Norbiblogi

Nemeth.Norbert•  2009. július 1. 01:44

A szeretet

A szeretet 

A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irígykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rójja fel a gonoszt, Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal.”
Pál első levele a Korinthusbeliekhez (13,4-6)

Szeretem ezt az idézetet, mert ez volt az, ami leginkább a gondolkodás vermébe húzott, miközben a Bibliát olvastam. Ez az-az idézet, aminek gondolkodás nélkül igazat adunk, de valahol legbelül érezzük, hogy önmagunknak hazudtunk. A szeretet, ha nem is a szó, de az érzés egyidős az emberiséggel, s ez idő alatt oly természetessé vált, hogy hétköznapinak véljük, de megfogalmazni mégsem tudjuk, vagy csak nagyon kevesek.

Nyilvánvaló, vagy szeret az ember, vagy szeretik. Ezt a természet a lehető legprecízebb következetességgel szervezte meg. Az összhang lehető legtökéletesebb formája, ha valaki különösebb lázadozás nélkül tűri, hogy valaki szeresse. Ilyen tekintetben a természet kegyes, bár igaz mi igaz, soha nem attól kapunk szeretetet kitől ezt elvárjuk, vagy reméljük, de megadja a módját, hogy feltétel nélkül szerethessük azt, kit akarunk. Ezért van az, hogy a szeretet velejárója a szeretetéhség. Ebbe az érzésbe, ki nem tud beletörődni, felemésztetik. A szeretetéhesek zsarolják a szeretetet, irigykednek, haragra dúlnak és csak a saját hasznukat keresik. Nem lehet önzetlenül szeretni, hisz ki szeret az ember, s az embert a szeretet nem ruházza fel a „saját” tulajdonságaival, hanem az ember ruházza fel a szeretetet, így a szeretetet is a meztelen önzés és a féktelen hiúság fogja fűteni. Ettől még a szeretet szeretet marad, csak sokkal inkább emberibb. Egy emberi álom, mit ha nem álmodunk, akkor róla álmodunk.

Én is álmodtam a szerelem irigységgel és hiúsággal fűtött ágyán, tán még most is álmodom. Éreztem, érzem és nem akar csillapodni, egyre csak gyűlik és gyűlnek felettem a magány és a haragnak sötét viharának felhői. Ez a szerelem, szeretni az elérhetetlent, Szeretni, aki már ölelt, csókolt s ugyanúgy mélyen szeretett a sötét végtelenben. Megloptak, meglopták a szívem, s már sosem leszek egész, csak egy repedésekkel teli üveggömb, ami próbálja visszatükrözni a valóságot, de már csak a fals mivoltát képes visszaadni. Érzem, ahogy a szenvedés forró lángjai felemésztenek és a magány kínszenvedéssel teli vermébe tipornak. Elhagyott az, kinek a legbecsesebb értékem adtam, melyből csak egy van: A szívemet. Nem szabdalta szét, nem alázta meg, nem kérkedett vele, nemes egyszerűséggel megfosztott tőle. Már rádöbbentem: Egy fél ember vagyok, ki megállás nélkül a másik felét hajkurássza. Azt a hiányzó darabkát, ami képes elűzni a viharfelhőket a fejem felől, s ha egy másodpercre is, de vele egész lehetek. Ez a szerelmesek végtelen zarándokútja…

Zarándokútjukat járják a lelkek az örökkévalóság sivatagának álcázott pokolban, bár a lelkek sora végelláthatatlan, mind szenved a magánytól.

Nemeth.Norbert•  2008. június 16. 02:31

....bevezető....

Tudom, egy ideje nem írtam a blogomra... Ennek több oka is volt, részben az, hogy minden jól ment, s a jó dolgokról minek írjon az ember, másrészt meg vizsgaidőszak volt, szóval időben sem bővelkedtem. Mivel a vizsgák végén sikerült ismét megélnem egy mélypontot, ezért máris teli vagyok jobbnál jobb ötletekkel, hogy mivel telítsem meg lapjaimat, de ez még odébb lesz. Ez egyfalyta bevezető, ami azt acélt szolgálja, h bevezessen valamit, pl h írni fogok, csak most fáradt avgyok hozzá, nah meg azt, hogy ne unatkozzak hajnali2kor.De röviden leírom, hogy ugyan mi volt az a mélypont: Csütrötökig minden jól ment, a vizsgák az életem... valahogy minden szép és jó volt(tudom ez már gyanus) aztán hirtelen meghúztak spanyol vizsgán, elszakadt a kedvenc nadrágom párhuzamban a szintén favorit cipőmmel, s mellé még a barátnőm is dobott(nem fontossági, inkább időrendi sorrendben:D).... szóval ezeknek az összegzéséből fogok majd valami nagyon szupcsi fogalmazást kreálni mondjuk.... 5napon belül:P Aminek a címe valami ilyesmi lesz, hogy: Ha lúd legyen kövér, vagy ha szar akkor már kanális.... nyugi a cím még fejlesztés alatt:D Oké tudom, ez az első komolytalan bejegyzésem, de néha ilyen is kell... most itt az ideje, hogy valami hétköznapit is mutassak, nah csókolok mindenkit!

Nemeth.Norbert•  2008. április 27. 23:56

Papírra vetem mit a szívem diktál...

Az első két bejegyzésemet könnyed mozdulatokkal folyattam ki tollamból, de ez a bejegyzés más. Nem is tudom, hogy-hogy kéne belekezdenem… Gondolatok ezrei kúsznak végig a szívemből az ujjaimig, de ott megáll mind, s beleremegek. Már csak a gondolatától is, hogy papírra vetem. Papírra vetem álmatlan éjszakáim okozóját, papírra vetem mind azt, ami néha úgy fáj, hogy könnycseppek gördülnek ki szemeim sarkából s végig csurognak magányt sugárzó orcámon. Papírra vetem a szívem halk suttogását…

Mint minden történetnek van egy eleje s egy vége, ahogy az enyémnek is. Az én történetem egy novemberi pénteken kezdődött el.

Hamiskás ének hallatszik a terem túlsóvégéből, a fiú felnéz merengéséből s rájön, hogy énekóra van. Hosszú, alul göndörödő barna haja alól kilógó zord és hűvös tekintete elijeszt mindenkit a közeléből, s magányosan kémleli a padlózat repedéseit a földön. Hirtelen ingerült lesz, s hogy kitörni készülő dühét csillapítsa ökölbeszorítja a kezét. Úgy érzi ez sem segít, s gyors léptekkel kilép a terem ajtaján, és elindul az iskolabejáratnál lévő kanapék felé. A lépcsőfordulónál észrevesz egy várakozó nőt a kanapén ülve. Finom arcvonásai és aprócska szája szelíd tekintetet varázsol az arcára. A fiú szemei először megragadnak a lány ajkain, majd tovább vándorolnak igyekezve elrejteni a kíváncsiságot, majd halk sóhajtás kíséretében leül a lány mellé, s hirtelen megérzi a lány parfümjének kellemes „vattacukor” illatát, de a lágy parfüm ellenére is mogorva zord tekintettel szemléli a padlózatot. Egyszer csak lágy, bizalmatsugárzó hang hallatszik. -Mi a baj? A fiú meglepődve felnéz, s rájön, hogy a hölgy szólt hozzá, majd komor tekintetét visszaöltve egy sóhaj kíséretében így szól: -Nők… Meglepte a hölgy figyelmes kérdése, de jól esett neki a társasága, nem tudta miért, de úgy érezte, megbízhat benne, s elmesélte neki, hogy mi nyomja a szívét. Mesélt és mesélt, s érezte, hogy a szorongás a kezében elmúlik, s komor tekintete egyre lágyabban tükrözi vissza a hölgy szenvedélyes barna szemeit. A hölgy telefonja megcsörrent, mire a fiú zavarba jött, hisz tudta, hogy a lánynak távoznia kell, s bár nem akarta még elengedni, elköszönt a lánytól, s visszament az órájára. Mire belépett a terembe, nyugodt s lágy tekintettel nézett végig osztálytársain, s bár nem tudta miért, érezte, hogy boldogabb.

Még aznap a megoldás irányába terelte a problémáit, s tudta, hogy ezt a leányzónak köszönheti. A hétvége alatt otthon ült a szobájában, s izgatottan számolta a perceket, hogy mikor számolhat be jókedvéről a titokzatos „lelkiszemetesládájának”.

A szokásos hétfő reggeli kelés nem fáradt sóhajtozással kezdődött, hanem izgatott rohanással, mintha azt hinné hamarabb elmesélheti a történetét, ha előbb elindul otthonról. A fürdőszobába lépve belenéz a tükörbe, s elmosolyodik gyerekes viselkedésén, de tetszik neki ahogy átjárja az izgatottság, s folytatja a készülődést. Az iskolába menet azon gondolkodik, vajon h szólítsam meg? Megismer engem egyáltalán? S örülni fog-e a sikeremnek? Míg a kérdéseken rágódott meg is érkezett az iskolába. A bejáratnál körbenézett, de sehol sem találta. Egészen addig pásztázta a folyosót, amíg a termébe nem ért, s csalódottan kipakolta az első órához szükséges felszerelést. Az óra lassan telt, mert egyfolytában a hölgyre gondolt, s mikor végre megszólalt az óra végét jelző csengő, gyors léptekkel a folyosóra lépett, s a bejáratnál lévő kanapékhoz vette az irányt. A lépcsőforduló alján megpillantotta. Tökéletesnek mondható testét ízléses öltözék borította. A fiú közeledett, s hirtelen az izgatottságot gyerekes félelem s lámpaláz váltotta fel. A lány megfordul s az arcán megcsillanó ezüstös ajkai mosolyogni kezdtek, s elindult a fiú felé, majd 3puszit nyomott az arcára. A fiút megcsapta az ismerős édeskés illat, s ismét nyugodtság és biztonságérzet fogadta. A fiú elmesélt mindent, s úgy érezte, h akár napokon keresztül is tudna beszélni, de a következő óra kezdetét jelző csengő megszakította a beszélgetést, s el kellet válniuk.

Pár nappal rá a fiú ismét összeveszett a barátnőjével, s érezte, hogy ezúttal tényleg vége. Föl alá járt a szobájában, s érezte, hogy a düh és a csalódottság szépen lassan felemészti. Érezte, hogy valakivel beszélnie kell, hát a kezébe vett egy telefont, s felhívta a lányt, akivel a kanapén találkozott. A lány épp randira készülődött, de a kétségbeesett hang hallatán lemondta a találkáját, s a fiúval találkozott. Egészen estig beszélgettek, s mindenegyes mosoly vagy szó után érezte a fiú, hogy egy kapu nyílik ki benne, ami feltárja a valódi személyiségét, azt amit nagyon kevesen ismernek. És mindenegyes kapuval egyre mélyebbre és mélyebbre zárta a lányt a szívében.

Két héttel később a fiú felhívta magához a lányt, hogy megnézzenek egy filmet. A lány a fiú karjára döntötte a fejét, s hagyta, hogy magához szorítsa. A fiú nem tudott a filmre figyelni, mert a lány közelsége elvonta a figyelmét. Hirtelen a lány megfordult és egy lágy forró puszit adott a fiú jobb arcára. Mielőtt a fiú feleszmélt volna a mámorból, a lány a derekára ült és további gyengéd puszikkal kedveskedett a fiúnak, ügyelve, hogy a szájához ne érjen. A fiú vágyott a csókjára, de akárhogy kívánta a lány nem engedte, de már mindketten tudták, hogy ez több mint barátság.

A következő hónapokban egyre közelebb és közelebb jutottak egymáshoz, s bár sokat veszekedtek, a fiú egyre jobban érezte, hogy szerelmes, bár nem tudta biztosan, hogy-hogy érez a lány, legbelül érezte, hogy érzelmei válaszra találnak. Míg az egyik napon a lány fölé hajolt, s halkan odasúgta neki azt a szót, amit még soha senki mástól nem hallott: „Szeretlek, Szeretlek!” A fiút abban a pillanatban egy forró vízözön öntötte el, s a mellkasánál sugárzó hőhullámokból érezte, hogy most végre igazán boldog, s már akkor tudta, hogy azt a percet soha nem fogja elfelejteni.

Teltek a hónapok, s az 5. hófodulójukon a lány azt súgta a fiúnak, hogy már nem szeretlek…

A fiúnak megakadt a torkán a levegő, s bár már egy ideje érezte legbelül, hogy valami megváltozott, mégsem tudott erre felkészülni, s halk koppanásokkal kicsordultak könnyei szempillája alól, s akkor érezte igazán, hogy mennyire nem akarja elveszíteni a lányt. Nem akarta elengedni, magáhozszorította s félt, hogy ez lesz az utolsó emléke a lányról. Dühös volt… nem tudta, hogy a lányra, vagy saját magára, de érezte, hogy lassan darabjaira hullik…
A következő napokban egyre csak romlott a helyzet, s rendszeressé váltak a veszekedések, s bár a fiú nem akarta, még is egyre távolabb lökte magától. Egészen addig amíg végleg elment. Az utolsó beszélgetésnél a fiú hideg, nemtörődömhangal vált el a lánytól, pedig tudta, hogy talán ez lesz az utolsó beszélgetés. Nem akarta kimutatni az érzéseit, mert félt, hogy már nem találnak válaszra… Nem akarta megbántani de megbántotta, Nem akarta, hogy vége legyen, de vége lett, Nem akarta, hogy megutálja, de megutálta…. S végül el akarta feledni, de nem tudta… Hisz még mindig szereti…

Szép történet egy szomorú Résszel, de talán nem a véggel. Bár tudom, hogy a fiú és a lány között sok veszekedés volt, azt is tudom, hogy még soha nem láttam olyan mély lelki kötődést két ember között, mint náluk. Ezt a bejegyzést azért írtam, mert hiányzik valami az életemből, s ebben a történetben lapul az a valami vagy valaki.

L.P.

Nemeth.Norbert•  2008. április 24. 16:34

Szűrőn keresztül szemléljük a világot

Viszonylag sok emberrel találkozunk életünk során, s igaz mi igaz, nagyon kevés energiát fektetünk bele abba, hogy másokat megismerjünk. Inkább a külső megjelenésből (ruha, fizura…), a beszédstílusból, a testtartásból és a kézfogásból szűrjük le, hogy az illető alkalmas-e arra, hogy részt vegyen a mi életünkben, mint barát, haver, szerető vagy mint a párunk. Mint ha magunk elé tartanánk egy óriási szűrőt, amin csak azok a dolgok jutnak át, amit észre akarunk venni (rendszerint azok, amiket az imént soroltam fel).

Én magam is kerültem már olyan helyzetbe, hogy pár ember, akik valójában nem is ismertek, egy olyan képet alkottak rólam, ami nem fedte be a valóságot, és emiatt (is) veszítettem el egy olyan embert, aki fontos szerepet töltött be az életemben. És ezt mind azért, mert a barátai egy szűrőn keresztül vizsgáltak engem, és az a szűrő felfogott mindent, amik miatt engem azok közé az emberek közé sorolnak, akik értéket képviselnek. Szerintem már mindenki került hasonló szituációba, s szerintem nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy nem a legkellemesebb dolog.

Az utóbbi egy évben háttérbe próbáltam szorítani a kis szűrőcskémet, és azt tapasztaltam, hogy a baráti társaságomat lecseréltem, és pont azok az emberek vesznek most körül, akikről régen az első benyomás alapján nem hittem volna, hogy valaha jóbarátságban leszek. Mindig azokat az embereket a legnehezebb észrevenni, akik talán a legtöbbet adhatják nektek az életben, s pont ezért próbáljátok meg háttérbe szorítani a szűrőtöket, s megpróbálni azokat a tulajdonságokat keresni az emberekben, amik valóban értékessé teszik őket.

Nemeth.Norbert•  2008. április 22. 20:07

Könnyelmű vagy kétségbeesett döntések?

Egy csütörtök este a barátaimmal kitaláltuk, hogy lenézünk a Zöldpardonba, ami egy ismert budai szórakozóhely, és kitomboljuk a felgyülemlett feszültségeket. Így is tettünk, s a csapat nagyrésze 9-re már be is jutott a szórakozóhelyre, kivéve az egyik jóbarátom, aki vonattal érkezett, s a tervek szerint egy órával később csatlakozott volna hozzánk, de nem tette, mert a többszáz sorban várakozó részeg állat elzárta előle a bejáratot, s ezért egy telefonhívással közölte, hogy kintmarad s iszik a szintén kintrekedt haverjaival. Ezzel a telefonhívással búcsúztunk el jóbarátunktól, s belevetettük magunkat az éjszakába. Később enyhén illuminált állapotban kaptam egy zokogó hívást a kintrekedt barátunktól, hogy ellopták a pénztárcáját, minden iratával együtt s élete szerelmével is összeveszett, ezért most éppen a Petőfi hídon sétál, hogy belevesse magát a Duna éhes hullámai közé. Bár a kétségbeesett hang megijesztett, de nem vettem teljesen komolyan, s könnyed hangon nyugtatgattam, hogy ne féljen, majd meglesz s ne rémisztgessen ilyenekkel. Nyugtatgatásom hatásaként rám csapta a telefont. Bár nem vettem komolyan, azért megijesztett, s úgy véltem jobb, ha kimegyek beszélni vele. Mire a Petőfi híd lábához értem már a feje a vizet kémlelte és a gerince meghajlott a híd korlátján. Bár lábai feszesen tartották a távolságot a híd peremétől, mintha ők lennének az utolsó védelmi állás a túlélésért folyó csatában, amit már csak az ugrástól való rettegés tartott a helyükön, én mégis kétségbeesett futásba kezdtem, s eltoltam a korláttól. Abban a pillanatban. Ahogy odaértem átölelt, zokogott s kétségbeesett hangon kérdezgette:

„…Miért történik ez velem? Miért omlik minden egyszerre a fejemre? Hisz én mindenkivel próbálok kedves lenni, s mégis ezt kapom? Ez nem igazság! Meg akarok halni, már nincs értelme az életemnek, hisz aki a legfontosabb nekem azzal is összevesztem. Miért pont én?…” Bár a kérdésekre választ nem tudtam adni, de a sok kérdés bennem is felvetett egy nagy kérdést: Vajon, tényleg ennyire dobálható az életünk, hogy mindennapi problémáink miatt eldobjuk magunktól? Tényleg ez lenne az egyszerűbb út, amit oly sokan választanak a problémáik megoldása helyett? Miért nem tudjuk értékelni a legfontosabbat? Miért nem tudunk küzdeni?

Bár a barátom később úgy döntött, h nem dobja el magától az életét, s hazament, azért a kérdés a fejemben maradt. És addig-addig rágódtam a kérdésen, míg az éjszakaival hazaértem, amíg el nem döntöttem, hogy nyitok egy blog-ot és az első bejegyzés gyanánt ezt a kérdést megvitatom az olvasókkal. Persze nekem is van egy nézőpontom, miszerint nem tudunk küzdeni. Nah igen, Norbert barátunk jól megmondta, idáig talán mindenki eljutott… De miért nem? Miért fáradunk bele a saját életünkbe? Miért érezzük olyan nehéznek? A körülöttünk élő emberek miért tűnnek annyival jobbnak nálunk? Szerintem mindenkinél előfordult már az életében, hogy felhívta magához az egyik barátját, s az anyukája mindenféle jóval kínálgatta a vendéget s tálcán hozta be az ásványvizet, amiben limekarikák voltak. És persze jól tudjuk, h soha nem kapnánk limekarikákat az ásványvizünkbe, ha otthon kérünk egy pohárral, sőt örülünk, ha megcsinálják helyettünk… De a külvilág felé mégis a tökéletességet mutatjuk. Megpróbáljuk belecsempészni a járásunkba, a beszédünkbe, az arckifejezésünkbe, hogy velünk minden rendben. Nagyon kevés ember előtt tudunk megnyílni, s az úgymond „kevésbétökéletes” oldalunkat mutatni. Talán ezért is nagyoljuk túl a saját apró problémáinkat? Mert a tökéletesnek látszó világképünkbe nem illik bele a saját életünk? Mások képmutatása miatt elértéktelenednék? Ne gondolkodjunk olyan nagyban, vegyünk elő egyszerű hétköznapi eseteket: Az osztály legjobb tanulójára irigykedünk, hogy ő mindent megtanul pár perc alatt, s mindig ösztöndíjjal fejezi be az évvégét. Kevesebbnek érezzük magunkat mellette, mert okosabb, de valóban több nálunk? Ha végiggondoljuk, hogy talán ő nem 10perc alatt tanul meg mindent, hanem az egész napja, sőt az egész élete rá megy? Nincsenek barátai, mert mindenidejét a tanulásra fordítja, mert másképp nem tudna semmiben sem kitűnni? Talán lehet, hogy ő irigykedik ránk, hogy mi összekaparjuk a 4-est 5-öst és mégis eltudunk menni bulizni, mégis vannak barátaink és mi is kitűnünk valamiből. Vagy, ha egy szerelmes pár sokat veszekszik és a lány egy tökéletes kapcsolatra vágyik, mert ő csak azt látja, hogy a barátai már 9hónapja együtt vannak s milyen boldogok, s képes lenne azért elválni szerelmétől, mert nem illik bele a kapcsolata a tökéletes világképébe, ahelyett, hogy megoldást keresne a problémákra?

Mindegyik példa más, de valahogy ugyanoda vezethető vissza, persze ez csak az én véleményem. Szerintem ne más boldogságáért sóvárogjuk, ami talán nem is valós, hanem inkább a saját boldogságunkat teremtsük meg, s ha göröngyös is az út odáig ne essünk kétségbe, mert a boldogság együtt jár a fájdalommal.