Megadott szavak

Tegnap már nem volt időm rendesen eligazítani most sikerült megformálnom.

Nos az úgy volt, hogy Csuti kitalálta visszahív párbajra, én meg majd hülye lettem volna visszautasítani. Ő mondtad meg, hogy miről meg hogyan írjunk én meg belementem. Aztán ez lett a végersdmény, ami dől azt ő írta! Ugye milyen jól ír?  Ami meg nem azt én! Ugyer milyen jól írok?

 Oly bolond bír lenni az apai szív,
Marok szorítja míg örülni kéne,
Kutatom hol van az örökké gyermek,
Görgetnék vissza sok illanó évet,
S lázadón élednek babaillatú,
Múlt ládájába zárt édes emlékek...

Mintha tegnap lett volna, hm...

Jaj mennyire vártam, - zilált türelem,
Ajándék, akiért élni érdemes,
Arasznyi bütyöktől gyöngült a lelkem,
Ujjamra fonódtak aprócska kezek,
Mily' sóvárgón vágytam gügyögő szavát:
''Appa'' - Lám, most is csal kósza könnyeket...

Felsejlik előttem a távoli múlt,
Mint lágy napsugár egy ködös hajnalon,
Halványan él a kép, midőn először
Pillantom meg, mindenkor őr-angyalom;
Édesapám arcát... büszkén mosolyog,
Szeretve szemlél, ha kezét foghatom...

Mintha tegnap lett volna, hm...

Csak fújt a szél és döntötte kegyetlen,
Mit nagy munkával építek a téren,
Nem állt meg váram, míg nem ült le mellém,
A homokvár-szakértő hadvezérem,
S mutatta csinyját homokozó hadnak,
Tanított, hogy öntsem a formát szépen...

Ébredt az értelem, tágult a Minden,
Szemünk előtt lett a világ szép kerek,
Mellette tanultam apának lenni
És önteltté tett e gyönyörű szerep.
Ó az a csacsogó millió kérdés,
Alig bírt lépni véle a felelet...

Hiába mondta anyu vagy ezerszer,
Csak butít a sok, akciófilm nézés
Azok az esték a legszebbek voltak
Ketten a kanapén, együtt henyélés...
Máig sem tudom, hogyan történhetett
A reggeli, saját ágyban eszmélés...

Oly elevenen él még bennem a kép,
Pöttömnyi szöszke és óriás táska,
Izgalomtól hevült rózsapír az arc,
S míg álltunk első csengetésre várva,
Kacajt fakasztott az a komoly mondat:
'' Olyan, mintha én is járnék munkába!''

Nem felejtem azt a fájó feketét,
Mit ''szemét-disznó'' szavaimért kaptam,
Haragos volt bizony, Aranka néni,
Bár apa is szokta, mondani gyakran,
Sosem értettem, nekem mért' nem lehet
- Mint neki a főnökre - súgni halkan...

''Ezt én nem veszem fel, hogyan áll rajtam!''
Makrancosság szított lobbanó tüzet,
Ilyenkor bamba arc apák sajátja,
S harci sebet ér pár apró ütközet,
Lassabban emésztik a dolgok rendjét.
De jó, hogy mindenhez anyák értenek...

Ész a családban, ha nem segít anno,
Fizikából biztos, bukás lett volna,
Éjszakába nyúlóan magyarázta
Nekem, mily erő hat csüngő rugóra,
szabad-eső testre. Miértet értve,
nyugodt szívvel, térhettem nyugovóra...

Senki sem tudta mit rejt pókerarcom.
Bemutatott első fiúbarátban,
(Bár szívélyest játszva, de résen voltam),
Már gyanús lányrabló törököt láttam.
Hej, makacsul önző egy apa lelke,
Sajduló szívvel gondol árulásra...

Bizony, mintha tegnap lett volna...

Aztán a rengeteg virrasztott éjjel,
Aggódástól foszló tovaringó álom...
Betiltattam volna az összes bulit!
Nyugalmat leltem cipőkoppanáson.
Tán görccsé hízott s fojtott a szeretet ?
Féltésből gerjedt minden civódásom...

Percek vannak hátra, hogy törjön a csend
szemeiben mégis távoli láng ég,
olyan mintha félne, vagy tévednék tán?
Hogy megszólítsam, nő bennem a szándék.
Éreztem már ezt, a kétes vibrálást,
valamikor régen, az sem volt játék...

Mintha tegnap lett volna...

Első találkozás, két férfi, egy nő,
Mindenkiben bujkált némi izgalom
Tartottam tőle, mit szól majd apukám,
S hogy viseli vicceit, hű lovagom.
Úgy hitte biztosan, itt a bitorló,
Bár leplezni próbálta, látszott nagyon...

Elérkezett hát e meghitt pillanat.
Mosolyba rejtem, hogy félve engedem,
Tudom, a gyermek csak vendég a háznál,
Önállón kell lépni rögös életen.

Jöjj kincsem, szerezzünk új rokonokat,
Ha már ezt idézte mohó szerelem! 

Jó apád majd méláz másik szerepen. 

 Megadott szavakból: merev, szemei, hever, taposnak, szakad, fagyva, város, tágulva, gyönyörű, dagad,

Ott hevert előttem.
Velőben remegő izgalom,
s már nyújtottam kezem,
akarom,
gyönyörű alkalom,
tudtam, hogy enyém lesz,
igen! Megkapom!

Lélegeztem illatából,
távol és közel homályba dőlt
szemeim előtt,
egyre dagadó vágyam
űzött, kívánjam még,
még jobban hevét.
Forró bőre pírja
mámor. Bárhol
győz a hívó lengeség,
ember nincs ki kibírja
e tétlen szenvedélyt.
Merev ujjam
fúrtam bensőjébe,
csábított forró mélye,
s kéjre kondult az estharang,
áldva mohót, gondtalant.
A lyuk tágulva engedett,
hevesebb mozdulat
szakadva tört utat.
Nem láttam én várost,
sem élőt sem halottat,
s nem éreztem volna,
mikor hátamra taposnak.

Ajtóban anyám
mosolyba fagyva,
lobbant haragja,
s lazán pofán csapott
intézve szólamot:
'' Ez a büdös gyerek
ezért sietett
pékhez önként, dalolva,
s öklömnyi lyukat vájt
a forró cipóba.

Megadott szavak:(lendül, ostoba, sarok, ébred, zsémbes, kallantyú, penész, szédít, bizarr, ring)

Anyám édes álmot kívánt. - Nem ígért!
S édeset nem hoztak ostoba éjek,
Magamba gyűrtem, ó mennyire félek,
Mint megváltást vártam hajnalt, ébredést.

Szemem kutatta köröttem ki zsémbes,
Még időben tudjam a lendülő kart,
Egérke útját, ha sújtani akart,
Számláltam mikor leszek már sok éves.

Enyém volt a zug, egy vár a jó sarok,
Hol falon sarjadt a penész virága,
Rá bíztam magam, mint legjobb barátra,
Tudtam, ha baj van hát oda bújhatok.

Titkos gondolatom ő ismerte mind,
- bizarr szóra lel a reszkető gyerek, -
'' Majd szólok a gyilkosnak, hogy ölje meg!''
Emlékszem s a pillanat szédít megint.

Tova ringó kép, véle sok-sok évem,
Elhagytak démonjaim, - nem harcolok, -
Buszon már én is kallantyút markolok,
S nem is bánt a múlt. Csak ha felidézem!

/ birál, fizet, szirén, kert, zseb, dolog, munka, tábla, szitok,szakad, fog, firtat, ovatos, /

Ha úgy kell, hát összeszorított foggal,
Nem firtatom, jogtalan avagy joggal,
Ígérem tűrök, nem szórók szitkokat,
Őrzöm haragjaim mint szent titkokat,
Hisz nem az én tisztem bírának lenni,
Jónak s rossznak jussát megfizetni,
Nem kívánhatom senkinek a kárát,
A sors majd úgyis benyújtja a számlát.
Megesküszöm mindig józan maradok,
Nem ragadhatnak el tajtékos habok,
Csak az állhat két lábon ki nem kába,
S nem ül a lét csalóka hintájába.
Amíg óvatos leszek, addig vagyok,
Nem veszhetek mint kőre hullott magok,
Nem vérezhet el felszakadó sebem,
Hiszem, túl kell élnem önnön életem!
Üzenem hát néktek régvolt szeretők,
Szirén énekű galádul ölelők,
Kik megtagadtatok megannyi percet,
S megloptatok, mint november a kertet.
Néktek is számító érdek barátok,
Kik jobbot nyújtva zsebben kotorásztok,
Bármiként is tesztek, üzenem vagyok,
Csalfaság súlyától meg nem roskadok.
Ha ismét arcul csaptok csak nevetek,
Nem leszek ellenetek, se veletek,
Mert hiszem a létben nékem dolgom van,
S e dologra meg kell őriznem magam.

Túl kell élnem !

A gondolat nem születhet hiába,
S az alkotás a munka koronája,
Örökül kell hagynom valami készet,
Mit nem marcangol szét idő s enyészet.
Utókor hogy leljen kezem nyomára,
Ha nem vések szót fényes kőtáblára?
Ha nem őrzi semmi lelkem dalait,
S nem lesz ki tudná valaha jártam itt.