A fegyverek időnként bennünk dörögnek....

Culloden Moor 1746

Minden-földi szabadság

Ott álltam Culloden mezején,
Éreztem a puskapor szagát,
Indult a klán, dühét kísérték
Harci kiáltások,
Magányos dudák.

Nem kértem kegyelmet,
Hitet és feloldozást,
Csak vártam az áldomást,
Felföldi sóhajt,
Kezet és kardot,
Ökölbe szorított pajzsot,
A harci kiáltást,
Dudák zenéjét,
Mellemből préselt fohászt.

Szentek és boldogok
Vállamon ülve találgatták,
Kinek adnak végső kegyelmet
Angolok, buldogok.

Testemet szuronyként verték át a szögek,
Véres látomás.
Halott sóhajtott.
Tépett vásznakon sirattam
Testét vesztett lelkem.
Hangában süppedt, sivár mezőkön,
Hol tartanba szőtt álmaink ragadtak,
Hollók károgták fülünkbe
A végső áldást.
Utolsó kengyelpohár,
Vérrel kevert föld,
Áldomás.

Nem halottak vagyunk,
Élünk.
Sár, véres halmokban kísért létünk,
Nem félek,
Új álom látogat új korokat.