Epitáfium

Dércsípte holdkaréjon sóhajom hídpillérem.
Ballagok. Leszálló köd gomolygó homályában.
Vártok. Tudom. Érzésünk egybeér.
Ünneplőbe öltözött temetőben.
Gyertyát gyújtok árnyatok mosolyában.
Itt vagyok. Fejfátokra borulok.
Könnygombóc torkomban, zokogó fájdalom.
Nem sírok. Nehogy felriasszam álmotok.
Jó volt kicsit megnyugodni, itt a vállatokon.
Szánalommal néztek le ránk. Ti fénybolygón éltek.
Rideg szellőben, pislákoló mécsfényem remegő.
Enyészetavarban porladó leveled viaszos.
Kabátom összehúzom. Metsző szél tarajos.
Könnyem fut zuzmós, mohás völgyben lábnyomod.
Emlékeim keresgélem csillagösvényen.
Felsejlik hűs, humuszu ezüstkereszten.
Kedves szentjeim tőletek nem félek.
Béklyómból feloldoz kegyelmetek.
Hazug szavú élők embertelenek.
Sorsom orsóján percem pereg.
Hervadó elmúlásról révedezem.
Mennyországban nem lesz több kérdésem.
Sírhantotokra virágom elhelyezem.
Imádkozom így búcsúzom tőletek.
Lélekharangomra fehér galambok reppenek.
Nézz most fel az égre kérlek!
Milliónyi csillag ragyog érted, s értem.
Göncölszekéren kirajzolódott szó szentlélek.