Napsugár blogja

Smaragdfátylat vont az éj,
Rajta ragyog ezernyi csillagfény,
Várok rád a sziklaszirten talpig smaragdban,
Elmerülök a Hold rejtélyes arcában,

Kerestelek, kutattalak a valós világban,
Szemed láttam északi fények csillagában,
Hűvös fuvallat simogatja arcom,
Gyengéd érintésed érzem vállamon,

Több száz éve kettévált dualitásunk,
Hét lakat őrzi anomitásunk,
Dolgom volt még itt a földi világon,
Nehéz feladatokat kellett megoldanom,

Másik felem mindig nagyon hiányzott,
Tiszta szívedet más soha nem pótolhatott,
Fáj a hiányod! Kemény próba minden napom,
Foglyod lettem nélküled nem élhetek szabadon,

Ma éjjel velem vagy látlak a Holdban,
Szívedhez szerelmes szerenádot dúdoltam,
Nem születhettél le velem,
Könnyű álmon hozzád száll lelkem.

Hegyoromtól le a völgybe,
Ott rejtőzik az ősz varázskertbe,
Víztükrében csillan szépsége,
Fenyők, tölgyek színes képe,

Bordó, arany színkarnevál,
Langyos szellő lágyan muzsikál,
Puha kelme, vörös bársony,
Talpam alatt vastag páskom,

Völgy királynője a fenyőfa,
Felöltözött talpig brokátba,
Karcsúsága jól látható,
Szemeinknek elragadó,

Ti magasztos nimfák,
Félistenek örök csodák,
Őrizzétek meg a pompát,
Arany, bordó színes ruhát,

Ha metsző szél lombotokat borzolja,
Subátokat hajnaltájra lefújja,
Tar lesz a táj, kietlen préri,
Csak fenyőkirálynő tud majd élni.

Úgy vártalak, a sétány szélén,
Őszi pamlag halk zizzenésén,
Arany, bordó színek között,
Szívem ünneplőbe öltözött,

Szaporán vert mellkasom izgalmában,
Mint nyughatatlan madár a kalitkában,
Tépkedtem lila őszirózsa levelet,
Egyre csak mantráztam nevedet,

Felidéztem magam előtt arcodat,
Férfias, érett vonásaidat,
Szemeidnek tenger- kékjét,
Tekinteted csábító erejét,

Emlékeimbe kicsit beleborzongtam,
Zavaromban lehet elpirultam,
Susogott az őszi szőnyeg hátam mögött,
Ölelésed éreztem derekam fölött,

Hirtelen megleptél szólni sem tudtam,
Erős karjaidhoz gyengéden odabújtam,
Ajkamra ujjaidat rákulcsoltad,
„Soha többé nem engedlek el”- súgtad.

Tűzgömb a napkorong,

Elrepült édes, hajnalmadaram,
Azóta a lég hideg, hangtalan,
Hívnám vissza csicsergéssel,
Válaszol nekem fájó, csenddel,

Hol vagy, merre szálltál?
Édesanyám, árván hagytál!
Nézem a vakítóan kék eget,
Fodros felhőkön repülhet,

Átszárnyalta az égbolt horizontját,
Angyalmadarakkal repteti szárnyát,
Minden hajnalon keresem,
Hangja csivitelés volt nekem,

Pirkadatkor reppent serényen,
Körülötte a ház nyüzsgött sebtében,
Olyan volt, mint a patyolat,
Nem ismerte a fáradalmat,

Fent szárnyal az égen látom,
Megszűnt számára a nagy fájdalom,
Olyan ügyesen repteti szárnyait,
Angyalok simogatják suhanásait,

Könnyezve hallgatom a dalos madarakat,
Reptessétek vissza Édesanyámat!
Jobban szeretet, mint azt hittem,
Fájt neki, mikor szomorú volt tekintetem,

Nem fog úgy senki félteni,
Bántalmaktól megvédeni,
Ahogy azt Édesanyám tette,
Könnyeimet sokszor letörölte,

Mikor elsötétül Napom a földi világon,
Szállunk együtt minden hajnalon,
Átszeljük a legmagasabb hegyeket,
Óceánokat, tarajos tengereket,

Addig a sírkerted látogatom,
Ahol szívem bánatát elsírhatom,
Hófehér virágokat viszek neked,
Ez jelképezi legjobban tiszta jellemed.