Megadott szavak
GondolatokVÉGÜL
Megadott szavak: /pakol, zörög, bomlás, pihen, zsémbes, kaland, puha, álmos, dolog, ámít/
Midőn elfogy az ösvény,
véle a nagy kaland,
s a fösvény idő megállít
mint világtalant,
a bolond, zsémbes és fekélyes
öntudat hiába kutat,
már nem mutat új utat...
Midőn araszt sem fut a szél,
s nem zenél, nem zörög a haraszt,
paraszt dolgavégezetlen
emlékezetben szertehasad,
pihentet
enyészetbe ragadt
rozsdamarta ekevasat...
S midőn puhát tapos a kemény,
serény dühén álmos a remény,
nem ámít szegény,
pakol sietősen,
útra kélve búcsút sem int,
mit henyélne itt...
Midőn bomlást érlel
a vérrel összekent folyamat,
s míg halad adóztat busásan,
nyomában rothadó bűz fakad,
számtalanszor...
Akkor
hagyj fel minden dicső tettel
és nyugodj békében EMBER!
Ez a vers a szombati Kisalföld című újságban jelent meg!
Színeink
Péter Erikával (Pera76) folytatott párbajunk során íródott vers!
Párbajunk témája a színek. Egy-egy versszakban a választott színről kell írni, képzettársítással, asszociációval, utalással költői képpel, páthuzammal stb. kell tartalmat adni annak a színnek. Derüljön ki az adott szakaszban, hogy a szerzőre milyen hatást gyakorol, az életében az a szín milyen szerepet tölt be, miért bír jelentőséggel akár pozitív, akár negatív értelemben.
A vers kötött formátumú, hat soros, 1-2. sor 11 szótagos, 3. sor 1O, a 4-5. 11, a hatodik szintén 1O szótagos.
A rímképlete: AABCCB.
Mindkettőnk számára 3 szakasz áll rendelkezésre, hogy kifejtse a színekkel összefüggő érzéseit és gondolatait.
Tengert idézte szivárványhártyája.
Oly élénk e kép, elkísér a mába,
Ó, az a mély kékeszöld árnyalat,
Megmártózni hívott csillogó fénye,
Mint hűs tenger hullámzó zöldeskékje,
Nem hagyja hűlni konok vágyamat.
Vérszínű csáberő, láng, perzselő tűz,
hozzá ez a látvány mindig visszaűz,
cseresznye roppan telt ajka között,
arcán és nyakán bíborrózsa nyílik
e képet érzem, szívembe feszítik,
örök szenvedély, mi összekötött...
Halotti lepel a csillagtalan éj,
Hol minden lidércünk duhaj táncra kél,
Kormos országa suttogó zajnak.
Fekete szirmot bont múlás virága,
Múló idő fullad fekete sárba,
Ősz tetemén dögre éhes varjak...
Ezüstös fátylat fúj a hold a tájra,
drágakő- virág a hímzett ruhája,
szürkés- ezüst füstbe lágyan szédül,
szeme csillag, hamuszín gyöngye csillám,
szikrapor a levegő: Zeusz villám,
a sejtelmes fényben esni készül.
Nem lehet irigység színe a sárga,
Hisz tarka mezők milliom virága
Hirdeti, e szín maga az élet,
Izzó napkorong parány földi mása,
Ingyen terít bő pollenvacsorára,
S nektárja mint cseppekbe zárt fények!
Rózsaszirom- kehely a baba bőre,
púder- rózsaszín viszi a tetőre,
lengő mályvalány harmattól üdül...
E homályú lencsés szemüvegen át
saját én- tükrödbe tátod szemed, szád...
Most a ,,nagy gyerek'' felhőkön csücsül!
Míg lélegzünk, míg dobbannak szíveink,
Színeink töltik bensőnkben a vásznat,
egy húron rezdülnek véleményeink,
szív- ecsettel fessünk embert és tájat...