eltörli a gyáva hamisat?
Emberek birodalma, e kárhozott nagy Róma
De talán ismét megbuktatja majd valaki, ki sátán imádója
Ha még jót remélsz a világtól, ifjú vagy, netán bolond
Akkor nem vagy több, mint jelentéktelen kobold
Szerelem, ember, világ és Isten, hát erről a véleményem:
Túl sokat csalódtam már, hogy megvessem és elítéljem
Egy újabb reggel, mely fagyos, s fázom, itt a tél
Az emberi lélek, most röghegység, és lentebb is csak sivár vidék
Fel kell sírjából egy lány, kifakult hajjal és bőrén alvadt a vér
Gyászos tekintetével kiolt egy csillagot. Pusztulj emberiség!
2 fejezet:
Drága Bec-E visszatér
Itt van a tél, fagyott a világ, s fehérek a vidékek
Ma a szeretett is jéggé fagyot, íme az ítélet
Nem hívta senki, mégis eljött a dermesztő halál
Egy sírból fel kell, egy fehér hajú leány
Arca szürke homály, mint most az ég
Haja fehér, mint a hó, de a szíve jég
Szeme kéken fénylik, a kegyetlenség léte
Teste és izmai ernyedtek, nem folyik ereiben a vére
Szíve, mely jégverem, s benne kígyók
Eladta a lelkét, így nincs többé béklyó
Szövetséget kötött a Sátánnal, a pokol urával
Hatalmat kapott, hogy hadban lehessen a világgal
Démon, vagy szellem? Netán testet öltött harag?
Eljött ő és már a pokolnak szól a harang
Kezében a fájdalom pengéje, mely igazi kárhozat
Rengeteg ember lesz ma véres áldozat
Az út fölött lebeg, ez poros kis utca
Megannyi embert, ide köt a kis múltja
Megáll egy ház előtt, mely fénybe borult
Besiklik, mint csendes démon, oly konokul
Egy család van együtt, két gyerek és egy kiskutya
Szeretett, mely csodás, s forró, őt majd kilyukasztja
Kandallóban ott ég a tűz, hogy elűzze sötétséget
Gyűlöletével felerősíti a lángokat, hogy minden porrá égjen
Oly gyorsan jött el a pokol, a szeretett házára
Gonosz mosoly ül ki, kicsi Bec-E arcára
Ha húsvér lenne, most égett hús szagot érezne az orra
Hátra se néz, csak siet, s megy is tova
Elrepül egy házhoz, mit bárcsak ne ismert volna meg
Az ismerős férfi ajtót nyit, majd megdermed
Nem is tudja, mit lát, arcára kiül a kétség
Arcvonásai ismerősek, de már csak eltorzult vétség
Eljöttem te féreg, kedves lelki gyilkosom
Azt mondtad, enyém a szíved, ha nem ellopom
Keze húsába mar, majd szívét kitépi
Dobban még néhányat, majd elégeti
Férfi, térdre esik, tudatlan zombivá érik
A feladatod, hogy idd ki barátnőm, szennyezet vérit!
Bec-E tovább sápad, ő már a pokol szörnye
Fáradtan tovább siklik, az emberek gyötrője
Megpillant egy vele egykorú lányt és srácot
Egymást gyengéden, s igazan ölelik, egykor ő is erre vágyott
Szellemképe megremeg, emlékek támadják
Mintha a pokol összes démona, széttépni akarnák
Ökölbe szorul a keze és csikorogna a foga
Démont akar idézni, hát szól a sötét nóta
Annyira szeretlek! De én még jobban!
A halottaktól gyomra felfordulna azon nyomban
A fiút a lány belelöki a hóba, majd nevet, s elszalad
A fiú morog egyet, majd ő is nevet, s utána vágtat
Lány megcsúszik a jeges úton, majd lassan fel kell
Egy száguldó kocsi fénye, fenyegetőzik a véggel
Bec-E figyeli, mi történik, oly mohón várja
Hogy egy hamis szerelem, egy világ egy élet, a fiú párja
Hogyan semmisül meg egyszerre, ami most a minden
S a fájdalmuk őt erősíti majd, e kárhozott küldetésben
A lány, remegve és dermedten néz szembe a véggel
Mint a sebesült őz, kit a farkas kap el éppen
De a fiúnak célja van, hogy életét mentse
Izmai erőre kapnak, s cselekszik menten
Ellöki a lányt, a veszedelem elől
De őt elragadja, élete már a sötét mező
Fájdalom rá veti magát, mint torreádor a bikára
Így ért véget egy szerelem, íme a fájdalom igája
A lány könnyei, hull, miközben szíve és párja vérzik
Bec-E belülről meggyullad, és rögtön megérti
Jeges szíve felolvad és fájdalmasat dobban
Csak önmagát gyűlöli, mindennél jobban
Megérinti a lányt és megtudd mindent róla
Hogy mennyire igaz volt a nemes fiú miden bókja
Lány arról álmodott, hogy vele éli a földi életet
Két szív egyszerre dobbant, mert igazán szeretett
Azt gondolta, hogy a sátán felnyitotta a szemét
Pedig mégvakabb lett, most már sosem találja meg a helyét
Úgy megbánt mindent és olyan rosszá vált
Mint az általa elképzelt, pokoli világ
Fájdalom szőtte lényéből, most a könnyek patakoznak
A fiúra hullajtja, és sebei begyógyulnak
Szégyene emészti, mint lepra a fertőzöttet
Élete most fordulat. De ki segít a legyőzöttnek?
A lány örömében, sírva nevet, s hangja elakad
Oly szeretettel öleli, mint a tavasz a fákat és tavakat
Nem minden ember: áruló, hazug, sem velejéig romlott
Bec-E saját átka ezennel, evvel megbomlott
Sötétség hatalmas, türelmes, talán mindig győz
De szívében ott lakozik a gyengesége, így könnyen megtör
A legapróbb fény is a legnagyobb ellensége
Újra érzi milyen is a szeretet kepesége
Azt kívánja, bárcsak álom lenne, s felébredne
Ha a porból is, de az életét újra kezdje
Vissza akarja kapni, meggyötört lelkét
Sokan lennének, kik begyógyítanák, minden sebét
Viszlát sötétség! Nem vagyok többé a legjobb barátod…
Fényt akarok, mert akkor újra látom a világot…
Bec–E teste fényben árad, és nagyot lobban
Puhát érez és madárcsicsergésre, ledobja a paplant
Egy csodás nyári reggel van, és ez oly ismerős
A nap és szépen süt, az ég oly derűs
Szőke haján és bársonyos bőrén, megcsillan a fény
Megérdemel még egy esélyt, Bec-E és vele az emberiség
Drága Bec-E visszatért, ott, ahol miden elkezdődött
Határozottá és erőssé vált, lelke megedződött
Isten világát, ő majd szebbé, s jobbá teszi
Mert boldogsággal együtt a fájdalmat is, az életnek nevezi.
Nihilus
Nihilus a nevem
elszakadt a köpenyem
Félelmetes álarcomat
Rémálmodban észreveheted