Napsugar59 blogja

Boldognak lenni most és mindenáron.

Várni hittel telve, honnan jön az álom.

Tudni azt, hogy meglep újra majd egy áldás.

Bízni mindig abban, mond imát, ki hálás.

Lépni új utakra, s szeretni a régit.

Földi világunkra lehozni az égit.

Türelemmel  várni,

Bátran ellenállni,

Mert nem könnyű most sem

eltűrni, kiállni.

Viharos életünk ösvényein járni.

Ez a nap más, mint a többi,

Megújul most a világ.

Fehér csengettyűk születnek,

Isten adta kis csodák.

Édes, kedves hóvirágom,

Köszönteni jöttelek.

Tudom, furcsa ötlet tőlem,

Nem vagyok már kisgyerek.

Mit jelentesz késő télen,

Kora tavasz hajnalán?

Apró vagy, de nincs hasonló,

Hozzádfogható virág.

Hozzám tartozol, te kedves,

Egyszerűség bimaja.

Nem kell nékem színaranyból

A  királyné hintaja.

Hogyha látlak, táncra perdül

Szívemben a muzsika.

Énekelni támadt kedvem

Ezért született e versem.

Éljél soká Hóvirágom,

magyar földön,

azt kívánom!

Van-e még barátság,

van-e még hajlam,

van-e még remény

ebben a dalban?

Volt-e tarka álom,

volt-e lány a bálon,

volt-e bátorságom

mindjárt kitalálom.

Lesz-e esti mese,

lesz-e nagyanyóka,

lesz-e friss pogácsa

batyumba pakolva?

 Az utánzás a tanulás egyik ősi módja

A gyermek úgy tanul, hogy utánoz. Utánozza, amit a körülötte lévő személyek csinálnak. Rámosolyog az édesanyja, ő visszamosolyog, gagyog hozzá az édesapaja, ő visszagagyog. Így tanul meg beszélni is. Ismétli a szavakat, aztán a mondatokat. Ezerszer meghallgatja a meséket, hogy majd mint felnőtt ő is mesélni tudjon. Ugyanazokat a meséket, vagy éppen azok szabadon átköltött változatait. Soha nem hallottam még, hogy valaki reklamált volna, ha egy mese szerzőjét nem nevezték meg. Van, akinek fennmaradt a neve, van, akinek nem. De a mese szállt szájról-szájra a felnövő nemzedékek örömére.

A népdalok szerzőinek a nevét nem ismerjük. Valaki elkezdett énekelni, költött hozzá egy szöveget vagy éppen a szüleitől, barátaitól hallott egy kedves dalt, s megtanulta, elismételte. Soha nem hallottam, hogy valaki is kikérte volna magának, ha dalt a másik elénekelte.

Verseket szavalunk, olyan költők verseit, akik jobban tudták elmondani, amit mi is érzünk. Ők ettől nagyok. A szerzői jogon soha nem a tehetségek marakodnak, hanem a kiadók, utódok stb. Mindig azok, akiknek haszna származik a másik tehetségéből. A legtöbb nagy művészünk megélhetési gondokkal küszködött (amire egyáltalán nem kell büszkének lennünk), de sajnos ilyen az élet, hogy többnyire az idő dönti el, kinek a neve és munkássága marad fenn az utókor számára, s kié nem.

Sok nagy festő úgy tanul, hogy technikákat les el a nagyoktól, utánoz már befutott művészeket, s aztán kialakítja saját stílusát. Van olyan is, aki abból él, hogy mások alkotásait őrzi meg a jövőnek. (restaurátorok). Ők is igazi művészek!

A baj ott van, mikor valaki saját alkotásaként akar hasznot szerezni a másik izzadtsága árán. Ha hírt adunk tovább, egy verset vagy idézetet közlünk, s megnevezzük a forrást, az nem haszonszerzés, nem visszaélés. Vannak emberek, akik ebben jók. Kellenek a hírvivők, a továbbadók, a krónikások. A világ nemcsak alkotókból áll. Ha mindenki alkotó volna, akkor nem volna kinek alkotni. Kellenek nézők, olvasók, kritikusok, kiadók, stb.

Aki azt hiszi, hogy teljesen eredeti dolgot alkotott, sokszor rájön, hogy ezt valaki valahol már megálmodta. Mi mind tanulunk egymástól. Gyakran veszem észre, hogy valami érdekes dolgot kezdek el, s megjelennek az utánzók. Eleinte bántott a dolog, aztán csak legyintettem, mikor ijedten jöttek hozzám a többiek, hogy „Valaki ellopta az ötleted.” Ma pedig eljutottam arra a pontra, hogy örülök, ha mást alkotásra késztet az, amit tőlem látott először. Megjegyzem, az nem biztos, hogy én csináltam először. Valakinek kell gyújtólángnak is lennie ahhoz, hogy meggyulladjon a nagy tűz. Én örülök mások sikerének. Mert hiszek abban, hogy akinek igazi tehetsége van valamihez, az előbb vagy utóbb érvényesül. Lehet, hogy egy utánzó, éppen ezen az óton fedezi fel rejtett tehetségét, s kinövi az utánzottat. Azt mondják, hogy a jó tanárt kinövi a tanítványa. Az igazi bölcs ember az, aki rájön, hogy semmit sem tud. Itt egy idézetet közlök, amit egy idős hölgy mondogatott nekem mindig, kiderült, hogy Verseghy Ferenc verse:

„Az igaz bölcs
Nézd a búzakalászt,
Büszkén emelődik az égnek,
Még üres és ha megért,
Földre konyítja fejét.
Kérkedik éretlen kincsével az iskolagyermek,
Míg a teljes eszű bölcs
Megalázza magát.”

Én nagyon hálás voltam annak a személynek is, aki feltette a YouTube-ra azt a videót, amin egy idős néni mondja el a „Magyar vagyok..” kezdetű verset. A néni a szüleitől tanulta a verset, s nem is tudta, ki a szerzője, de olyan szépen, egyszerűen és szívből szavalta el, hogy megsirattam, s többször is megnéztem. Szerintem Pósa Lajos, a vers írója is boldog lenne, ha ma így hallhatná a versét.
         

Mindenki megmérettetik, s aki könnyűnek találtatik elsüllyed az idő rostájában. Ez nem azt jelenti, hogy ez a bizonyos ember nem jeleskedhet valami másban!

Hány olyan feltalálóról hallottunk már, akinek munkássága nélkül nem születhetett volna meg egy nagyszerű felfedezés, mégis más nevét kötik a találmányhoz.  De éppen arról lehet megismerni az igazi tehetséget, hogy őt nem az érdekli, hogy milyen híres lesz, hanem az, hogy életcélját teljesítette-e.

Hány ál-Petőfiről tudunk? Hány nagy író írt álnéven, hány nagy művész alkotott titokban, más, kevésbé tehetséges, de annál befolyásosabb személy mögé húzódva. Mert a tehetség alkot. Az igazi tehetségnek nincs más célja, csak küldetését teljesíteni ebben az életben.

Meggyőződésem, hogy mindannyiunknak van valamiféle tehetsége. Csak az a baj, hogy sokak nem ismerik ezt fel, vagy nem elégedettek azzal, ami nekik adatott. Ismerek olyan cipészt, akit az egész város istenített, mert olyan munkát adott ki a kezéből, s olyan szívvel-lélekkel csinálta a szakmáját, hogy azt nem lehetett nem elismerni. És ismerek olyan köztisztviselőt is, aki nap mint nap undorodva megy a munkába, s bár keresete jó, utálja élete minden percét. Boldogtalan, s maga körül csak úgy hinti a keserűséget. Az ilyen embert nem szeretik, kerülik. Pedig milyen jó is lenne, ha mindenki elégedett tudna lenni az életfeladatával. Mennyivel boldogabbak lehetnénk, ha mindenki csinálhatná, amit szeret, s elégedettséggel tültené el ez. Néha az is előfordul, hogy azt csináljuk, amire hivatottak vagyunk, mégsem vagyunk boldogok, mert nem hiszünk igazán magunkban, s mások életét kezdjük irigyelni. Ezzel az elpocsékolt energiával akér boldogak is lehetnénk.

A rosszmájúság, a rosszindulat, méreg. S a méreg nemcsak a megmérgezettet öli meg, hanem a mérgezőt is. Nem is beszélve arról, hogy valószínűleg nyelvünkben sem véletetlen a „pöttyös a mája”, „epés megjegyzést tesz” kifejezés. Ezeknek az embereknek több mint valószínű, hogy a májában (egyik legfontosabb méregtelenítő szervben) felhalmozódott a méreganyag. Azt is mondjuk, hogy „valaki mérges”, a düh pedig mérgezett érzelem. Alkohol vagy környezeti ártalom okozza ezt a problémát, a végeredmény egy környezetével szemben ellenségesen viselkedő ember. A testi baj mindig lelki bajjal párosul. Sokak nincsenek tudatában, hogy mérgelődésük hátterében máj (epe) probléma van.

Itt az ősz, a tisztítókúrák ideje. Menjünk el az erőbe, frissüljünk fel a fenyő friss illatával! A madarak csiripelésében, a hulló levelek pompázó színeiben gyönyörködve lazítsunk egy kicsit! Vonuljunk el a nyüzsgő mindennapokból, töltődjünk fel fénnyel, energiával. Öleljünk meg egy öreg fát és adjunk hálát minden békés és egészséges percért, amit ezen a csodálatos bolygón tölthetünk. Különösen most fontos ez, mikor ennyi természeti katasztrófa vesz minket körül. Adjunk hálát, hiszen itt az ideje!

Második tétel

Kinyitotta a szemét, s tekintete a mellette lévő párnára esett, ahol felesége szokott aludni. Több mint ötvenéves házasság után, az ember már úgy hozzászokik a párjához, mint az ágyhoz, amin alszik. Már világos volt. Egy pillanatra hitetlenkedve nézett felesége üres párnájára. Nyugtalanul felült, s hangosan szólongatta élete párját, de válasz nem érkezett. Valami nagyon rossz előérzete támadt. Az utóbbi időben neje szokatlanul feledékeny és kicsit zavarodott volt. Rémülten ugrott ki az ágyból, s a konyhába szaladt. Sehol senki. Ekkor megcsapta az a huzat, ami a lakás nyitvamaradt bejárati ajtaján áradt befelé.

 „Szent Isten!” –ismételgette magában, miközben gyorsan magára kapott néhány ruhadarabot, hogy körülnézzen a környéken. Becsöngetett a szomszédhoz, a házmesterhez, de senki sem látta a feleségét elmenni.  „Hova tűnhetett?”-hajtogatta aggódva, mikor az utcára kilépve megcsapta a verőfényes téli  reggel szokatlanul csípős hideg szele. Alig látott valamit, annyira elvakította a fény. A környék teljesen kihalt volt, ebben a kora reggeli órában még járművek is alig közlekedtek. Szaporán szedte lépteit, mert cipőt is elfelejtett húzni a nagy rohanásban, s abban a vékony kis papucsban jött el, ami az ágy mellett volt, otthoni használatra. Dideregve fogta össze vékony kis kabátkáját, miközben rendíthetetlenül ismételgette, hogy „Hol lehetsz?”

Ekkor hirtelen megtorpant. Valami furcsa zajt vélt hallani a háta mögött. Megfordult, s ijedten kémlelte a kihalt utcát, de egy lélek sem járt arra. Még a  kóbor állatok is behúzódtak valami meleg odúba ez elől a farkasordító hideg elől. Az év leghidegebb napja volt. Mikor meggyőződött arról, hogy a felesége  nincs a környéken, gyorsan sarkonfordult, s visszasietett a lakás melegébe.

Szomorúan csukta be az ajtót, s a kulcsot megfordította a zárban. Fogalma sem volt, hogy mit csináljon. Hirtelen pánikkal kezdett el dübörögni a szíve. „Mi van akkor, ha eltévedt? Hová mehetett ebben a korai órában? Sosem szokott szó nélkül elmenni.  Ekkor döbbent rá, hogy senkijük sincs , akitől segítséget kérhetne. „Édes Istenem, most hogy találom most meg? Meg kell keresnem!” Elfogta a páni félelem, céltalanul fel-alá járkált a szobában. „Nem, nem. Talán csak ide a boltba ment le.”  Felkapta a telefonkönyvett, megkereste a sarki bolt számát. A csengő hangra senki sem felelt. Még túl korán volt, ki sem nyitott a bolt. De az aggódó férj mindent elkövetett, hogy megtalálja drága feleségét. Elkezdte hát hívogatni az ismerősöket, de senki sem tudott semmit az eltűnt asszonyról. Végül végső kétségbeesésében a férfi a rendőrséget tárcsázta.

Zsibbadt már minden tagja. Égett az arca, a vérnyomása is jól felszaladhatott. A segélykérő hívásra egy közömbös női hang válaszolt. Gépszerűen felvette az adatokat, aztán közölte, ha lesz valami hír, jelentkeznek. S a hír jött. A rossz hír nem várat sokat magára. Csengettek a kaputelefonon. Rendőrök voltak. Beengedte őket, s türtelmetlenül rotott rájuk:  „Hol van? Ugye, a feleségemről hoztak hírt?” s bizakodóan kutatta tekintetüket. „Uram, legyen szíves jöjjön velünk, mert az ön által adott személyleírás alapján, talán azonosítani tudunk valakit. ”-mondta szánakozva a fiatal rendőrtiszt. „Hol? Kit?”- kérdezte szinte vinnyogva önmagától. Most már tudta, hogy egyedül nem boldogul, segítséget kell kérnie valahogy. Lerogyott a székbe, nem volt képes felállni. A rendőrök hoztak egy pohár vizet neki, majd mikor kissé erőre kapott, magukkal vitték a rendőrőrsre.

Odavánszorgott az alagsorban lévő halottasház ajtajához, s bepillantott az ablakon. Egy ott fekvő élettelen testre esett a pillantása, és akkor sírva kezdte az öklével verni az ajtót. Minden ütésnél belenyilallt a fájdalom, így egyre gyengébben tudott dörömbölni. „Segítsenek!” –suttogta, mert érezte mindjárt elájul.  Betámogatták a szobába, s akkor ráismert arra a kedves arcra, amelynek ma reggel ott kellett volna feküdnie a párnán mellette, s reggeli csókkal köszöntenie. De hiába minden erőlködés, a testből már elszállt a lélek, s csak a megfagyott vázat hagyta itt emlékül.  Feladta hát a harcot, nem tagadhadta tovább, hogy az ő felesége fekszik ott élettelenül. Egy utolsó csókolt lehelt a homlokára, „Szép álmokat, kedvesem! Nyugodj békében, hamarosan én is megyek!”- suttogta zokogva.

 A rendőrségen kihallgatták. Az egyik szobában dühös férfiarc tűnt fel egy pillanatra, de ahogy megjelent, ugyanúgy el is tűnt. Nem volt senki, aki segítégére sietett volna gyászában. A vak, közönyös ajtók némán, részvéttelenül tekintettek vissza a gyászoló, félig már összeomlott emberi alakra.

„Haza kell mennem!”- gondolta, s elvonszolta magát a közeli buszmegállóig. Azt remélte, hogy mire hazaér, majd felesége nyitja ki az ajtóttalál, s minden ami eddig történt, csak lázas álom volt. Óráknak tűntek a percek, mire elérte az első megállót. Rajta kívül alig voltak emberek a buszban. Azok is álmosan ültek az üléseken munkából menet, vagy jövet.  Még egy árva könnycsepp sem segített neki abban, hogy felhívja magára az alvó emberek figyelmét. 

 Aztán hirtelen összerezzent, megérkezett a házuk előtti buszmegállóhoz. Leszállt, de alig vitte a lába. Nem ment tovább. Itt a vége. Megállt, s reménykedve tekintett fel a lákásuk ablakába, hátha ég a konyhában a villany, s felesége várja majd egy jó pohár meleg kávéval. Összecsuklott, térdei felmondták a szolgálatot. „Segíség!”- gondolta szégyenkezve, de senki sem volt a környéken, aki segíthetett volna neki felállni. Nagy nehezen feltápászkodott, s bebent a bérházba. A lift gombját nyomva elragadta a jeges félelem. „Mi lesz, ha mégis igaz volt, ami történt? Mi lesz, ha mégsincs otthon?” Beszállt a liftbe, bevonszolta magát, s megnyomta a harmadik emelet gombját. Mikor kiszállt a liftből, odalépett az ajtóhoz, s becsöngetett. Aggódva lesett minden neszt. De nem jött válasz. Előkaparta kabátja zsebéből a kulcsait, s nagy nehézségek árán kinyitotta a lakás bejárati ajtaját. Megpihent. Megcsapta a jeges valóság szele. Szinte megfagyva ledőlt az ágyra.

Megérezte maga alatt a meleg matrac biztonságát. Gyemekpózba húzta fel lábait, s önmagát melegítve végre egy kis mosoly jelent meg kékrefagyott ajkain. Tudta, a szerető házastársi fészek mindig befogadja. „Itt vagyok. Itthon vagyok.” Suttogta megkönnyebbülten, aztán sóhajtott egy nagyot, s örök álomra csukta szemeit.

Másnap reggel az újságban a következő apró hír jelent meg : „A mai napon a kora hajnali órákban egy portás a belváros egyik nyitott ajtajú régi lakásában egy idős férfi holttestére bukkant. Mivel idegenkezűségre utaló nyomokat nem találtak, a rendőrség feltételezi, hogy szívroham okozhatta ezt a tragédiát azután, hogy a férfi egy rendőrségi kihallgatás után hazaérkezett. A szerencsétlen férj  akkor azonosította előző éjszaka eltűnt feleségét, aki az éjszaka folyamán hagyta el közös lakásukat, időskori emlékezetkiesése miatt eltévedt, s megfagyott az elhagyatott utcán a téli hidegben. A lelkiismeretfurdalástól mardosott, szomorú férj szíve felmondta a szolgálatot. Hatvan éve éltek együtt boldog házasságban. Szüleit három gyermekük gyászolja.”