Napsugár blogja

Kerestelek, nyáron szikrázó napsütésben,

Homokos partokon, pálmafáknál hűs térben,

Tenger hullámában, zuhogó vízesésben,

Kagylók zúgásában, sirályoknak szemében,

Kerestelek, télen erdők havas útjain,

Fürkésztelek hajnal, homályos sugarain,

Hópelyhek hullottak, árva szívem falára,

Jégcsapokat törtem, tó rianás hangjára,

Kerestelek égen, csillagoknak fényében,

Érted átvacogtam, hideg éjjelt vérében,

Ragadozó farkast, szelídítettem érted,

Sámándobolásra, megidéztelek téged,

"Lassan leballagok a hűs feketeségbe",

Halkan halványulok, erdő rengetegébe,

Botomat megtartva, vonszolom gyenge testem,

Nyirkosabb avarba, lehajtom szakadt lelkem.

Idézet: Tóth Árpád Légyott

„A fák kezei égbe kulcsolódtak”
S én egyenes háttal, hattyúnyakkal,
Istenhez közel eggyé váltam vele
Ősplatánnal, az ezeréves fával,
Átöleltem karjaimmal törzsét,
Lélegeztem, lélegeztem mélyen,
A friss erdei levegő üdítette létem,
Színt kapott arcom, oxigénnel telt a tüdőm,
S, mint álomkép álltál előttem,
Föld felett lebegett egész lényem,
Képzeletem játszik, vagy itt vagy?
Hús, vér tested keresem ujjaimmal,
Érintelek, tapintom alakod,
Lassan felnyitom csukott szemeimet,
Óvatosan, nyugodtan, nehogy elsuhanj,
A természet színeivel egybeolvadj,
Ajkaimon megérzem forró leheleted,
Feszülök a fa törzsébe. Akarlak!
Csókolj! Csókolj meg végre, lágyan.
Puha szád rám tapad. S a fába belelapulunk.

Idézet: Szabó Lőrinc Zavar c. verséből.

Hajnali erdőben