Nicol_C.Davis blogja

Mire való a megvilágosodás (?)

Mire való a megvilágosodás,

Vagy hogyan mutatkozik meg?

Tetten lehet-e érni?

Milyen levegővel eszik meg?

Elérni nem kell, hisz benne vagyunk

És bennünk van.

Figyelni rá talán,

Csak nem tudatosan?

Mit nem teszek tudatosan?

Talán az egyensúly!

Ahogy kap kezem utánna

Az nem tudatosul.

Mégis honnan tudom, 

Hogy egyensúlyban vagyok?

Nem gondoltam rá,

Nem gondoltam nagyot.

Mégis van az összhang.

Mint komponált szimfónia,

Hogyan kell apró sejteknek

Összhangban mozognia.

Egyszerű a nagy titok!

Ím a felismerés ára:

Úgy tapasztaltam az egyensúlyt, 

Hogy nem estem pofára.

Ajtaja nincs átjáró

Látod a széket?

A szék mögött a létet?

A tölgyfát, a napba

Zöld lombját, vagy fagyba?

Az asztalos munkáját,

Míg munkálja fáját?

Korán felkelését,

Késő lefekvését?

Látod a csíráját?

Rügyéből zöld ágát?

Gyökeret mint ereszt?

Hogy követ mint repeszt?

Ember születését?

Míg megtudja bérét?

Anyját, míg eteti?

S este, hogy fürdeti?

***

Körbe ér minden.

Más útja nincsen.

A porhüvelyt leveti,

S tölgyfává növeszti.

Az Isten szerelmére

Teremtésed szerelmesen nézed.

Beképzelt ez a gyönyör.

Bármíly hibás, meg sérült,

S a rossz benne mennyire tömör.

A hiba is a teljesség része.

De nekem tudnom kell vajon?

Muszáj érezzem is néha?

Nem elég ha csak láthatom?

Tartozik rám tudás vagy hit?

Kell, hogy bármelyik legyen?

Szorított foggal mozgatni hegyet

Egy Istentelen versenyen?

Kötelező tán ott lenni a pályán?

És ingerelni a másikat?

Pajzs fényével vakítva meg, hazudva,

Hogy Isten nem hallgatta meg imáikat.

Az ember véréből ki mosdat ki?

Mit kell tanulnom, hamár tanulnom kell?

S mit kezdek vele az örökléten túl?

Se tudás, se hit erre nem felel.

nem az vagyok, mit

gondolsz rólam, te vagy az,

mit rólam gondolsz

Lágy hangú melódiát,

Szépen csengő dallamot,

Akarok neked énekelni.

Varázst, mi nékem adatott.

Mutatva hangját, érezd meg te is,

Erejében a mágiát.

Ősök szemével látsz te engem,

S én tudom benned a Nap fiát.

Örökül kapott vérben lüktetve,

Izzó sejteknek folytó ritmusát,

Emelni fel, az égre nézve.

Ki az, ki kérdez? Vagy mit kiált?

Szelíden megtérni belső harcainkból,

Mint sebesült és vérző sereg.

Mert bölcsesség a díjja annak,

Ki magával szemben,

Épp önmagát nyeri meg.

S ha olvasod, hogy szeretlek,

Vagy szálljunk az égbe és még tovább,

Tudd, mit takar ez a képlet,

Hogy a húrt, hogy zengjen, feszítni muszály!

Nekem kell minden szomorúságom.

És minden boldog pillanat.

Zaklatottságom sortüzében

Talán... megláthatom önmagam...

És a szó, bármíly díszes

Mégis csak magamról mondhatom.

Én vagyok ki szeret téged,

De hibáim el nem folythatom.