Napszél

Megyek az utamon

Megyek az utamon megyek körbe,

Haladok, de nem jutok előre.

Rohanok, de folyton elesek

Egy kaput, kiutat keresek.

Egy kaput melyről az ódon lakat

Lehull, a lánc leszakad.

Nyikorogva tárul ki szárnya,

Utat engedve a szabadságba.

Ez vagyok

Tavaszi szél vagyok

Suttogó, simító,

Lúdbőrös nyakon

Buján játszadozó.

Langyos eső vagyok

Szomjoltó, frissítő,

Kiszáradt ajakon

Lassan lecsöppenő.

A Nap sugára vagyok

Tüzes és égető,

Megfáradt szívben

Forró életerő.

Honnan merítsek?

Hogy legyek erős, honnan merítsek,

Hogy az élettel szemben én ne veszítsek?

Vagy ha veszítek is, ne olyan nagyot,

Hogy lezuhanjanak a messzi csillagok.

Mert ha a csillagok lehullanak mind,

Akkor vak sötétség lesz majd odakint.

Fekete éjszaka és fekete élet

Sötétbe bezárva egy szomorú lélek.

Újra színek

Fekete-fehér világban élek,

A fehérben elvagyok, a feketében félek.

Egy régi film ami néha néma,

Hallani szeretnék, beszélni még ma.

Szerepet eldobni, sminket mind lemosni,

A forgatókönyvet a múltba taposni.

Ósdi kosztümöt letépni, szaggatni,

A miértekről többé senkit sem faggatni.

A világ összes színét elővenni végre,

Életet lehelni ezen ósdi filmbe.

Kiszínezni mind mi ezután forog,

Rajzolni, festeni, színezni fogok!

Lelked sorsa

Az egyik eltapossa,

A másik ölben viszi,

Az egyik láncot vet rá,

A másik azt leszedi.

Az egyik nem szól hozzá,

A másik becézgeti,

Az egyik fojtogatja,

A másik élesztgeti.

Az egyik mélybe nyomja,

A másik felemeli.

Az egyik messze dobja,

A másik megöleli.

Az egyik megkínozza,

A másik óvja védi, 

Az egyik elpusztítja,

A másik hagyja élni.