NHI blogja

Bámulok,

Beléd írtam már

a naplementét,

mire felneszeltem,

holott egy ideje

csak papíron szeretem

a romantikát,

a kádat se töltöm

meg, marad a zuhany,

hadd zuhanjon

a lefolyó várárkába mind,

ami a rózsaszínű

királylánynak kellett.

Kiírtam, kiirtom magamból,

a tüllös érzelmi elzülléseket,

ám vitathatatlan,

hogy nagy itt a kupi,

és időnként elhagytam

menet közben ezt-azt

a dadagöncből,

és futás közben

kilátszik olykor

Júlia,

amint menekül.

Elvégre

a várakozás

mem az ő

világa

felnyalná

a nyavalyás inkább a mérget.

Hát kinek

kell ez…

Tegnap csillagos volt

az éjszaka,

és gondolatban

kint ültem a ház

előtti padon,

valójában persze

a plafont néztem.

Szóval csillagos volt,

és a pad fölötti platán

úgy hajolt fölém,

mintha óvna,

vagy óva intene,

hogy öledre többé

ne hajoljak úgy,

ahogy a Bach művekben

érthetetlen harmóniában

ér össze zenével a zene,

mert ebből a végén

még valami lesz,

ami után majd nem

győzök zuhanyozni,

agyamban vadul

érvel a lowoodi árva,

mindegy, mekkora

állast kapsz,

állva kell maradnod.

Egyszer volt,

hol nem volt holt,

talán még senki,

szólt egyszer egy

egyszerű spiné,

s aztán saját szava  

mentén messze indult,

és addig zarándokolt,

míg végül sose jutott

ki a tengerpartra,

- nagy ügy -

ellenben kagylót markolva

lelkesen hányt…

akkoriban a

padok hajoltak,

és platánokon ültem,

- háttal a rációnak - 

most meg itt hajladozok

tagadva,

szívedre hűlten,

és tengerkékeket idézve

elmerülten eszem

a piros süteményt.

Csak a nap nő,

magam roskadok,

merülök,

fotelmélyi filozófiában

fuldokol minden idő.

Kigondolt előzmények,

előálmodott sántán valósult,

torz való.

Csüggedten hajlik

a délelőtt büszke háta,

havasan maszatol

a játszótér bokorfogas

betonhatára,

túl a delelőn

lefelé hajlanak a tervek.

Cipőnk orrán mozdulatlan

áll a kő.

Fénytelen, ostoba

tavasz,

padokra karcolt

sohanélküled

percszerelmek,

már nem értett

töröttjárdás parkok,

tenyeremre hajtott

kiszúrtszemű vágyak,

hová lesz így este,

keser-szép árnyaitok...

Váram zöld ölén

zord kedvvel gömbölyödöm,

homlokomon a győztes

összes gorombasága,

semmik vagytok,

ma is elbírtam

a szürke utcák

tucatarcait,

a holdat már fél kézzel

tartom fölétek.

Karöltve járok a semmivel,

nyomomban homály lohol,

honosított idegen csendek

dúlják a sejtek közti

kommunikációt.

Döhödten másolom újjá

magam.

Folyamatos vérhajsza,

lélegezni kényszerít

az ösztön,

mellkasomban hol

szöszmötöl,

hol dübörög

a szív.

Haladok.

Impulzusok.

A homloklebeny meghatározott

módú működése,

vagyok,

ingerülettömeg - hagyom

magam mögött a járda menti

lámpák eseménytelen félköreit.

Ismeretlen ízek a számban,

nem járt tavaszok lomha szele

dönti romba gonddal épített,

rendjeim.

Láthatatlanra satírozott házfalak

huzatos közén erőtlen

ül meg az est.

Szememre

új árnyalatot ken,

kormot szitál,

a Klapka út komor

hallgatása.

A sarkon túl

semmi vár.

Az lettem, aki nem szerettem volna.

Fuldoklom, és észre se vettem,

hogy bármit megtennék a levegőért.

Tüdőt hazudok

mindenhova,

futok,

pedig lábam sincs,

megtéveszt minden fény.

Hol a hazám,

mondd,

és miért ilyen kemény

a föld,

hogy be nem fogad,

hiába dúdolok

magamnak

altatót.

Te szép vagy,

és bár csupa

szem lennék,

ha téged látlak,

vagy szó mind egy

szálig,

hogy a tegnapról

a máig kísérjelek,

…hogy ma szóhoz

se juss…

Elhasználódtam néhány

óra alatt,

lárvaarcú lélekribanc

néz fáradtan a tükör felől.

Fogam közé tolt

kéretlen falat.

Mosolyogva rágtam

és ordítva köpöm ki

most, hogy nem figyelsz.

Miféle féltéssel

kötöztél magadhoz,

és hogy tudsz ellökni így…

hogy közben

gyönyörködsz bennem,

neked teremtem,

és mégis…

a shownak mennie

kell.

Holnap majd nem

felelek semmire.

Ez az éjszaka csak

még az enyém,

számot vetek,

hisz tudom,

megérzel engem.

Hallod nyüszíteni

a sebeim.

Fájni akarok

én is,

amikor elengedem

a kezed,

elég volt

az irgalomból.

Eléd kaparok

mindent.

Mocskosan vonagló

cafatok a porban,

el nem készült

fotókat nézz velem.

Látod, itt emelem

először egyedül fel

a fejem,

senki se látta,

itt tanultam járni,

iskolába megyek,

nézek ki az ablakon,

versek,

zsongás,

szülinapi torta,

vérzik az arcom…

altatót dúdolok.

És látod ezt

a csodahangos,

arannyal szőtt,

mindenszínű rétet?

Ez vagyok,

mikor mellettem ülsz.

Holnap majd

nem felelek semmire.

Vérzik

az arcom.