Nawo blogja

                                                                                                                                             Ébredés

Éj bölcsőjében fogantál
Örök fény egén.
Palástod dobtad magad mögé,
Beléptél alvó lelkem pitvarába,
Hol ébredni vágytam,
Csendes magányban
A reményt hoztad felém.

Létezem,
Lassan nyílik két szemem,
Az álom elpihent.
Új világra ébredek,
Érzem, odalett magányom,
Itt vagyok Veled.

Szemed tükrében,
Hullámokon táncoló
Tündérek,
Fénylenek a csillagok,
Kék örvényben szédülök,
Hiszen ragyog!

Mosolyoddal
Mindennap új születés,
Gyermek leszek ismét,
Vágyakkal küszködő,
Kinek minden álom valóság,
Létező.

Halandóként látom
Születő világom,
Melyben Te vagy
Hitem és vallásom.
Már nem rémít a végtelen,
Szemed kékjében elmerülök,
Kedvesem.

                                                                                                                                              Örökké

Egy csepp,
Bánat vagy öröm küldte?
Nem tudom.
Felhőben fogant pillanat,
Mely örök kísérőd marad
Bársony pillák koszorúzta
Kék tavon,
Hol megpihent az alkonyon.

Egy csepp gördül az ajkadon,
A legszebb színpadon,
Majd a korallfényben
Csókot lehel, megremeg,
S nyakad gyöngyházfényű útján
Egy puha mélyedésben szendereg.

Egy csepp, mely felszökik
Ikerhegyek ormán,
A rózsaszín sztúpán.
Szent köröket leróva
Zarándokol tovább
Tested bársonyán,
A legszebb tájon,
Hol minden érintés egy álom.

Egy csepp, mely egyre lejjebb halad,
Míg egy virágos völgyben
Magára marad.
Álomszárnyon elsuhanó,
Közös létből kiáramló,
Nyíló szirmok világában,
Vágyak hangján ölelkező,
Boldogságnak mámorában,
Angyalom.

Pacsirtámnak

Vagyok aki vagyok

Embernek születtem, de még élek,
Szívponthoz közelít bennem a lélek,
Vagyok, aki vagyok, Atyámnak fia,
Kinek kereszten kell ma halnia.

Küldöttként érkeztem közétek,
Gyermeke voltam a fénynek,
Nullpont vagyok, az origó,
Ésszel nem, csak szívvel fogható.

Érzem, nincs már semmim,
Mi ne lenne tiétek,
Lelkem meztelen,
Készülődik a lélek.
A szeretet terhét,
Mely fátyolként ölel,
Szívembe zárom,
Mert nincs más hely bennem,
Kívül nem találom.

Ott vagyok a kereszt fájában,
Ott a vajúdó nő fájdalmában,
Ott állok, hol már nem láttok reményt,
Ott, hol a sötétben nem látszik a fény,
Hol nincsenek emberek, fegyverek dörögnek,
Golyóval mutatva utat a sötétnek,
Hol az elmébe nem ér el Istennek szava,
Hol nem kér már az, kinek nincsen mit adnia.

Örökül hagyom, mit bennetek láttam,
Ott élek tovább tested templomában,
Hol mélyen benned,
A lélek üresnek látszó magányában
Látható a lényeg:
Mely akár a kősziklán is átragyog,
Ha szívedben szűnik az űr,
Akkor érzed, hogy ott vagyok.

• Vallás

   Néha

Néha még érzem a pillanatot,
mikor először beléptél, s Veled illatod.
Néha még látom messziről alakod,
ahogy lépéseid, távolról közelre váltanak,
arcot adnak, ajándékot,
szerelemnek, vágynak.

Gyújtópontja vagy a Világnak!
Létezésem értelmét benned látom,
Vagy mint az ébredés nélküli álom,
Melynek mélységét kékségedben találom.

Üres pillanataim nincsenek,
Veled álmodom az életet.
Bár lélegzethez nem juthatok.
Néha még, köréd szövöm álmok palástját,
hunyt szemeim fátylán át.
Néha még, réteken,
hitetlen szerelmek pillangó szárnyakon
kergetnek.

Néha még érzem, megmaradtam,
szeretetre vágyó, gyermeknek,
ki fogja két kezed.
Álomból villanó riadt tekintetem,
fészkedre libben,
nyugalmat benned lelek,
hol csak a mesék vannak, éber alkonyon.

Csendben lépünk elménk fűtengerében,
lilába játszó kékek ölelnek, szeretnek,
Majd egyszerre hazatérnek,
a tovalibbenő csalfa fényben.

  Holderdő

Először telt a Hold,

Mikor ajkunk félénken egybeforrt,

Kutattunk riadt elménk,

 Holdezüst erdejében,

Sötétlő lombok alatt,

Mint rémült vadak,

Kit vadászok hajtanak

Másodszor kelt a Hold,

Rajta sárga nászruha volt.

Tettél férfivá, s én téged nővé.

Volt, hogy éreztem,

A szerelmi őrjöngés vad fúriái,

Űztek minket a fák alatt,

Miként szenvedély hajtja előre,

Az erdőben a vadat.

Harmadszor telt a Hold,

S már nem voltunk hitetlenek,

Éreztük, testünk beleremeg,

A teremtés vágyába,

Mellyel a végtelent értük el,

Hol csak mi ketten léptünk be,

Lelkünk templomába.

Negyedszer telt a Hold,

Nem kérdezted ki vagy,

És én, ki vagyok,

Lelkünk ágai zölden simulnak,

Koronánk összeér.

Alant a mélyben,

Békésen legelésznek a vadak,

Nincsennek vadászok,

Csak a csend honol,

A tó partján, tölgyes alatt.

Ötödször telt a Hold,

Fénye fakón hullott, az erdő mélyére,

Palotánk falain, hámló ezüst kéreg,

Adta át helyét a mélyből előkúszó,

Rettegésnek.

Kürtszó harsant,

S egy pillanat alatt,

Rémülten riadtak fel a vadak.

Hatodszor kelt a Hold,

Fénye zuhant a magányos szürkeségbe,

Nem lépdeltél a fák alatt,

Táguló pupillákkal emelkedtél,

Oda, hol nincsenek vadászok,

Nincs rettegés,

Hol értelmét veszti az erdő,

 A szavak.