Nyüffögések, juhék, sirámok

Egy este a művésztelepen. Pontos időmeghatározás felesleges, itt minden este ugyanolyan. Napi munkájukban megfáradt, a felüdülést egymás társaságában kereső alkotók szívják magukba egymás magasröptű gondolatait. S néhány palack tüzes vörösbort. Ezen nagyszerű ital fogyasztásának mértékét az értelem nem korlátozza. Maximum a piszkos anyagiak. /Ill. azok hiánya, mely művészeinknél a fájdalmas valóságot jelenti../ Ételt alig vesznek magukhoz egy intenzív alkotómunkával töltött nap során. Nem is igénylik, lévén a Szent Értelem fényével átitatott és táplált szellemi lények. Fény-lény mivoltuk miatt nem tagadhatják meg maguktól az „Isteni Nedűt”. Vérükké válik, áldott ideák szülője, működőképességük záloga. Biodízel. A meg nem értettség- gondolatának komor felhője lebeg a társaság felett ezen az estén. Is. És az idő /és a bor/ múlásával mind súlyosabban nehezedik ezekre az alkotó gondolatokkal átitatott fejekre. – Nincs tisztelet!! – menydörgé a Szobrász, kit soha nem fenyeget az ihlet munkára serkentő réme. Dülledő szemekkel, ökölbeszorított kezekkel áll néhány másodpercig, merev támadóállásban, majd a lemondás keserű sóhajával visszahanyatlik a molyrágta kerevetre. – Elvesztettük.. – leheli a Festőnő, ki önarcképpel volt viselős, s a vászonra aszott citromot szült. – Nincs tisztelet, támogatás, elismerés! Döngve csapódik utána a mellékhelység ajtaja, s legmélyebb belsejéből feltörő panaszárjának hangjai betöltik a komor teret. – Még nem készültek fel. – morogja a Mester, az elméletben mindenhez értő, gyakorlatban semmire kellő. – Nincs még itt az idő! - s vad elkeseredéssel elhajítja kezéből a Nemzeti Galéria udvarias hangú elutasító levelét, mellyel a Mester remekművének, a „Szőr sikolyá”-nak felajánlására reagált. A galacsin ívesen átszeli a dohányzóasztalt, s vadászó sasként csap le a Vendégművész robosztus orrára. – Nhincsh levhegőő!- riad fel az hörögve nyugtalan álmából, s kikanyarítja bal orrlukából a légtorlaszt. S elalél újra, kezében szorongatva a „Bűbájos Bajorvirsli” – című csendéletét méltató újságcikket. A csendet csak az - immáron megtisztult- Festőnő halk fohászkodása, s tétova lépteinek neszei törik meg, amint a mosdóból a konyhafülke felé vánszorog, támaszul hívva széktámlát, partvisnyelet. Dobogó szívvel közelít a Csodák Jeges Szekrénye felé, majd a célnál megtorpan, s hátratekint félve. Két izzó szempár reménykedő- riadt pillantása unszolja, s vészjós zenei aláfestésként a Vendégművész reszelős horkolása. Reszkető kezével megragadja és kitárja a hűtőajtót, és…. – Minden odavan!!- sikoltja szívéhez kapva, s a borosrekeszre mutat, mely üresen tátong. Zokogva összecsuklik. A tragédia döbbenete béklyózza a Szobrászt, a Mestert, és a Véget megérezvén felriadó Vendégművészt. Percekig ülnek némán, egymásra meredve, fülükben a festőnő szívtépő zokogásának hangfoszlányaival. Szavak nélkül, csupán pillantásokkal nógatják egymást az Elkerülhetetlenre. Végül, mikor a feszültség szinte már elviselhetetlen, a Szobrász megadóan felsóhajt, s felkászálódik a két szempár diadalmas villanásának kereszttüzében. A konyhába támolyog, és átlépi az immáron mozdulatlanul heverő testet. Hirtelen egy jéghideg kéz fonódik a bokájára, s lenézve egyenesen a Festőnő vörös, dagadt héjú szemeibe pillant. – ott találod, amit keresel… - hörgi az alig hallhatóan s borzas feje nagyot koppanva, visszanyaklik a hideg kőpadlóra. A szobrász mély sóhajjal akasztja izmos vállaira a mosogató alatti szekrényben lelt Tesco-szatyrok zsinóros fülét, s lassan, a megtört emberek görbe tartásával indul el, ki az éjszakába, mely lehet bár mégoly sötét és vészterhes, de valahol, az út végén  ott várja őt áldott ideák szülője, a működőképesség záloga, bánatok űzője, a Bor.