Nevtelensenki blogja
Felismerő búcsú
Ha tudnád, mennyit sírtam
amikor úgy döntöttem,
hogy elhatárolódom tőled.
Veled akartam lenni még,
de tudtam, hogy nem lehetek.
Azt hiszem, soha nem fogom
megérteni, mennyit vett ki belőlem.
Ha tudnád, hogy mennyire fájt
és összetört voltam a döntés miatt.
A döntés miatt, miszerint elengedlek,
annak ellenére, hogy nem akartalak, de muszáj volt.
Még emlékszem hogy kezdődött
el az első beszélgetésünk…
Még mindig emlékszem, milyen széles
volt a mosolyom amikor beszélgettünk.
Amikor biztonságot éreztem melletted,
akkor jöttem rá, hogy beléd estem.
Jobban szerettelek mindennél,
és én őszintén, féltem ettől.
És a legnehezebb dolog, hogy
akkor veszítettelek el, amikor
talán a legjobban szerettelek.
Talán számodra nem voltunk semmi…
de nekem voltunk valami.
Valami, ami talán a legjobb dolog volt egész életemben, valami, amit helyesnek hittem, de közel sem volt az.
Valami, ami annyit jelentett…
Ezért is nehéz előrelépni, mert
sosem kaptunk esélyt arra,
hogy valóban elkezdjük,
de mégis valahogy véget értünk.
Vajon mit mondana a szobám rólam?
Akkor kerülnék igazán bajba, ha szobám négy fala beszélni tudna.
Elmesélnék mitől rettegek igazán, s mitől fáj a szívem egy ideje már. Hogy valójában hányszor ültem egyes pontjain magam elé meredve válaszokat kutatva, s nem lelve őket.
Elmesélhetné hányszor is olvastam végig a régi üzeneteinket, forgolódtam egész éjjel rád gondolva úgy, mintha megtudnám változtatni azt a jól ismert, kegyetlen múltat.
Vajon megjegyezné, hányszor képzeltelek már ide, emlékeztem vissza közös perceinkre?
Látta mikor stalkoltalak, storydat néztem.
Látta mikor csalódott könnycsepp csordult végig az arcomon, de látta azt is, mekkora mosollyal olvastam üteneteidet régen egykor.
Tudja milyen vagyok, mikor eljátszom, hogy minden rendben.
Látta mikor feladtam mindent…
Csak azért, hogy másnak reggel újra kezdjem az egészet.
Tudja, hogy nem szoktam csendben lenni.
Tudja, hogy miket szeretek. Tudja, hogy szinte félek a csendtől, s a saját gondolataimtól....
Tudja mik a válaszok a nappali kérdésekre és tudja, mennyire szülségem van a térre. A válaszokra, a szeretetre…
Tudja, hogy mennyire szükségem van rád.
Vagyis volt…
Látott minden küzdelmet, el nem küldött üzenetet, veszekedést, beszélgetést, vágytól fűtött érzelmeket.
Hallotta a fogadalmaimat, sóhajokat és imákat.
Pontosan tudja, hányszor feküdtem le elégedetten, és tudja, hogyan is indulnak a reggelek.
Tökéletesen jól simer.
Tudja minden gondolatomat, főleg akkor, mikor az ágyon fekve azon gondolkodom, vajon mit is mondana a szobám rólam?
Talán ez az igazság
Ha őszinte akarok lenni, talán mindig féltem tőled egy kicsit.
Nem vagyok biztos benne, hogy valaha megbíztam benned úgy igazán, szerintem csak egyszerűen ennyire jól elhitettem még magammal is.
Ha őszinte akarnék lenni, talán bevallanám azt is, hogy miért vágyok rád ennyire.
Bevallanám magamnak és mindenki másnak is, hogy mi volt az, ami megfogott benned, de nem fogadna más, csupán csak a csalódás és ítélet.
Nem biztos, hogy le tudnám nyelni a saját válaszaim. Nem vagyok biztos benne, hogy a tükörképem valaki olyanra nézett vissza reggel, akire büszke lehet, szóval elkerülöm, pont mint te engem.
Csak a pozitív
Azt kérték meséljek Rólad,
Szóval hát elkezdtem:
Elmesléltem milyen gyönyörű a szemed
És azt, hogy milyen melletted.
Elmondtam, hogy milyen meleg a tested,
és elmeséltem mennyire boldog vagyok veled. Beszéltem arról, hogy milyen tökéletes minden porcikád, hogy mennyire megnyugtat a hangod, azt, hogy valójában mekkora hatással vagy rám,
de mégse mondhattam el mindent Rólad.
Elmeséltem, hogy mennyire könnyű volt megbíznom benned, hogy mennyire egyszerű volt veled minden és azt, hogy mennyire vágytam rád.
Leolvasták rólam, hogy mennyire hamar sikerült megszeretnem, csillogó szemekkel beszéltem minden veled
töltött csodás percről,
de mégse mondhattam el mindent Rólad.
Elmeséltem, hogy mekkora védelmet adott ölelésed, hogy melletted elnémult minden gondolat, azt, hogy az életemet rád biztam volna minden kétely nélkül…Meséltem hát a bókokról, hogy milyen udvarias voltál és mennyire türelmetlenül várom az újabb randinkat, ahol újra foghattam kezed végre,
de mégse mondhattam el mindent Rólad.
Elmeséltem, hogy milyen egyszerűen vettél le a lábamról. Mosolyogva bambultam el minden szabad és foglalt percemben ahol életem legszebb perceire gondolhattam vissza veled.
Meséltem arról, hogy mennyire megnyugtatott, mikor válladra hajtottam fejem és mennyire vágytam csókodat…
de mégse mondhattam el mindent Rólad.
Elmesélni tehát most sem fogom, mennyire ismertelek félre, hogy álom helyett hirtelen csöppentem egy örökké tartó mókuskerékbe.
Nem mesélek arról, hogy mennyire ittam a jól begyakorolt szavaid, hogy ment át rajtam a legkönnyebben kiejtett hazugságaid.
Nem, nem mesélem el senkinek.
Elmesélni nem fogom, mekkora csalódást okoztál, de leginkább egy szóval se fogom említeni senkinek, hogy végig csak kihasználtál. Dróton rángattál minden lehetőségnél, előttem húztad végig a mézesmadzagot, megigérve minden földi és égi jóságot. Nem beszélek arról, hogy elvettem minden bizalmam.
Nem, nem mesélem el senkinek.
Nem mesélek arról, hogy csupán csak kihasználtad testem. Nem mesélek arról a mocskos taktikádról, amivel végig csak magadba bolondítottál. Nem mesélem el, hogy még így is vágyok rád, és pláne nem mesélem el, hogy mennyire egyszerűen érted el mindezt nálam. Nem mesélek a repedésekről szívemen, és nem újságolom el megkeserült reményeimet.
Nem, nem mesélhetem el senkinek, mit is tettél velem…