Felismerő búcsú

Ha tudnád, mennyit sírtam

amikor úgy döntöttem,

hogy elhatárolódom tőled.

Veled akartam lenni még,

de tudtam, hogy nem lehetek.

Azt hiszem, soha nem fogom

megérteni, mennyit vett ki belőlem.

Ha tudnád, hogy mennyire fájt 

és összetört voltam a döntés miatt.

A döntés miatt, miszerint elengedlek,

annak ellenére, hogy nem akartalak, de muszáj volt.

Még emlékszem hogy kezdődött 

el az első beszélgetésünk…

Még mindig emlékszem, milyen széles 

volt a mosolyom amikor beszélgettünk.

Amikor biztonságot éreztem melletted,

akkor jöttem rá, hogy beléd estem.

Jobban szerettelek mindennél, 

és én őszintén, féltem ettől.

És a legnehezebb dolog, hogy

akkor veszítettelek el, amikor 

talán a legjobban szerettelek.

Talán számodra nem voltunk semmi…

de nekem voltunk valami.

Valami, ami talán a legjobb dolog volt egész életemben, valami, amit helyesnek hittem, de közel sem volt az.

Valami, ami annyit jelentett…

Ezért is nehéz előrelépni, mert

sosem kaptunk esélyt arra, 

hogy valóban elkezdjük,

de mégis valahogy véget értünk.